Visszhang Visszakézből - The Echo (2008)

Kezdődött A Körrel, majd jött sorban Az Átok és folytathatnánk. Hollywoodban a 2000-es évektől hatalmas divatja lett annak, hogy ázsiai testvéreink ötlet ládájában turkáljanak. Ma már tulajdonképpen ott tartunk, hogy nem jöhet ki olyan keleti horror anélkül, hogy másnap már amerikai verzióban ne domborítana. Ennek hogy mi lehet az oka, gyakorlatilag fogalmam sincs. Hiszen divatos olyan közhelyeket használni manapság, mint hogy Hollywood saját kútfőből már nem tud értékelhető teljesítményt produkálni. Én azért gyanítom, nem lehet ennyire egyszerű a helyzet, de ez a része különösképpen nem is igazán érdekel. Jómagam nem vagyok J-horror rajongó, így olykor-olykor szívesebben nézem meg azok amerikai verzióit a jól megszokott sallangokkal, helyszínekkel, és típus karakterekkel. Anno, amikor A Kör című mozin rettegtünk, és sorra adogattuk tovább a DVD-t, mondván, ha megnézed, egy hét múlva úgyis meghalsz, de ki ne hagyd, mert azt meg nem érdemes, nem tudtuk, hogy ez már egy újrakavarás. Hirtelen feltűntek az eredeti alkotások, és a világ hamarosan arról kezdett el beszélni, hogy mindennek van már egy eredetije.

Ennek ellenére jöttek orrvérzésig az egy kaptafára épülő filmek, a nép pedig ette. Hollywood-ot pedig olyannyira nem érdekelte a dolog, hogy saját kultikus produkcióik rimékelését is futószalagra dobták. Vélemények, negatív kritikák, már-már tüntetések kit érdekeltek? Nem a kult-filmeket féltve őrzött rajongók a meghatározó tényező illetve célközönség, hanem az a generáció, amelyik azóta már egy új trendet képvisel, és aminek végtelen egyszerűségét és színvonaltalanságát könnyen meg lehet lovagolni. Így nem hogy enyhülne ez a remake divat, hanem egyesen virágkorát éli. S mi sajnos követni sem tudjuk már, mi micsoda, mi honnan jött, és melyik tucatterméket nézzük is meg az éppen aznapi aktualitásból. Nekem volt "szerencsém" kezembe venni teljesen véletlenül tárgyalt filmünket, és egy gyakorlatilag kellemes, ám semmitmondó másfél órát eltölteni annak társaságában.

Bobby (Jesse Bradford), aki éppen most szabadult, beköltözik anyja otthonába, aki rejtélyes körülmények között halt meg a lakás falai között. Hősünk elszántan próbál beilleszkedni, ám az egyre furcsább jelenségek, amik a házban és a lakásban történnek, megviselik labilis elméjét. A problémát tetőzi, hogy a szomszéd családban szemlátomást nincs minden rendben, és Bobby hamarosan azon kapja magát, hogy szép lassan a titokzatos család életének a részesévé válik. Az pedig valami szörnyű borzalmat rejt, melynek könnyen az áldozatává válhat.

A történet nem hordoz újdonságot, ezt azért előre le lehet szögezni. Tipikus J-horror tipikus amerikai koppintása. Érdekesség viszont, hogy rendezője (Yam Laranas) a két filmnek, melynek eredeti címe Sigaw, egy és ugyanaz. A pontosítás és hitelesség végett szeretném tisztázni, hogy nemzetiségét tekintve Filippin alkotásról beszélünk. Hogy miért volt értelme leforgatni a filmet Amerikában ugyanazzal a rendezővel, aki ráadásul az eredeti társ szerzője is volt, arról nekem halvány gőzöm sincs. Összehasonlítani a filmet sajnos nem tudom, mert nem láttam az eredetit, de kétlem, hogy a helyszínen és a színészek személyén kívül túl sok eltérést tapasztalnánk. Szóval kerülve a találgatásokat, inkább rátérek a film kritikai elemzésére.

A kezdő képsorok ígéretes hangulata után lassú vontatottság jellemzi a film egészét. Néha találkozhatunk üdítő jelenetekkel, de ezek is csak az ezerszer láttam már kategóriába sorolható ötlet metódusok, és ezek után nem árulok el sokat, ha a végét is ugyanebbe a skatulyába helyezem. Ha először látnám, örülnék neki, ha másodjára, naivan élvezném, de így már csak mosolygásra késztet. Lassan építkezik a film, és közben elfelejt irányvonalat, kapaszkodót adni a kezünkben.

Még sincs akkora baj a filmmel, mint azt ezek után gondolhatnánk. Tulajdonképpen egy kísértet sztoriról beszélünk, megspékelve egy kis pszichológiai aspektussal, mindez pedig elvárható szinten. A színészek játéka néhol még a meggyőző színvonalat is eléri, a főhős karaktere, akit a már említett Jesse Bradford alakít, még jóformán kedvelhető is, hétköznapisága, és küzdelme a társadalomba való beilleszkedéssel akár még sajnálatot is ébreszthet bennünk. Zavartsága, igyekezete arra nézve, hogy életét pozitív irányba terelje, egy jól megszerkesztett karakter illúzióját kelti, a paranoia érzése jól kommunikál a nézővel. Talán ez az, ami a filmet összességében megmenti, illetve a rendezés, amely néhol az 1408 című horrort juttatta az eszembe. Jól működő beállítások, profi vágás, és digitálisan szerkesztett fényképezés jellemzi a munkát, amely megérdemelten emel a mozi élvezeti faktorán.

Túl sok gondolatot felesleges is volna írnom erről a filmről, hiszen az innovativitás messze áll a sztoritól, messze áll a megvalósítástól. Egy egyszerű rémtörténet, melynek személyes drámai szála menti meg a film egészét. Ha a karakterek nem lennének ennyire sem kidolgozva, nem érdemelne említést. Így eléri a közepszerű elismerést, és akkor még nem vettük figyelembe, hogy a The Echo egy remake. Ennek ellenére ajánlható mind az ázsiai horror rajogóinak, mind azoknak, akik csak egy jót szeretnének borzongani. Ha már remake-ről beszélünk, és ráadásul ázsiai szellemesről, akkor jelen alkotásunk magasan az élvezhetőbbek közé sorolható. Tréjler meg ITT.