Az Ördög Személyleírása - Őrült Stone, avagy 2008 a Patkány Éve (1992)

A környezetszennyezés és annak következményei nem egy filmes projektnek nyújtott már elegendő szellemi táplálékot. Gyakorlatilag szemérmetlenül ráfogható minden, ami negatív relációba tehető a  'látszólag' fennálló renddel, legyen szó ökológiai, meteorológiai, vagy fiziológiai katasztrófáról. Ennek termékeny táptalaján pedig létrehozhatók dekadens világnézeteket valló csoportosulások, nem kevésbé deviáns tagjaikkal. Ezek legtöbbször csak csökevények, nem más, mint a katasztrófa sújtotta életben maradottak életképtelen reakciója a megváltozott körülményekre és fizikai változásokra bizonyítandó, hogy a - formáját tekintve rohadtul mindegy milyen - szennyezésnek borzasztó következményei lehetnek. Ennek folyamatait, még ha kicsiben és közvetve is, de már ma érzékelhetjük. Ebbe azért mégsem mennék bele, hiszen jómagam igazán hajlamos vagyok sötét jövőképet láttatni, vagy konspirációs elméleteket gyártani, így készülve azon kiváltságos kevesekhez csatlakozni, akik 'az én megmondtam előre, de senki sem hitt nekem' táborát erősítik.
A mai fogyasztói társadalmak embere saját jólétét ápolva, és küzdve a mindennapok jelentőségteljesnek tűnő, ám mégis jelentéktelen érdemeiért mindennel foglalkozik, csak azzal az színtérrel nem, amiben mindezt megcselekszi. Merthogy a felgyorsult világ az biztosan mindenre jó, csak arra nem, hogy egészségesen éljünk benne, kollektív harmóniában magunkkal és környezetünkkel. Bár nemrég olvastam, hogy gyakorlatilag a kis jégkorszak is nekünk volt köszönhető abban az időben, amikor a környezetet még a mamutok uralták, és akik olyan mértékű metángázt (puki) bocsátottak ki magukból, mely egyensúlyban tartotta Földünk légköri és egyéb tevékenységeit (ajánlom a zöldeknek: ha küzdeni akarnak, hát fingjanak sokkal többet, mint eddig tették). Majd jött a szőrös majomember, leölte a mamutot, és lásd, be is köszöntött a jégkorszak. Abba már nem mennék bele, mára mennyit 'fejlődött' ez a fajta empatikus képességünk, abba viszont igen, miért nagyszerű alkotás az Őrült Stone, amely a video korszak fénykorának egyik méltán kiváló hírmondója, és amelyben ezt a sötét (jövő)képet zseniálisan keltik életre kellő akcióval és horrorral spékelve.
2008-ra az ózonréteg annyira elvékonyodott, hogy ökológiai katasztrófához vezetett. Londont elöntötte a víz, a környezetszennyezés pedig olyan hatalmas méreteket öltött, hogy gyakorlatilag  szabályozhatatlanná vált. Ennek következtében mindennaposak a patkánytámadások, az emberek életét pedig a fertőzésektől való félelem teszi elviselhetetlenné. A rendőrségnek sincs könnyű dolga, hiszen a folyamatos bűnözés visszaszorítására tett erőfeszítésüket ráadásul egy borzasztó sorozatgyilkos felbukkanása nehezíti. Harley Stone hadnagy az egyetlen, aki képes felvenni a harcot a feltehetően nem is emberi szörnyűség ellen.
A történet elsőre egy tipikus poszt-apokaliptikus mozi képét mutatja kellő akcióval illetve természetfeletti szállal ellátva. Mégis egy picit több, mint klasszikus panelekre épülő 'világégés után' sztori. Maga a probléma tárgya már feledteti velünk, hogy itt egy direkt negatív jövőképről van szó. Napjainkban is mindennaposak az áradások, kardinális probléma a környezetszennyezés, illetve az ezzel kapcsolatos klímaváltozásokról szóló aggasztó híradások, úgyhogy különösebb elvonatkoztatást nem igényel a mozi. Nem beszélve a teljesen emberi ösztönökkel és megfelelő motivációval rendelkező, nagy fokú megszállottsággal nyakon öntött, kissé noir karakterről, magáról Stone hadnagyról. Az adrenalin, csokoládé, kávé és szivarfüggő Stone Rutger Hauer zseniális játékával kel életre, melyről csakis szuperlatívuszokban érdemes beszélni. Óriási alakítás az akkor még sokat foglalkoztatott holland vendégmunkástól. Hauer már a Szárnyas Fejvadászban bemutatta nekünk, hogy mire képes a mozivásznon, ha egy minden tekintetben állhatatos, valósággal megszállott szerepet öltenek rá. Stone karakter-jelleme pontosan ilyen, melyet a kissé zöldfülű, sorozatgyilkosokra csak elméleti szinten szakosodott Dick Durkint alakító Alastair Duncan kiválóan egészít ki. Cselekedeteik szürreálisnak ható okait gyakorta csak abszurdnak is beillő párbeszédeikből tudjuk levezetni. A folyamatos őrület teszi fokozatosan legitimmé tetteiket, avagy igazolja a felfoghatatlant. Stone karaktere sem szándékosan megszállott. Az őrület benne csupasz logikával van helyettesítve, melynek maga a történet ad értelmet. Elsősorban ezért is válik mérhetetlenül szimpatikussá ő maga, és természetesen kettejük parádéja.

Kiindulva a leírtakból tökéletesen érthető, ha a rendezésre sem élek negatív szavakkal. Tony Maylam kiváló munkát tett le az asztalra. Emberünk előtte a slasher műfajában talán a The Burningel már alkotott egy klasszikust, de most tárgyalt munkáját gyakorlatilag soha nem tudta felülmúlni. Az atmoszféra kiváló, a színészek jól muzsikálnak, a látvány és hangulat pedig önmagáért beszél, ahogy a hozzá dobott soundtrack is legalább annyira hasít, mint Philip Glass kórusai a Kampókéz betéteiben. Gary Scott Thompson történetében benne van minden, amire az akkori filmes szakma csakis fejbólintással válaszolhatott. Magyarán a forgatókönyv abszolút problémamentes, nem mellesleg pedig az ilyen és hasonló, félig meddig poszt-apokaliptikus mozik között magasan nominált kult kategória.

Érdekes, hogy speciális effektek nem igazán nyüzsögnek a filmben, vagy legalábbis nem tolakodóan. A hangulatot mégis a látvány teremti meg, ami folyamatosan ott munkál a háttérben, arra várva, mikor nyomulhat óhatatlanul elénk. Nem csoda, hiszen a speciális munkálatokért az a David Brighton felelt, akinek ez volt ugyan a második filmje, mégis később olyan klasszikusokon dolgozott, mint az Event Horizon, Gladiátor, netán a  Holnapután. A sötét tónus, az állandóan vizes helyszínek egy idő után önmagukban félelmet és borzongást keltenek, zsigerig hatolnak és a fotelhoz szegeznek. Ennek oldására kiválóan szolgálnak a Stone és Durkin közötti párbeszédek, melyek legalább annyira idézhetők, mint az Alkonyattól Pirkadatigban George Clooney aranyköpései. Magyarán a film percről perce a mélybe ránt, melyből mégsem magunknak kell megtalálni a kiutat. A jól felépített történet ebben is segítő kezet nyújt úgy, hogy közben garantálja a felhőtlen szórakozást.
Az Őrült Stone pontosan az a film, melynek nem kellett különösebben megerőltetnie magát ahhoz, hogy filmes körökben kultikus szerepet tölthessen be. A mai napig hivatkozási alap, ha a horror-akció, netán sci-fi közös gyermekről, vagy a korszak méltatásáról esik szó. Megítélésem szerint az Alienek vagy Predatorok mellé bátran protezsálható a Split Second Patkányembere is. Karaktere van olyan félelmetes, méltóságteljes és hihető (vagy hiteles), mint az előbbiek. Érdekes egyébként, hogy a film záró sorai akkor folytatást sejtettek, mégis a közel húsz év alatt egyszer sem merült fel annak a gondolata, hogy ennek a pozitív utóéletű remekműnek továbbfűznék a szálait. Nem mintha vágynék egy második részre, mert ha úgy is lett volna, azt még a '90-es években le kellett volna forgatniuk. Csak furcsállom. De ez maradjon az én problémám, addig is tessék legalább fél évente bepörgetni ezt a klasszikust, hiszen a Magyar Fangoria jóvoltából már jó pár éve DVD minőségben élvezhetjük. 

Trailert meg ITT találsz, (de minek).

'A lányokat megölik, ugye?' - Jack Ketchum's The Girl Next Door

Az amerikai horrorokat lehet szeretni, vagy nem szeretni, de egyvalami mégis gyakorta kiderül belőlük. Méghozzá annak ténye, hogy a kisvárosi népek igen beteg lelkülettel vannak megáldva. Amerika a nagy szabadságvágy és önmegvalósíthatóság hatásmechanizmusainak szabadon bocsátása mellett olyan degenerált génállománnyal látta el népét, hogy azt igen nehéz felülmúlni világszinten (na jó Ázsia pici sárga húzott szemű lakói bátran ugorják a mércét). Történelmük csak úgy hemzseg a különféle borzalmaktól, melyeket leginkább saját honfitársaik ellen követtek el. Amerika szabadon enged, de felelősséget nem vállal. Ennek ékes bizonyítéka lehet azoknak a sorozatgyilkosoknak, politikai bűnösöknek, és egyéb gonosztevőknek a lajstroma, melyeknek szűk hányada érdemelhetett csak nyilvánosságot, nem beszélve a számtalan összeesküvés elméletekről. A kisvárosok, 'porfészkek' - igaz ez ugyanúgy a nagyvárosokra is, csak a módszer és az eszköz más - népeivel bármit megtehetünk, hiszen marhára senkit sem érdekel, hogy esténként a tehénszar lapátolásból hazaérkező alkoholista férj hogyan veri félholtra feleségét, és hogyan (gy)alázza meg gyermekeit a lelki és fizikai terror legkülönfélébb - szigorúan improvizatív - módszereivel. A rendőr vagy rendőrség is általában csak töketlen balfékek gyülekezete, aki ugyanolyan szerves részei ennek a szerencsétlen miliőnek. Ugyanakkor abban az elferdített tudatban ápolják szeretett kisvárosuk népét és jó hírét, hogy ők ennek a szociális hálónak az egyetlen és kiváltságos 'führerei'.

Természetesen ezek csak sztereotípiák, melyek lehetnek tévesek, lehetnek valósak, ám a rengeteg igazolt szörnyűség ez utóbbit engedi feltételezni. Nem beszélve a számtalan bírósági perről, a nyilvánosságra került jegyzőkönyvekről, rendőrségi jelentésekről, az irodalom és filmipar ilyen irányú szubtevékenységeiről, és persze a South Parkról, melyek ügyesen találták meg útjukat a világszenzáció felé. Nem meglepő hát Jack Ketchum The Girl Next Door című könyvének 2007-es vászonra álmodása sem, amely tartalmával ismét hasít egy szeletet ebből a degenerált valóságból.

1965. egy szürke hétköznapján találkozik össze Megan Loughlin és David Moran. Elsőre szoros kapcsolat alakul ki közöttük, ám David számára világos, hogy a hátrányos helyzetű lány, aki a szülei halála miatt került a Chandler családhoz, nem tehet meg bármit. Ruth, Megan igen távoli rokona, aki beteges, elferdült értékrendszert hirdetve neveli három kamasz fiát, nem nézi jó szemmel a lány sugárzó személyiségét, gyermeki szépségét. Egyre inkább rászáll a lányra, illetve annak félig nyomorék húgára. Napról napra szörnyűbb dolgokkal terrorizálja Megant, aki csakis David segítségére számíthat., és akivel hamarosan kénytelen bejárni a pokol legmélyebb bugyrát.

A film, illetve maga a regény megtörtént esetet dolgoz fel, melynek hitelét bírósági jegyzőkönyvek igazolják. Bizonyos Sylvia Likens volt, aki a látott szörnyűségeket elszenvedte, majd belehalt a nem mindennapi tortúrába. A filmbéli Megan egy élettel teli, üde teremtés, akit gyakorlatilag ellenállás nélkül képesek bele kényszeríteni egy folyamatos testi és lelki terror borzalmas mélységeibe. Az amúgy is zseniális alapanyagból így gyúrt nekünk emészthetőt Daniel Farrands és Philip Nutman, bár természetesen ebbe a forgatókönyvbe nem fértek meg Fűrész szerű csavarok. A cselekmény szigorúan a lány jellemének bemutatására, illetve átélt borzalmaira koncentrál, emellett pedig még mindig marad ideje arra, hogy az eltorzult realitásérzékkel turnézó anyát és annak három ördögfiókáját - avagy kamasz sleppjét - megismerjük.

A rendezésre sem lehet túl sok panasz. Gregory Wilson, akinek gyakorlatilag ez a második munkája, kiváló érzékkel adagolta a cselekményt és a szörnyűségeket, ügyesen figyelve arra, hogy egyetlen karakter se maradjon függőágon. A néhol kissé szemérmes kameramunka pedig abszolút igazolható, hiszen a történetben  mégiscsak egy 16 éves lányról van szó. Ennek ellenére az erősen szexuális indíttatású megaláztatás megfelelően van tálalva a képernyőn, melynek hatásmechanizmusa erősen gyomorforgató. A gyerek színészekről név szerint nem tennék említést, hozzák az elfogadható szintet. Jó érzékkel törekednek karakterük hiteles megformálására, köszönhetően persze kezdetleges színészi kvalitásaiknak és a türelmes direktori instruktálásnak. Az anya szerepét magára öltő Blanche Baker pedig egyenesen ördögi. Karaktere annyira szánalmasan gonosz, hogy egyenesen zsigerig hatol. A magát önigazolni próbáló, lelkileg és testileg megalázott nő furcsa nevelési stratégiájának, beteg és eltorzult erkölcsi rendszerének egyik demonstrációs kelléke a fiatal lány. Rajta keresztül érvényesíti mámoros gondolatait férfi és nő viszonyáról, a férfiúi erőt és fölényességet, illetve a női szándékcsábítást és a női testi kiváltságok bűnös tételét helyezve előtérbe, melyet fiaival gyakoroltat is. Az alig 16-17 éves forma fiú saját anyja, testvérei és barátai előtt erőszakolja - avagy anyai hitelesítés hatására bünteti - meg a félholtra vert, megkötözött lányt. Az egyre vadabb szadizmus pedig szinte elszívja a levegőt a néző orra elől.

A The Girl Next Door, mint említettem, egy ékes szelete annak a tipizált amerikai kisvárosi betegségnek/jelenségnek, melyek hatására olyan remekművek születtek, mint a Texasi Láncfűrészes Mészárlás, vagy az Isten Haragja című Bill Paxton mozi, nem beszélve a különféle dokumentációs filmekről, melyek fogyaszthatóan próbálják tálalni egy-egy szerencsétlen emberi gyomornak kissé erős, gyakorta felfoghatatlan borzalmas tetteit. A második világháború, illetve a vietnámi háború közötti hidegháborús években, amikor az apák eltűntek, leléptek vagy az alkohol rabjává váltak, a fiatalok pedig lázadtak, nehéz volt anyának lenni. A legtöbb eset, ami valamilyen sorozatgyilkos ámokfutást jellemez, mindig az anyai szigor erkölcsi maximumából eredeztethető. Ruth pontosan ennek az elferdült erkölcsi értékítéletnek az áldozata, melyet lappangó szadizmust generálva ügyesen plántál el gyermekeiben. Alkalmasabb katalizátort pedig keresve sem találhatott volna, mint a felügyeletére bízott, árva leányzó, akinek gyermeki bája, mely kellő naivsággal és érő nőiességgel párosult, élő logikaként szolgált morális tanainak érvényesítésére.

Gregory Wilson filmje nem okoz katartikus élményt, mégsem sorolható a gyenge dokumentációs projektek közé. Történetének erős jellemábráját kissé ugyan szemérmesen, de mégis hitelesen bemutató direktor egy olyan filmmel gazdagította a sort, ahol az emberi szadizmus és beteges őrület gyermekekre irányul. Olyan gyermekekre, akik éppen csak túl vannak a kamaszkor hajnalán, és akik gátat nem szabott szexuális perverziók áldozataivá és téves eszmék elszenvedőivé válnak. Az állandóan ott mozgolódó feszültség csak egy anyai szóba kerül és feloldódik, vagy szintén anyai szóra válik pokollá. Megan és David elkeseredett kálváriája pedig szükségszerű tragédiával végződhet csak.

Erősen ajánlott alkotás, melyet ITT előzetesbe helyezhetsz.

"Ez Sem Idegen" - Forbidden Wold aka Mutant (1982)

Az űrben - ennyi koppintás után - valaki már csak meghallja a sikolyod...

Bejegyzéseimben már nem egy Alien ripoff-ot tárgyaltam, de mivel ezeknek a gyöngyszemeknek a filmográfiája kimeríthetetlen, így ismét egy ilyen remekművel gazdagítom a sort. Szó esett már arról, hogy ezek a többségükben b-kategóriába sorolható alkotások milyen utat jártak be, sokszor szinte cél nélkül. Azért mondom, hogy cél nélkül, mert nagyobb hányaduk még csak nem is próbálta titkolni, minek a receptjét vette enyves kezébe. Gyakorta megesett, hogy egy az egyben átvett elemekkel és sémákkal gazdagították ezeket a - maguk nemében - kiválóságokat, szinte precízen ügyelve arra, nehogy túl sok eredetiség kerüljön a moziba. Az Alien 1979-es sikere után - érdekes, hogy Ridley Scott maga is csak egy egyszerű b-mozinak szánta klasszikusát - ezeknek a gyártási folyamata gyakorlatilag  megállíthatatlannak bizonyult, kilószámra jötte ki a hangulatukban, témájukban elkészített alkotások. Tartott ez egészen a Predator 1987-es megjelenéséig, na onnantól meg az adta a lovat a b-filmesek segge alá. Aztán ezt ügyesen keresztbe keverték, s így születtek sorra a nem hivatalos crossoverek (egy olyat egy olyannal és már meg is volt a "part alien, part predator" avagy az "ultimate terror").De ezt csak mellékesen jegyeztem meg.

A jobb, illetve élvezhetőbb - vagy inkább csak mennyiségi - alkotások természetesen itt is Roger Corman nevéhez köthetők, akit ugyan már alább tárgyaltam, mégis annyit elmondanék, hogy ő az a b-filmes (leginkább) producer-rendező, aki a 60-as évek óta ad gazdag élelmet az arra vágyó - leginkább pervertikus hajlamokkal megáldott - b-film guruk asztalára. Nem mellesleg ő az egyik atyja illetve legjelesebb képviselője a grindhouse kultúra mérföldkőnek számító megjelenésének. Amikor arra volt igény, akkor ontotta magából a drogos 'acid' mozikat, később ezeket felváltotta az 'easy rider' motoros-bandás őrülete, illetve a soft pornó, majd ezek ügyes kollaborációja. De emellett világhírűvé vált a 60-as években Poe adaptációival, melyek szintén nemzetközi sikerre vitték már amúgy sem ismeretlen nevét. Később jöhettek az exploitation mozgalom különböző ágazatai, műfajai, hogy a '80-as évekre eljussunk az Alien sikerét meglovagoló tucattermékekhez. Hát addigra az lett a trend, na. Persze hazudik, ha valaki azt mondja, ő aztán rohadtul bánja.

Egy jellegében új, addig leginkább csak a felszín alatt megbúvó, illetve valamilyen formában újjáélesztett szubműfaj látott napvilágot, amit gyakorlatilag a horror és a sci-fi közös gyermekekét aposztrofálhatunk. A b, trash, illetve meghatározhatatlan kategóriájú és minőségű alkotások pedig csak úgy áradtak a mozikba vagy a VHS-ekre. Pár példa: Parasite, Contamination, vagy a már említett Galaxy of Terror, netán a Creepozoids, de a '85-ös Creature is ugyanúgy ide sorolható. Ezért bátran állíthatjuk, hogy ha a horror mélyebb rétegeibe szeretnénk leásni, megint csak oda lyukadhatunk ki, mint számtalanszor már: ezek nélkül a mozik nélkül bezony nem lett volna teljes a '80-as évek horror filmes kultúrája. Ugyanolyan meghatározó szerepet töltöttek be, mint a kor akkori zsánerei. Nem olyan régen végre nekem is sikerült  beszereznem gyerekkorom egyik elfeledett remekét. Ez pedig nem más, mint az egy évvel a Galaxy of Terror után 1982-ben piacra dobott Forbidden World, azaz a Mutant.

Mike Colby kapitányt az űr egy távoli szegletébe irányítják, ahol egy meglehetősen furcsa kutatócsoport végzi meglehetősen furcsa kísérleteit. Ám az egyik ilyen kísérlet eredményeképpen az alany káprázatos fejlődést mutat, minek következtében egyszercsak úgy gondolja, elég éretté vált ahhoz, hogy uralma alá hajtsa a bázist és annak deviáns lakóit. Colby feladata ennek a vérszomjas lénynek a megállítása, és a kutatók védelme. Ám a borzalom sokkal komolyabb annál, mint amire bárki is számítani mer.

A történet összefoglalása - megmondom őszintén - okozott kisebb problémát. Gyakorlatilag annyira felesleges ez a mozi, mint amennyire egy filmes projekt felesleges lehet. Több Alien rip-offról esett már szó, de feleslegességében ez viszi a pálmát. Persze nem a mozi élvezeti faktoráról beszélek, félreértés ne essék (máskülönben mi a francért írnék róla?). Viszont egy dolgot semmiképpen sem érdemes figyelmen kívül hagynunk: azért az alább tárgyalt alkotások némelyike a kendőzetlen nyúlások mellett helyenként megpróbált minimális eredetiséget csempészni a történetbe. Aztán ez persze vagy összejött, vagy nem, de mindenképpen ott munkált a 'jó szándék' mögötte. A Mutant esetében azonban csak és kizárólag egy hirtelen összedobott, filmes tekintetben gyakorlatilag céltalan Roger Corman ámokfutásról beszélhetünk. Mi sem bizonyíthatja ezt jobban, mint a scriptet jegyző Tim Curnen abszolút semmitmondó neve, akinek gyakorlatilag ez az egyetlen mozis irányú megmozdulása. Ez persze meg is látszik rajta. Következetlenség, soft pornó és pucér maraton kiszámítható kollaborációja és persze egy az egyben nyúlás teszi ki a film több, mint 2/3-át. A maradékot pedig hozzá lehet csapni a szigorúan elvonatkoztatott élvezeti faktorhoz. Ezzel kérem össze is foglaltuk a Mutant messzemenő koncepcióját.

Rendező tekintetében sem találkozhatunk semmiféle meglepetéssel. Allan Holzman tök ismeretlenül, gyakorlatilag elsőfilmes státuszból dirigálta le ezt a csodát, minek utána meg is maradt a homály jótékony szintjén. Munkái sem mennyiségileg, sem minőségileg nem mutatják a tehetség legparányibb szikráját sem. És ha már a negatívumokról esik szó, akkor dobjuk ide bátran a színészek neveit is. A gárda legalább annyira ismeretlen, mint a Mucsaröcsögei Hagyományőrző Egyesület nyugdíjas asszonykórusa, kár is példálózni. A férfi oldal egyetlen valamirevaló, és hitelesnek mondható figurájának az őrült tudós archetípusát magára erőltetett Dr. Cal Timbergent alakító Fox Harris mondható. A női részleg köszöni, jól elvan. Dawn Dunlap gyermeki báját, és Jude Chadwick érett szexualitását ügyesen aknázta ki a rendező. A soft pornó, illetve az igényes erotika méltán okoz kellemes perceket a film alig 90 perce alatt.

Most pedig ejtenék pár szót arról, amiről eddig még nem beszéltem. Mégpedig a látvány-és speciális effektekről, melyek minden tekintetben illeszkednek ebbe a b-filmes milliőbe, és alaposan megdolgoznak a mozi bizonyos értelemben vett sikeréért. Ez pedig nem is csoda, hiszen a speckósok között megtalálható a Trancers kapcsán már említett John Carl Buechler, illetve Robert Skotak, aki meg szinte minden Alien 'gyalázás' esetében ott kucorog a szörnyecske mögött. Mentségére szolgáljon, hogy az Aliens sikeréhez is ugyanúgy hozzájárult. Szóval ő egy igazi öreg róka, már ami az LV-426 agresszív állatkáit illeti.

Az elmondottak alapján azt szűrhetnénk le, hogy a Forbidden World rossz koppintás. Bármennyire is meglepő, ez azonban mégsem igaz. Természetesen nem okoz esztétikai, művészi értelemben vett katarzist, mégis - a felsorakoztatott negatívumai ellenére - ugyanúgy az élvezhető alkotások közé sorolható. A kellemes atmoszféra, a sötét környezet, az állandóan ott lebegő halál érzete (a doki elég szarul néz ki végig), a csodálatos női bájak - helyenként explicit tartalommal bíró - üdítő percei, és a jól adagolt és látványos vérengzés méltán emelik a kötelező darabok közé. Ezért én nem is szólnék semmi rosszat a filmről. Már csak azért sem, mert kb.15 évembe telt, mire rátaláltam a mozi címére, és végre beszerezhettem magamnak. Így mindenképpen feljogosítva érzem magam arra, hogy nehezen beszerezhetőről vagy jót mondjak, vagy semmit. Annak ellenére, hogy a film nyüzsög a hibákban, helyenként átcsap következetlen (tudománytalan, de ez már csak grátisz) cselekedetekbe, és egész jeleneteket nyúlt az eredetiből (de nem rossz a Star Wars nyúlás sem az elején, ami amellett, hogy tök felesleges és irreleváns, igen szórakoztató is egyben), mindenképpen a fontosabb, ilyen tekintetben mérföldkőnek számító alkotások közé sorolnám. Esetlen bája, Roger Corman kézjegye, és a kellemes '80-as hangulat önmagában elegendő ahhoz, hogy saját polcán tudja az ember ezt a gyöngyszemet. Bátran ajánlom, mert a szórakozás garantált.

Lessed csak ITT.

"Gandalf Nyomában" - Clive Barker's Lord of Illusions (1995)

"Itt az emberek démonok erejével rendelkeznek.

És maga a Halál csupán egy illúzió."

Stephen King, a neves horror író már a '80-as évek közepén látta a műfaj jövőjét. Kingnek mindig is jó orra volt az ilyesmihez, így amikor annak idején - valamikor a '90-es évek első felében - megláttam egy egy könyv borítóján az ő személyes ajánlását (ami persze lehet, hogy csak kamu reklámszöveg volt, nem is mondott olyat, vagy nem úgy), gondolkodás nélkül nyúltam is a játékteremre félretett zsebpénzemért. Olvasni azért jobban szerettem, mint a Mortal Kombat-tal Goro-t gyilkolni, bár az sem volt utolsó. Azért mentségemre szolgáljon, hogy először mindig a könyves standot néztem meg. Aztán persze így is úgyis üres zsebbel tértem haza: vagy könyv volt nálam, vagy a legújabb 'kombo' és 'finish him' technikai tudásának büszkén megszerzett érzete. Akárhogyan nézzük, kétségkívül gazdagodtam, hiszen a tudás hatalom, azt pedig mindkettő maradéktalanul képviselte.

De hogy ne térjek el a tárgyalt témámtól, az egyik ilyen szokásos 'tripem' alkalmával rábukkantam egy könyvre, melyen ott virított az idézet akkori csalhatatlan kedvencemtől, ami természetesen azóta már szállóigévé vált, teljes egészében pedig így szólt: "Már látom a horror jövőjét... Úgy hívják, Clive Barker". Több se kellett, azonnal a zsebembe nyúltam, és mondtam a lepukkant, látszólag alig kis ideje megtisztult "technocol gyermeknek", hogy mire is vágyom. Készséggel átnyújtotta a könyvet, és én boldogan - mint Micimackó a hóesésben - caplattam haza legújabb kincsemmel, Clive Barker Kárhozat című regényével. Mellékesen Stephen King ezt a kommentjét eredetileg nem ide szánta. Ám a Barker addigi novelláit összefoglaló antológiájának, a Books of Blood című kötetnek az első amerikai kiadásához szignózott igazán piacképes ajánló bejárta Barker könyveivel együtt a világot, így került a Kárhozat hazai kiadásának is a hátlapjára. Persze ezzel nem volt semmi gond, mert ez a modern fausti horror erősen megérdemelte, hogy így reklámozzák.

Annak idején kicsit ugyan erős olvasmány volt számomra, persze pont ez okozott benne örömet. Ezért úgy döntöttem, hogy visszamegyek a társadalmi nyomásnak behódolt kései hippi árushoz, és rávezetem valamilyen egyetemes nyelvezettel, hogy még ilyet! Így bukkantam rá a Pokolkeltőre, ahonnan pedig már nem volt nehéz eljutni Barker mozgóképes munkásságáig. A Hellraiser sorozat kultikus pozícióban díszelgő Cenobitái méltán váltak a horror zsánerének legújabb szintű megtestesítőivé. A gyönyörök és a fájdalom között húzódó laza határvonal mezsgyéjén várakozó pokol démonok új távlatokat nyitottak. Barker dekadens nézete a halálról és annak természetéről, a valóság és képzelet ambivalenciájáról mind - több kevesebb sikerrel - benne tükröződnek filmjeiben is, melyek többségét ő maga írta és rendezte, vagy legalábbis producerként ott bábáskodott felettük. Ahogyan ő maga az írója és rendezője a szintén a halál természetét taglaló 1995-ös  filmjének, a Lord of Illusions-nek.

Harry D'Amour mangánnyomozást folytat Los Angelesben, ahol hamarosan egy furcsa, misztikus bűntény közepébe csöppen. A híres illuzionista, Philip Swann legújabb mutatványa közben meghal, ám a körülmények azt mutatják, hogy halála körül bonyolultabb összefüggések munkálnak. Nyomozónk Swann özvegyével együtt ássa bele magát az illuzionisták sötét világába, ahol hamarosan rádöbben, hogy semmi sem az, aminek látszik. A szálak egy őrült szekta sötét mágiával hatalmat szerzett fejéhez vezetnek, akivel azonban annyi kis probléma akad, hogy már 13 éve halott. Hősünknek pedig lassan szembesülnie kell azzal a szörnyű ténnyel, hogy a halál is csupán illúzió.

A sztori tipikusan Barker. A halál természetét taglaló történeteinek egyik középszerű tálalása a Lord of Illusions. A film fölött egyeduralkodó Barker ügyesen járja körbe az utat, amit univerzumában már megszokhattunk. A sztori aránylag jól teljesít, pedig a néhol szimpla krimibe átcsapó mozi nem mentes a hibáktól. A Sherlock Holmes féle cselekmény szerkesztéssel dolgozó, misztikus mázzal nyakon öntött történet nem tartogat katartikus pillanatokat. Nem is ez a célja. Sokkal inkább a létünk mélyebb rétegeiben megbúvó filozófiai gondolatokra fekteti a hangsúlyt. Persze a halál csak illúzió, illetve a minden illúzió elmélet gyökere nem barkeri találmány. Akár magát a görög gondolkodót, Platónt is megkérhették volna, hogy dobjon össze egy scriptet nagy hirtelen, hiszen az alapgondolat maga egészen addig bátran vezethető vissza. Mégis nekem a fülemben csengenek (vagy inkább a szemem előtt lebegnek) a 20. század egyik nagy horror moguljának, H.P.Lovecraft-nak a szavai, ami valahogy így szólt: "Nem halott az, mi fekszik örökkön, a halál sem ér át végtelen időkön." Tehát megvannak a sztori ősképei, így aki tisztában van ezekkel az adalékokkal, már nem az újdonság erejével várja a téma kifejtését. A Hellraiser borult, erős perverzióval fűtött világa itt csak nyomokban található meg, és ez nagy csalódást jelent számomra. Megtekintése közben folyton ott munkált bennem a kérdés, hogy mért nem a aduász Hellraiser széria fölött bábáskodott inkább, hiszen az első három rész után a legenda a mai napig csak árnyéka önmagának. Persze ezzel mégsem azt akarom mondani, hogy a Lord of Illusions rossz film lenne.

Ami igazán sokat dob a mozin, az a kellemesnek mondható szereposztás, mely nem nélkülöz kategóriájában neves, mégis megfizethető színészeket. Olyan nevek adnak pluszt az élvezeti faktorhoz, mint Scott Bakula, aki egy kiváló mellékszerep barbár akár még napjainkban is. Korrekt alakítás, szerethető megvalósítás, helyenként Mickey Rourke akkori jobb pillanatait idézve (gondolok itt akár a korábbi Angyalszívre). De ott van az illuzionista szerepében Kevin J. O'Connor, aki szintén tapasztalt akár B-szerepkörben, akár a műfaj szövevényes területein. De nem szabad kihagynom Famke Janssen nevét sem, aki amellett, hogy igen szemrevaló, látszólag még öregedni is elfelejt. Nevét gyakorlatilag a tavaly előtt kiadott 100 Feet című mozi kapcsán is megtalálhatjuk, ami szintén nem váltott világot, viszont felhívta a figyelmet arra nem titkolt tényre, hogy a filmiparban másképp telik az idő. Magyarán színésznőnk ugyanolyan bájos 15 évvel a Lord of Illusions leforgatása után is, mint ahogyan azt anno Barker mozijában elégedetten nyugtázhattuk. Így a színészek ügyében panasszal nem élnék, talán csak a szakadt szektaszökevények halál idegesítőek, akik az aktuális direktori instrukciók mellett leginkább lelkes ám megszeppent diákszínpadosoknak tűnnek csak. Az őrület színészi manifesztuma nálam Jack Nicholson Jack Torrencénél kezdődik.

A látvány hitvány. Na jó nem igaz, ennyire nem sarkítok, de az akkori számítógéppel generált effektek megjelenésének nem is olyan kevés pénzből legyártott hírnökei helyenként igen mókásra sikeredtek. Egyedül a Hellraisert idéző különleges halálnemek illetve elemek computert abszolút nélkülöző jelenetei szolgálhatnak kellemes pillanatokkal (Persze dolgoztak is rajta egy páran). Szerencsére ebből ugyanúgy akad bőven a film majd két órájában, amik az elégedettségemet jogszerűen növelték. Mégis én inkább a helyszínek kiválóan eltalált atmoszféráját emelném ki húzóerőként, ami persze megint csak tipikusan barkeri, de gore és egyéb horror mutatók mellett az abszolút főszerep zászlóvivője. Gondolok itt a bűvészházban játszódó jelenetre, vagy Swann búvóhelyére, nem beszélve az egyéb helyszínekről (jósda, szekta otthon, színház stb.). Egyszóval a környezet és az atmoszféra viszi a prímet, de az aztán magasan.

Hogy a tapasztalat mondatja velem, vagy csak egyszerű intuitív megérzésről van szó: én úgy gondolom, hogy Barker is ugyanabban a cipőben jár, mint Stephen King. Legalábbis ami a műveinek filmre álmodását jelenti. Jómagam láttam már pár filmjét a Cenobiták atyjának, mégsem tudom azt mondani, hogy feltétel nélkül kezelem őket. A megvalósítás filmes vonatkozásait figyelembe véve jórészt középszerű látvánnyal lettem csak megörvendeztetve. Sajnos ez pedig a mai napig jellemzi írónk vászonra vitt alkotásait. Hogy ez mennyire Barker hibája - hiszen valamilyen formában ott bábáskodik mellettük - azt nem tudom, de tény, hogy én nem vagyok elragadtatva. Sem a Lord of Illusions-tól, sem (Hellraiseren vagy a Candyman első vérengzésén kívül, ami meg mondjuk nem kevés Rémálom az Elm Utcában áthallással rendelkezik) más mozgóképes alkotásaitól (hangsúlyozom mozgókép, nem történetről beszélünk). Az erős koncepcionális háttér, a mély értelmezés, a gondolati síkra terelt horror sokkal inkább egy könyv lapjain jelentenek fizikai borzongást, mint egy - helyenként - elcsépelt vizuális megvalósításban. Talán a zseni pont ebben mutatkozik meg. Hiszen ahogyan King, úgy akár a klasszikus rémtörténet XX. századi úttörője, H. P. Lovecraft sem ért még meg túl sok épkézláb scriptet vagy filmet. Kivételek persze mindig vannak, én mégis inkább olvasásra ajánlom ezeket a műveket, hiszen aki a lényegre kíváncsi... na az ami néha (jobb ha) láthatatlan marad.

Azért ITT bele lehet kukkantani.

"A Nevem Deth" - Trancers (1985)

A horror aranykorszaka Magyarországon kétségtelenül a '80-as évek végére tehető. Hirtelen külföldi forgalmazók kiadványainak tucatjai árasztották el a hazai videó tékákat. A horror szeretetére éhes közönség olyan kisebb forgalmazóktól kapta meg a jussát, mint a Zoom, Drive in 2000 vagy egyebek mellett a Video 2000. De ki ne emlékezne a felhővel takart hold emblémájára, amely amikor megjelent az éppen berakott kazetta introjában, lehetett tudni, hogy itt valami kellemes - a szó akkori értelmében vett - borzongásnak, lehetünk tanúi. Olyan klasszikus zsáner alapművek látták meg felügyeletükkel a napvilágot, mint a Gyilkos Bábok sorozat, vagy az Árnyzóna, de az általam rendkívül favorizált Kút és az Inga is a Full Moon stúdiójának ékköve, amely a Flamex forgalmazásában Lance Henriksen alakításával került a videó tékák poros polcaira. Megannyi - ma többnyire már haszontalannak titulált - film árasztotta el a piacot, melyek alapvető ideológiai összetevője az "olcsón szórakoztatót" mottóban doszta ki is merült. És ha korunk magasra tett elvárásainak útvesztőjében figyelmünkkel illetünk egy egy ilyen művet, mosolyogva azonnal le is antitálentumozzuk, aki ilyet és ehhez hasonlót futószalagon volt képes gyártani, ám nem tudunk szabadulni attól az ellentmondásos érzéstől, hogy igenis, a fene egye meg, jót szórakoztunk.

A filmes ipar nem értette - akár a zsáner nagykutyái -, hogy mi az a plusz, amely ezeket a filmeket a siker útjára terelik. Amíg a Gyerekjáték gyilkos babás ámokfutása odafigyeléssel, nagyobb költségvetéssel, szerkesztett forgatókönyvvel és szakmai ráfordítással vált kultikussá, addig a Gyilkos Bábok abban az időben különösebb megerőltetés nélkül elérte ugyanezt a kitüntetést. Kétségtelenül ebben rejlett Richard Band és Charles Band zsenije, akik testvérpárosként (előbbi zeneszerző, utóbbi rendező) egyedüli tulajdonosai voltak a stúdiónak. A Full Moon Entertainment fennállása alatt pedig nem csak készítette a filmeket, hanem kizárólagos forgalmazóként is működött. Filmjeik kötöttségek nélkül készültek, melyek nem szabtak határt sem a mozgókép brutalitási faktorának, sem pedig koncepcionális hátterének (már ha igényelték egyáltalán). Ez pedig az akkori horror és B- filmes trendnek kétségtelenül jót tett.

Filmjeik egyszerű összetevőkkel, minimális ráfordítással készültek ugyan, ennek ellenére színészeik között találhatunk nagyobb neveket is, akik a közel megszámlálhatatlan filmes repertoár elkészítésénél megfordultak. Ahogy a már említett Lance Henriksen, netán a Stuart Gordon által rendkívül favorizált Jeffrey Combs, vagy pályafutása hajnalán Demi Moore (Parasite). 1994-ben azonban pénzügyi viták hatására (mely az akkor készülő H.P.Lovecraft feldogozás, a Lurking Fear kapcsán merült fel) az addig a stúdió pártját fogó Paramount levette kezét a testvérpárról. Pénzügyi és egyéb támogatottság hiányában a Full Moon Entertainment pedig lassú haldoklásba kezdett (az addig kiválóan működő rögtön VHS-re gyártás nem volt tovább tartható), melynek a több évig húzódó sikertelenség után 2000 környékén  névváltoztatás lett az eredménye. A DVD korszak beköszöntével pedig végleg leáldozott a hajdan rajongók ezreinek "vizuális élelmet" adó stúdió csillaga. Ezért is volt nagy öröm, amikor kezembe akadt az 1985-ben leforgatott, Charles Band által rendezett B-sci-fi remekmű, a Trancers.

Jack Deth rendőr 2247-ben, egy olyan Los Angeles-ben, ami már csak emlékeiben hasonlít egykori önmagára. Legnagyobb problémát a delejezettek jelentik, akiket egy hatalomra törő mentalista irányított, amíg Jack ki nem vonta a forgalomból. Kiderül azonban, hogy Martin Whistler nem halt meg, tudatát ugyanis áttranszportálta 1985-be, egy a rendőrség kötelékében szolgáló parancsnok testébe. Célja, hogy a jövőben a Tanács élén ülő három vezetőnek az őseit megölje, így téve lehetetlenné évszázadokkal későbbi hatalomra kerülésüket. Jack kapja a feladatot, hogy visszamenjen '85-be, és amilyen gyorsan csak tudja felkutassa a vezetők felmenőit, és megölje Whistlert-t, mielőtt még összeomlik a jövő vezetése, és delejezett "zombik" nem veszik át a világ irányítását.

Nem csak elsőre tűnik meglepően kidolgozottnak a történet. Igazán kellemes scriptet tudhat magáénak a mozi, amely ha nem is intelligens, de mindenképpen figyelemre méltó. Danny Bilson és Paul De Meo szerzőpáros kellő kreativitással fogott hozzá a forgatókönyv megírásának. Tehetségüket ugyan jó pár hasonló alkotással megvillanthatták, mégsem váltak felkapott nevekké. Pedig ők jegyzik többek között az 1991-es Rocketeer című film sztoriját is. Ha kicsit azonban a mélyére szeretnénk pillantani, észrevehetünk olyan nyúlásokat, mint John Carpenter Menekülés New York-ja, vagy James Cameron Terminátora. Esetünkben azonban a "jótól jól" filmes evidencia kiválóan működik.

Nem egy olyat, hanem egy hasonlót láthatunk a képernyőn, és ez mindenképpen pozitív irányba mozdítja a megítélést. Charles Band korai - és jobban sikerült - filmjeinek egyike a Trancers. Abban az időben keresve sem találhatott volna jobb témát, mint a kor - főleg B-filmes körökben - legnagyobb húzópaneleit: poszt-apokaliptikus környezet és időutazás, mindezt pedig jókora akcióval nyakon öntve. A rendezésre meglepő módon - ismerve az úriember későbbi munkáit - nem lehet panasz. A helyenként noir jelleggel ékeskedő mozi jól illeszkedik az elvárásokhoz. Az embernek néha olyan érzése van, nem is sci-fit néz, sőt, még azt az érzést is képes néhol elhitetni, hogy egyáltalán nem B-filmről van szó. Ügyesen építkező cselekmény szerkesztés, ügyes beállítások, szerethető karakterek jellemzik a filmet, amely szorosan hozzájárult ahhoz, hogy egy minden tekintetben időtálló klasszikust eredményezzen.

Csakúgy, mint maguk a szereplők, kikenek nevei között maga Helen Hunt is megtalálható üdén, bájosan és szemtelenül fiatalon. Leena, a főhőst segítő hősnő szerepében szuper alakítást nyújt, ahol már észrevehetőek azok a színészi kvalitások, melyekkel későbbi filmjei kapcsán találkozhatunk. Hiteles megformálás, őszinte játék jellemzi, ennek hatására pedig hajlamosak vagyunk néha elfelejteni, hogy gyakorlatilag itt egy alacsony költségvetésű, videóra szánt B-mozit bámulunk. Jack Deth szerepében sem akárki domborít, hiszen annak karakterébe meg Tim Thomerson lehel életet. (Már tudom, hogy Bruce Willis és még jó páran honnan nyúltak.) A pályafutásában nem kevés filmet maga előtt és mögött tudható színész igazi akcióhős figura. Noir jelleggel nyakon öntött, trendi ultramacsó mázt felvett, sokat tapasztalt, a kamerák előtt magabiztosan mozgó színészről beszélünk, aki néha olyan, mintha Colombo-t és a Sean Connery James Bondját összegyúrták volna. Egyébként a fejhajtás meg is látszódik a következő, képregényszerű párbeszéden, melyen jóízűt mosolyogtam: "Mi a neve?" - "A nevem Deth. Jack Deth." Tim Thomerson egy igazi veterán B-filmes arc, melynek rutinja tökéletesen tükröződik ebben a szerepében is.

Túl sok speciális trükkre nem volt szükség a film alig 80 perce alatt, azt a keveset pedig ügyesen megoldották. A tengerből alig kilátszódó Los Angelest ('Lost Angeles', ez nagyon bejött) vetített illetve festett háttérrel, a többit pedig makettekkel oldották meg, amik ugyan nem gyönyörködtetnek, mégis igazán jól működnek. John Carpenter Menekülés New Yorkból című mozijában (igaz pár évvel korábbi) sokkal mókásabb effektekkel találkozhattunk. Külön kiemelném, hogy a delejezettek nincsenek agyonmaszkírozva, így a kissé megváltozott bőrszín, illetve a sebes arc, kicserepesedett száj tökéletesen elegendő mennyiséget és minőséget nyújtanak, és akár hisszük, akár nem, még félelmet is keltenek. John Carl Buechler tehát - ebben a tekintetben - ügyes munkát végzett, bár ez azért el is várható tőle. Emberünk ugyanis kisebb teherautónyi filmográfiája mellett bábáskodott a Péntek 13 széria VII. darabján, a Rémálom az Elm Utcában franchise IV. darabján, és hogy ne hagyjuk ki a trió harmadik tagját sem, Michael Myersnek is dolgozott a Halloween sorozatban, méghozzá szintén a IV. epizódban. Ez pedig csak egy töredéke volt annak a munkának, melyet többek között a horror zsánere köszönhet neki. Mégis esetünkben (számomra) a zene az, ami mindent visz. Kellemes minimalista szinti muzsika, helyenként John Carpentert idéző, témájában mégis Brad Fiedel Terminátorára hajazó score szolgálja az audio élmény maximumát. Próbáltam beszerezni a lemezt, mert tényleg elképesztően eltalált, inspiratív zenéről van szó, de eddig sajnos nem sikerült hozzájutnom. Mark Ryder és Phil Davies igazi klasszikus filmes zenei betéttel örvendeztette meg a nagyérdeműt, bár a mai napig nem értem, mért kellett ehhez az igazán minimális dallamvilággal rendelkező, egy analóg szintis muzsikához két ember. Nyilván ezt komponistáink jobban tudják. Talán záradékban fektették le, hogy ők bizony nem dolgoznak, csak együtt. Ez a része annyira mondjuk nem is érdekel, a végeredmény, ami a fontos, az pedig kétségkívül magasan nominálható kategória.

A Trancers a '80-as évek B-filmes tombolásának egyik legkiemelkedőbb alkotása. Charles Band filmográfiájában azért sok hasonlóval találkozhatunk, mégis ez az egyik legjobb hivatkozási alap. Alkotott még egy filmintézetnyi klasszikust a zsáneren belül, ehhez hasonló poszt-apokaliptikus sci-akció kettőssel viszont nem sokkal büszkélkedhet. Legalábbis hangulatában és minőségében hasonlóval nem. A Trancersnek ugyan készült folytatása (természetes volt, hiszen a vártnál nagyobb sikere lett, csak az első héten több, mint a négyszerese köszönt vissza annak az összegnek, mint amit ráfordítottak), ám egyik sem volt képes felülmúlni elődjét. Pedig ha jól számoltam, talán hat folytatást is megért. Színvonaluk nyilván arányosan tartott a süllyesztő felé (gondolom, mert ma már ott vannak, az tuti). Charles Band egy olyan klasszikust adott ezzel a filmmel a rajongóknak, amely még a VHS korszak haldoklását is túlélte. Sajnos ma már nagyon kevés alkotással - leginkább lélektelen, szörnyű trash szutykokkal - lep meg bennünket rendező barátunk (és zeneszerző öccse). Mélyrepülésük oka a filmes ipar megváltozásában kereshető. A Full Moon Entertainments Charles Band vezetésével pedig mára már nemhogy kifulladt, egyenesen hamvába halt. Emlékeit azonban őrzik mindazok a ma már igazi csemegének számító alkotások, melyek ott lapulnak az elfeledett kazetták tekervényes mágnes szalagjain. Tessék néha leporolni, megérdemlik.

Kedvcsináló hozzá ITT.

"Kollektív E.S.P. Igaziból" - Haunting in Connecticut (2009)

Mondják, minden legendának van valóságalapja. Így azok a történetek, amiket már eleve így adnak el, minden valószínűség szerint meg is felelnek ennek a kritériumnak. Legalábbis ez lenne a közvélemény szerinti minimum elvárás. A kérdés mindig annyi, hogy vajon mennyire releváns az a valóságalap, amivel az adott történet rendelkezik? Mennyire dokumentarista, illetve mennyire szenzációhajhász? Ha olyan alkotással kerülünk szembe, amely, mint valós alappal rendelkező van reklámozva, ítélőképességünk akaratlanul is másképp kezd működni. Érzékenyebbek leszünk, nézőpontunk más síkra helyeződik át, és azt próbáljuk magunkban le analizálni, ami a legjobban foglalkoztat bennünket. Hiszen a már átélt borzalmak nem lehetnek egyedi esetek.

Természetesen kedvenc műfajunkban, azaz a horror berkein belül sokkal nehezebb egy igaz történeten alapuló alkotást eladni, mint mondjuk egy politikai krimi (JFK), vagy egy történelmi kaland (Trója), netán egy életrajzi dráma (Egy Motoros Naplója) esetében. Ezekben a történetekben tényként kezelünk mindent, ami elénk tárul, mert a szituációk ismerősek számunkra. Vagy a történelem könyvekből, vagy saját életünk valamely fejezetéből, de mindenképp olyan cselekménnyel dolgoznak, melyeket evidenciaként fogadunk el, esetleges szkepticizmusunk is csak és kizárólag tényekre hivatkozhat.

Ám egy olyan téma esetében, ahol tényként kell kezelnünk olyan eseményeket, amik már alapjaiban haladják meg az emberi érzékelés határait, nehezebb az elfogadás. Hiába jelzik nekünk az elején - esetleg hanganyaggal vagy képekkel támasztják alá -, hogy a film megtörtént esetet dolgoz fel, kell egy olyan plusz, amely hihetővé teszi azt számunkra. Hihetővé a hihetetlent. Ez sajnos nagyon kevés mozinak sikerült elérnie. Az általam látottak közül szinte csak az Ördögűzés Emily Rose Üdvéért című alkotást tudnám kiemelni, aminek legnagyobb erénye, hogy tárgyilagosan tárja föl az Emily Rose által átélt borzalmakat, és az arról vezetett tárgyalást, illetve magát az ördögűzést. Kétségkívül az egyik legjobb a témában. Természetesen a legtöbb film, amely megtörtént eseteket dolgoz fel, az általában a kísértetek által megszállt ház illetve a benne lakó család kálváriája körül mocorog. Ebből a közegből startolt tárgyalt filmünk is, a kritikusok által vegyes fogadtatásban részesült Haunting in Connecticut (Kísértetjárás Connecticutban).

Matt Campbell előrehaladott stádiumban lévő rákban szenved, családja azonban mindent megtesz azért, hogy gyermekük a lehetetlent legyőzve a gyógyulás útjára léphessen. Így állandó kísérleti kezelésre járnak Connecticutba, ami azonban kissé távol esik otthonuktól, Matt pedig mind nehezebben viseli az utazást. Az édesanyja javaslatára Connecticut mellé, egy ódon családi házba költöznek, hogy megkönnyítsék a kezelésekkel járó utazás nehézségeit. Hamarosan azonban furcsa dolgok kezdenek történni a házban. Matt szörnyű dolgokat lát, amit eleinte a kezelés hatásának tudnak be. Ám amikor a borzalmak már az egész család biztonságát fenyegetik, kénytelenek belátni, hogy olyan események hálójába csöppentek, amikkel szemben tehetetlenek. Valami nem e világi akar Mattel kommunikálni, a szándék azonban nem egyértelmű. S mialatt a család versenyt fut az idővel, a ház szép lassan felfedi szörnyű titkát.

1987-ben a amerikai Conneticutban élő Campbell családdal történt meg a filmben feldolgozott eset, melyet állítólag hiteles dokumentációval is alá tudtak támasztani. Így a scriptet jegyző Tim Metcalfe-nak, illetve Adam Simonnak nem volt más dolga, mint a saját kis modern ötleteikkel kiegészíteni azt. Annak ellenére, hogy egyik név sem szakmai referencia, a forgatókönyv mégsem sikerült nagyon rosszul. Bár rosszmájúan megjegyezhetjük, nyilvánvalóan könnyű más tollával ékeskedni. Az alapanyag mindenképp jónak- azaz sikerszagúnak - mondható, bár természetesen az ezerszer látott kategória. Nemrég készült el ebben a témában az egyik leghíresebb alkotás, az 1979-es Amityville-i Horror újrája, már is bepróbálkoztak egy újabb hasonlóval. Bár tették volna mindezt a klasszikus mozi megbolygatása helyett. A történet nem mutat újdonságot, kötött panelekkel dolgozik, így nem is igen tud egyedivel szolgálni, mivel a film egy koherens eredettörténettel rendelkezik. A megtörtént esemény pedig akkor válik hihetővé, ha ragaszkodnak a tényekhez. Ez az a pont viszont, ahol a mozi már tartogat hibákat, ám azokat mégis ügyesen tálalja ahhoz, hogy a körmeit (vagy mérgében a küszöböt) rágcsáló néző mit se vegyen észre belőlük.

Ehhez pedig már csak alkalmazkodnia kell mindennek. A rendezésnek, a színészeknek, és a vizuális eszközöknek. A filmes projektekben még nem igazán bővelkedő Peter Cornwell rendezéséről ugyanaz mondható el, mint magáról a forgatókönyvről. Alapvetően jól idomul a cselekmény bemutatásához, próbál alkalmazkodni a történet által megmutatni kívánt tényekhez (ennek sikere helyenként kétséget ébreszthet), dramaturgiailag jól építkezik. Könnyen bukhatna ezen a dolog, ugyanis a mai hatásvadász rendezői trend csapdájába könnyen beleeshetett volna emberünk is. Minél többet megmutatni, minél idegesítőbb kamerabeállításokkal és borzasztó vágási technikákkal. Szerencsére itt nem, vagy legalábbis kevés helyen találkozhatunk ilyennel. Azt nem állítom, hogy emberünknek nem kell még fejlődnie, de azért láttunk már rosszabbat is. Mégsem a fogatókönyv, illetve a rendezés az, ami megmenti a filmet a(z amúgy) negatív kritikától.

A színészek szerencsére komolyan vették szerepüket, és ügyesen adagolják a drámát és a borzalmakat. Matt Campbell szerepében a fiatal Kyle Gallner mindent megtesz értünk és a szerepért. Nem lehet panasz a munkájára, játéka úgy marad minden tekintetben hiteles, hogy egy percre sem engedi feledtetni: amellett, hogy szembekerül a ház kísérteteivel, még egy belső halálos kórral is meg kell küzdenie. Mindenképpen említésre méltó, szerepe inkább hajlik drámába, mint hogy leragadna az agyon froclizott, végtelenül egyszerű horror hérosz szerepkörnél. Az édesanyát játszó Virginia Madsen egy igaz öreg róka mind a műfajban, mind pedig úgy általában a filmes szakmában. Őt nagyjából úgy lehetne jellemezni, mint Julia Roberts B-filmes öccsét, Eric Robertset. Bár az ő bátyókája, Michael Madsen is erősen a határon mozog, a hasonlóság számomra mégis indokoltnak tűnik. Szóval tőle azt kapjunk, amit - ha tisztában vagyunk kvalitásaival - várunk tőle. Se többet, se kevesebbet. Készségesen hozza a már ezerszer látottat, de ezzel nincsen baj, mert így elkerül bennünket a csalódás letargikusnak ható érzete. Akit érdemes még említésre előterjeszteni, az a papot megszemélyesítő Elias Koteas (magyar megfelelője 'Éliás Tóbiás'). Az ő szerepköre egy kedves mellékszerep. Olyan, mint amilyenhez már hozzászokhatott a filmiparban eltöltött hosszú évei alatt. A színészi gárda tehát teljesen rendben van.

Amivel azonban gondok vannak helyenként, az a vizuális megvalósítás. A film ugyanis nyüzsög a hibákban. A speciális effektekkel még nincs is semmi probléma, pofásak az itt ott megjelenő kísértetek, jól van előkészítve a suspense. Amivel gond van, az a kor ábrázolása, amiben játszódnia kéne. 1987-et írunk gyakorlatilag, így az internet, a helyszínre érkező mentőautó kinézete, utalás rendezőnk egy olyan filmjére, ami 2003-as, mind figyelmetlenséget (vagy borzasztóan rossz humort) mutató anakronizmusok. Az internet a '90-es évek közepétől nyert teret, mint új tömegkommunikációs eszköz. Matt apja mégis az internetről tesz említést, miszerint ott majd utánanéz annak, hol érdemes házat venni. Ez és az ehhez hasonló hibák nagy mértékben rombolják a film hitelét. Pedig annak képi világa, történetvezetése megfelelően illeszkedne abba korba, amiben elméletileg játszódik. Kár volt ilyen fake dolgokkal rontani rajta.

Ahogy azonban már említettem, a mozi nem hat az újdonság erejével. Számtalan mozgóképet láthattunk már a témában, melyek ugyanezzel az összetevőkkel operálnak, és ügyesen építik egymásra a bejáratott paneleket. Nekem mindig is bajom volt a megtörtént eseteket feldolgozó filmekkel. A Texasi Láncfűrészestől az említett Amityville-i Horroron keresztül a szomszédos Romániában játszódó Ils című (egyébként) remekműig rengeteg helyen találkozhatunk a "megtörtént eset alapján" narrációs bevezetéssel. Ha a Texasit vesszük górcső alá, rögtön szembetűnik, hogy a Bőrpofának ihletet adó sorozatgyilkos, hullagyalázó Ed Gein csak annyiban egyezik meg fiktív társával, hogy emberi bőrből gyártott magának mindenféle használati tárgyat. Egyébként a többi mind csak szenzáció. Az Amityville-i Horror esetében nagyobb a hitelességi ráta, az Ils pedig köztudottan nem úgy történt, ahogyan az be lett mutatva. Nyoma sincs a helyi médiában ilyen esetnek, azaz ebben a formába megtörtént esetnek. (Félreértés ne essék, mindhárom igazi klasszikus, a pszichés borzongás igazi mozgóképes gyöngyszemei.) Ezért én nem igazán rajongok azért, ha ezzel próbálnak eladni egy mozit. Nincs új a nap alatt, ez köztudott, akkor dolgozzanak saját kútfőből, alapot úgyis venniük kell valahonnan, csak úgy csinálják, hogy én ne tudjak róla, honnan lopták. Állítólag megtörtént esetekkel tele a paranormális eseteket kutató intézmények padlása, igazán jó forgatókönyvre azonban folyamatosan igény volna.

Összességében (és persze objektíve) mégsem olyan rossz film a Haunting in Connecticut, (nem eleget hangoztatva) számomra azonban sokat ront a megítélésén az elején feliratozott "Based on True Story" mondatocska. Mivel a megvalósítás, a filmben megjelenő alapvető hibák is azt mutatják, hogy nem kezelték megfelelően a történetet, így ennek számomra egy nagy fokú hiteltelenség lett az eredménye. Szerencsére a színészek ezt kompenzálni látszódnak, de a film így sem érdemel többet egy erős közepesnél. Kísértetek ide vagy oda, szeretem, ha valami az újdonság erejével hat. Ez nem jelenti azt, hogy nem tudok jót szórakozni egy ripoff vagy akár egy remake előtt, ha az nem akar több lenni, mint aminek készült. Így a filmben megjelenő, párszor már elsütött kísértet sémáknak is tudnék örülni (az ektoplazmás jelenet nagyon királyság lett), amennyiben azok nem akarnák azt az érzést keltetni bennem, hogy ezek így is néztek ki 1987. nyarának azon szörnyűséges napjaiban. Hát ez van. Engem nem győzött meg maximálisan, ami még marhára nem jelenti azt, hogy a Haunting in Connecticut rossz film lenne. Ha később esetleg megszabadulnék az előítéleteimtől, talán majd újra nekifogok, addig is sajnálom, hogy ez a mozi ilyen csúnya csávába keveredett.

Igaziból ITT le is ellenőrizhető.

"Minket Terrorizálva" - Alienator (1990)

Vannak nagyon rossz rendezők a filmes történelemben. Ezt nem lehet elvitatni. Mégis kevesebb azoknak a száma, akik emiatt váltak híressé, avagy ez lett a védjegyük. Vannak természetesen, szó se róla, ám kétségtelenül - hogy a műfajnál maradjuk - Ed Wood neve lehet leginkább ismerős a számunkra. Ez a kedves úriember annyira pocsék direktor volt, hogy még életében legenda lett. Negatív hősként ünnepeljük, viszont mégis volt egy nagy erénye. Páratlan ugyanis az a lelkesedés és törődés, amivel az általa gyártott filmeket, illetve történeteket kezelte. Mert emberünk nem csak rendezett ám, hanem forgatókönyvet írt, és még játszott is saját filmjeiben, amik annyira rosszak voltak, hogy vallatni lehetett velük. Fittyet hányt a filmes procedúra minden egyes pontjára, és ön rendelkezve, amolyan gyermeki naivsággal - és természetesen elegendő pénz nélkül - fogott hozzá egy egy projektjéhez. A rendezés általában kimerült az egyes jelenetek kamerával történő felvételében, amiket gyakorta összesvissza egyetlen egyszer vett fel, nem törődve az esetleges hibákkal, zavarokkal.

Színészei többnyire dilettáns amatőrök voltak, vagy már régen lepukkant, elfeledett, a közönség számára már ciki egykori sztárokat alkalmazott. Így köszönhette Lugosi Béla, hazánk vámpír gyermeke utolsó filmjeit neki, ami nemhogy segítette volna felemelni, hanem még inkább aláásta egykor csillogó hírnevét. Speciális effektjei felháborítóan rosszak voltak, és egész egyszerűen azáltal, hogy kompetenciában emberünknek voltak kisebb hiányosságai, sajnos avatatlan szemmel is észre lehetett őket venni. Röviden szólva Ed Wood méltán érdemelte ki a múlt század egyik legrosszabb rendezője címet.

Napjainkban egyébként Uwe Boll-t lehet emlegetni, mint második Ed Wood-ot, hiszen a számítógépes játékok filmre adaptálásának 'nagymestere' legalább annyira hasít, ha fos filmet kell csinálni, mint egykori 'mestere'. Bár ettől függetlenül, a filmes közönség értetlenségétől övezve neki mégis sikerült bejutnia nagy stúdiókba, illetve sikerült nagy neveket palira vennie. Ám van még egy név - a sok közül -, akit kevésbé tartunk számon, pedig ha valaki, akkor ő mindenképpen pályázhat az Ed Wood reinkarnációs verseny dobogós első helyére. A '80-as években felbukkant rendező megannyi hulladékot, trasht, B-filmet, exploitationt, és koppintást tudhat maga mögött, amik színvonala egységben lapul a béka sejhaja alatt eonokkal.

Filmográfiáját kár előkotorni, mert ugye szarból könnyű építkezni, hiszen sok van belőle, így az majdhogynem elér a Holdig. Ami gyakorlatilag emberiség ellen elkövetett bűntett is lehetne, tehát minimum kasztrálás járna érte, de én javaslom, hogy egy húzóra vetítsék le neki az összes filmjét. Az majd beteszi a kulcsot, az ejnye bejnye itt már nem segít. Mert hogy emberünk még ma is aktív, úgyhogy mindenképpen lehet valamilyen aljas célja, az tuti. Sajnos én is beleestem a csapdájába a minap - igaz, már több alkalommal - és óvatlanul levetítettem magamnak Fred Olen Ray Alienator című celluloid fegyverét.

Kol egy igazán veszélyes csillagközi fickó, akinek éppen a kivégzésére készülnek valahol a távoli űrben, egy 'börtönbolygón', ami amúgy egy űrhajó. Ám mivel innen tudjuk, hogy a jövőben is vannak retardáltak, így antihősünknek sikerül James Bondot megszégyenítően elszöknie, és egyenesen a Föld felé vennie az irányt. Ott rendje módja szerint le is zuhan, majd pár '80-as évek 'bubble gum' tinédzserrel kerül egy "csónakba". Ám a börtönbolygó kissé homokos, de jól titkolom parancsnoka utánaküld egy valami gyilkológépet, vagy mit, aminek az a feladata, hogy megsemmisítse a célszemélyt. Ám a Kol és a tinik (milyen szupi vasárnap délelőtti ifjúsági filmcím), meg a vadőr (komolyan) felveszik az idegennel a harcot, és elkeseredett küzdelemben (hohohehe) próbálják meg a lehetetlent: megállítani az Alienatort, amíg az a Föld pusztulását nem okozza.

Istenem, de nehéz volt ezt leírni. De most komolyan. Amit a tartalomban olvashattok, negyede sincs annak az oltári hülyeségnek, mint amiben a filmben találkozhatunk. De hogy ne szaladjak ennyire előre, kezdjük az elején. A történet az abszolút nulla kategória. A Paul Garson jegyezte scriptnek megvan minden negatívuma, ami csak egy forgatókönyvnek meglehet. Következetlen, idióta, elképzelésmentes, és nem utolsó sorban ötlettelen. Szerencsére emberünk gyorsan rájött ilyen irányú tehetségtelenségére, így ezután a munka után fel is hagyott hasonló tevékenységeivel. Egyébként ezzel együtt van neki összesen kettő. Szóval itt ez az Alienator, ami gyaníthatóan egy "ügyes és kreatív" szójátéknak lehet az eredménye. Alien, mert az űrből jött és gonosz; Terminátor, mert félig gép (bár ez semmiből sem derül ki) és sebezhetetlen; de lehetne mondjuk a Predator is, mert fejvadász, és végül is élő organizmus is lehetne akár. Szóval ügyesen van ez összepakolva, az anyja köcsögit. Kérem ezt az  űrlényt úgy kell elképzelni, hogy adott egy '80-as évek metál lady, a mellei helyén hatalmas vasúti lökhárítóval, vagy centrifuga dobbal, a kezére pedig rá van húzva egy fegyver, ami levehető. Kapcsoljátok csak föl a villanyt nyugodtan, én is megijedtem elsőre tőle, nem szégyen az.

Szóval itt ez a valami, és elképesztően lehetetlen és értelmetlen dolgokat hajt végre. Például leül őzikét simogatni, egyszer szó nélkül leöl egy ártatlan embert, másszor lebratyizik velük (már azokkal, akiket egészen a végéig le akart ölni), illetve üres házban percekig durrogtat, amit kívülről személhetünk, miközben azon gondolkodunk, hogy vajon mire a büdös francra lövöldöz. Következetlen (filmes zsargonnal szar) az egész na. Egyébként ennek a borzalomnak a szerepében Teagan Clive "brillírozik", akinek volt még egy pár hasonló merénylete, mégis leginkább testépítő karrierjével híresült el anno apáink körében.

És ha már itt tartok, még egy nevet kiemelnék, utána gyorsan el is felejtek színészetről beszélni, mert félek soha nem gyógyuló depresszióba zuhanok tőle. Szóval Élienátorunk mellett Jan-Michael Vincent neve érdemes még az említésre, akinek már a korai '60-as években elkezdődött közel sem sikeres, de filmekben annál gazdagabb pályafutása. 30 év alatt olyan professzionálisra fejlesztette tehetségét, hogy megkaphatta tárgyalt filmünk gyakorlatilag főszerepét, hiszen ő A Vadőr, aki végtére is felveszi a monszterral az elkeseredett harcot. (Na azt soha nem tudjuk meg, mért nem hagyják, hogy a szökevény harcoljon vele. Erre komolyan szeretnék választ kapni, ám tudom, hogy nem fogok. Az feleim egy fűszálat nem tesz keresztbe a film alatt, miközben nyomorult tinédzserek drámáznak, hogy nem akarnak meghalni, bár erőbe nem telne nekik szó nélkül elsétálni. Hiszen az Alienatort egyik sem érdekli, neki a rab kell.)

Egyébként tényleg még ő az egyetlen, aki megmenti a filmet attól, hogy kandi kamerás videónak gondoljuk a dolgot. Neve később a trash rajongói táborban abszolút sikerfilm, Alien ripoff Xtro II-ben is megtalálható, mégis TV-s körökben, az Airwolf mozi, illetve sorozat kapcsán találkozhatott vele a jónép. Na erről akkor ennyit, is, a tinik egytől egyig fejlövést érdemlő kategória, meg van még benne két retardált redneck trotli orvvadász, akiket szerintem valamilyen brazil szappanopera válogatásról rúgtak ki, úgy kerültek ide. És ha belegondolok, hogy a filmet az egyik emlékének ajánlják. Ja és ott az űrszökevény Kol, aki az elején James Bondot megszégyenítően aprítja a jónépet, később azonban az egész film alatt csak tátja a fogtömésekkel teli pofáját, és 80 éves, hererákban és házi pálinka elvonási tünetekben szenvedő öreg módjára nyög és hörög meg károg, és az égvilágon semmit sem csinál.

A zenéjét a stáblista szerint Chuck Cirino (Chopping Mall, The Return of Swamp Thing etc.) jegyzi, aki gyakorlatilag az sem biztos, hogy ott volt. Ez most komoly, nagyon valószínű, hogy a filmben elhangzott - egyébként talán tűrhető - zenét nem ő komposztálta. (bocsánat, komponálta). Ezt mi már soha ne fogjuk megtudni, már csak azért sem, mert rohadtul nem érdekel. És ha már itt tartunk, hogy csítelés, volt azért még egy két érdekesség az "alkotásban". A "börtönbolygó" illetve az űrhajó külső felvételei az 1970-es UFO, illetve az 1975-ös Space: 1999 című filmekből lettek egy az egyben odarakva. Ezt a sunyiságot vazzeg.

Mindent összevetve Fred Olen Ray neve mégsem ismeretlen a szado-mazo filmes hajlamokkal megáldott rajongók körében. Rendezői attitűdje több, mint szánalmas, tényleg olyan, mintha egyenesen Ed Wood maga lett volna a tanácsadó, ötletmester. Rendezésről esetében nem beszélhetünk, nincs az a filmes tanulmánykötet, amiben rálelhetnénk módszerére. Ez is csak annak lehet a bizonyítéka, hogy emberünk nem pusztán tehetségtelen, de nem is ért hozzá. Mégis, a mai napig ontja magából a szarabbnál csak egy fokkal rosszabb produkcióit, ami nem baj, mert legalább a kereskedelmi vagy hálózat televízióknak van mit olcsóé levetítenie. Mi pedig ámulva nézzük, az évek alatt vajon mit tudott hozzátenni a szerényen szólva is pocsék Alienatorhoz rendezés és ötlet terén. Elárulom, volt, amivel alulmúlta. Most látom, Napóleont el kéne venni előle, mert már habzik a szája. Na odalépek, én már tudom, milyen merénylet áldozatának lenni.

ITT egy kis érdekességgel megspékelve te is tehetsz egy kört.

"Én Gyáram, Te Gyárad!" - Dead End City (1988)

Amióta a '60-as években rájöttek a filmforgalmazó cégek, hogy sokkal nagyobb profit van a B-filmekben, mint néha egy egy szuperprodukcióban, azóta gyakorlatilag kimeríthetetlen és megállíthatatlan ennek folyamata. Leginkább azért is volt ez ügyes fogás, mert amíg egy egy blockbuster-t leforgattak dollármilliókból, úgy egy B-mozihoz elég volt pár ezer zöldhasú is. A bevétel pedig gyakorta mutatott hasonló statisztikát. Tehát jó biznisz volt B-filmet gyártani. Erre a célra pedig hamarosan létre is jöttek a kifejezetten ezekre a filmekre specializálódott mozik, illetve a kimondottan erre a filmes kultúrára szakosodott stúdiók.

Ezek a filmek - mindenféle félrebeszélést nélkülözve - a minőség mellett inkább a mennyiségre törekedtek, ami persze nem volt annyira nagy hátrány, mivel nagyobb alkotói szabadságot biztosított a rendezőnek és a stábnak. A lényeg azon van, amit megmutatni kíván, nem pedig a csomagoláson. Gazdaságilag pedig egy végtelenül kifizetődő befektetés volt. Ha csak abból indulunk ki, amit a B-film képviselni hivatott, már akkor érthetővé válik, miért is volt ez így. Sémákra építkező, mindig az aktuális sikerfilmek témáját meglovagoló, a mondanivalót legtöbbször nélkülöző, egyszerű alkotásként aposztrofálható filmek voltak, ami abból mutatott meg gátlástalanul többet, ami a nézőt a legjobban érdekelte: erőszakból, meztelenkedésből és akcióból. A '70-es évekre ennek egész műfaji mozgalma alakult ki, amit a filmes kultúra exploitation-ként ismer. Az emberi kíváncsiságra építette a tematikáját, az ember vágyainak kizsákmányolására rendezkedett be. A legszélsőségesebb textusok találtak utat maguknak a filmvásznon, a kannibál filmektől (Ruggero Deodato Cannibal Holocaustja) egészen a gyilokpornóig (Snuff, és a szintén Deodato rendezte The House on the Edge of the Park).

Láthatólag pedig megérte gyártani ezeket a filmeket, hiszen az általában botrányokat, cenzúrákat megszenvedő alkotásokat gyakorta övezte már a bemutatásától fogva egyfajta rajongói kultusz. És ami egyszer kiharcolta magának a kult státuszt, az onnantól kezdve büszkén viselhette. Így van ez napjainkban is, amikor a B-film gyártás ugyan erősen átalakult, azonban az egyre nagyobb ívű múlt felé tekintés egyfajta reneszánszaként kerülnek elő a már rég elfeledett, agyon gyűrött VHS kópiákon nyugvó 'remekművek'. Így találtam rá nem olyan régen tárgyalt filmünkre, ami anno nálunk is megjelenésre került VHS-en (a VICO forgalmazta, és ha az embernek alkalma nyílik megfigyelni a borító hátulsó oldalát, észrevehető, hogy a főszereplők nevei nem stimmelnek. Valóban volt egy másik film is Terrorváros (The Bounty Hunter) név alatt forgalomban, amiben azok a színészek nyomulnak (pl.: Bo Hopkins), akik a borító hátulján szerepelnek. Csak az egy egészen más történet), és ami egy igazi hírmondója a '80-as évek B-filmes kultúrájának.

Amerika egyik nagyvárosát erőszakos bandák tartják rettegésben, akik mindenkit megölnek és mindent tönkretesznek, ami csak az útjukba kerül. A rendőrség látszólag tehetetlen, az otthonukat vagy családjukat vesztett embereket a kormány lepukkant menekülttáborokba vezényli. Jack Murphy egy gyárat üzemeltet a veszélyeztetett zónában. Természetesen őt is felszólítják, hogy hagyja el azt, és keressen menedéket a legközelebbi menekülttáborban. Jacknak azonban esze ágában sincs megfutamodni, maréknyi elszánt társával együtt veszi fel a harcot az időközben a gyárat ostromló bandával szemben. Az értelmetlennek tűnő harc hamarosan azonban értelmet nyerni látszódik, és egy kegyetlen összeesküvés részletei kezdenek kibontakozni Jack előtt, aki innentől az igazság harcosaként küzd már nem csak magáért, hanem a városért és annak nyomorba taszított polgáraiért.

A '80-as évek B-film gyártását egy maréknyi szuperprodukció határozta meg. A Mad Max vagy a Robotzsaru apokaliptikus magányos harcos figurája, az Alien és a Terminátor sci-horror zsánere, a Predator vagy a Running Man tesztoszteron akció-sci-horror klasszikusa, és egy tucat, az Olasz trash film gyártásra (ami akkor magasan uralta a piacot) ható határeset, mint például John Carpenter klasszikusa, a Menekülés New Yorkból. (Egyébként tárgyalt filmünk erősen hajaz a szintén Carpenter által vezényelt A 13-as Rendőrőrs Ostroma című alapműre.) Egy dologban azonban mindegyik mozi témája megegyezik, mégpedig hogy valamilyen apokaliptikus víziót kívánt bemutatni olcsón, mégis érdekfeszítően. Közeli vagy távoli jövőben játszódó, az emberiség maréknyi életben maradt csapatának küzdelme a káoszt uraló bandákkal, vagy ismeretlen pusztító létformával szemben. Ezekben a filmekben az  úgynevezett poszt-apokaliptikus koncepció ügyesen asszimilálódott az akció és hősfigurákkal. Terror az űrben, és terror a Földön, de az emberiség reményét szimbolizáló főhős felül emelkedik mind a szociális és morális káoszon, mind az általában akaratlanul elé görgetett kényszerű borzalmakon. Kiváló összetevők, és felsorolni is nehéz lenne, mennyi B-film készült a '80-as években ezeket alkalmazva.

Természetesen az 1988-ban videó-s piacra dobott Dead End City (magyarul Terrorváros néven mosolygott a videotékák polcairól) is ugyanezt a koncepciót vette alapul. A film kezdete tartogat némi reménysugarat, hogy igen, itt valami kellemes kis borzongás lesz kialakulóban, de sajnos utána egyre csak laposodik a dolog. Az "én gyáram, te gyárad" óvodás, a mai politikát is uraló attitűd beleül a filmbe, és gyakorlatilag csak az utolsó 20 percben kapunk némi izgalmas csavart az addig teljesen értelmetlen 'bandaháborúba'. Egyszóval történetről nem igazán beszélhetünk, ami helyenként még át is fordul következetlenségbe, és ontja magából a logikai bukfenceket. A film expozíciója után gyakorlatilag a kibontás, csúcspont és a megoldás is a végére tendálódik, ami ugyan a film megítélését kissé pozitív irányban summázza, mégsem emelhető ki csak ezáltal a kakiból. De ha csak a történet lenne az oka ennek a gyatra minőségnek. Sajnos azonban minden egységben hulladék, így nem beszélhetünk színészetről, nem beszélhetünk látványról, és nem utolsó sorban nem beszélhetünk rendezésről sem. Az általában egy két helyszínre koncentrálódott felvételek nem igazán tesznek jót a film hitelének, és ezt még a néha látványos golyó ütötte sebek sem tuják feledtetni. (Érdekesség, hogy az általában gépfegyverekből és gyorstüzelőkből leadott lövések vagy nem találnak, vagy delikvens elpusztuló statisztánkon egy, azaz egy darab orbitális lukat hagynak, amit meg is csodálhatunk lassítva. A legnagyobb baj ezzel, hogy a gore ebben ki is merül sajnos.)

A történet minimalista jellegét leginkább az tudja feledtetni velünk, hogy a mozi egy 'igazi sztárparádé'. Mondanom sem kell, olyan nevek fordulnak meg a filmben, melyekkel nem csak ebben a szutyokban találkozhattuk először és utoljára. Azt azért mégis gyorsan előre bocsátanám, hogy ennek ellenére sem beszélhetünk hiteles színészi játékról. Nyilván ebből kifolyólag ilyen irányú fejtegetésekbe nem is mennék bele, mert elképzelhető, hogy gyerekek is olvassák. Ezért csak a két 'színészóriást' emelném ki belőle, akik előtte vagy utána több filmben is megmutatták, hogy ha másra nem is, de olcsó karakterarcnak kiválóak. Bár ez sem igaz, mert egyikőjük, aki nem más, mint maga a Mániákus Zsaru, azaz Robert Z'dar ikont is teremtett kedvenc műfajunkban. Ezzel el is árultam, hogy ő domborít a borzasztóan kreatív 'Patkányok' névre keresztelt erőszakos banda élén. Arcszerkezete természetesen sokkal látványosabb, mint a játéka, így nem unatkozhatunk azon gondolkodva, vajon mi van az arcába építve, mert ilyet természetes úton képtelenség produkálni. Szóval ő ott jól elvan, néha mond is nagyokat, mint például: "Ezért még megfizetsz rohadék, találkozunk még" vagy "Most támadunk, most megdöglesz" vagy "majd akkor támadunk, ha eljött az idő". Ehhez hasonló "aranyköpésekkel" természetesen találkozhatunk még, amennyiben végig kívánjuk ülni ezt az érdekfeszítő alig másfél órát. Szó se róla, Mániákus Zsaruként azért jobban szeretjük. Már csak azért is, mert ott igen keveset szólal meg, és akkor sem próbál drámázni. De hogy szigorú mégse legyek, esetünkben igazán élvezetes B-alakítással van dolgunk. Se több, se kevesebb.

A másik 'húzónév' pedig Gregory Scott Cummins (ugye, milyen egyértelmű), azaz a főhős Jack Murphy, akiről nem gond, ha nem tud senki semmit. Nem is érdemes. Ebben a moziban gyakorlatilag azért szurkolhatunk, hogy nyírják már ki minél hamarabb, mert annyira tenyérbemászóan idegesítő. Mivel ez nem történik meg, így pár szót kénytelen vagyok írni róla. Ezzel azonban mindent el is árultam, és csakis azért vagyok hajlandó a nevét megemlíteni, mert karakter színészként elég sok filmben játszott és játszik mind a mai napig. Hogy csak néhányat említsek, játszott az Italian Job című moziban, a Cliffhanger-t is erősítette Stallone mellett, vagy Dennis Quaid filmjében, a Switchback-ben hozta az 'egyéb' kategóriát. Szóval dolgozott ő keményen, hogy a béka segge alól, még ha árnyékban is maradva, de picikét kilátszódjon. Remélem mindent elmondtam, és nem felejtettem ki semmit.

A storyboard-ért és a rendezésért Peter Yuval tehető felelőssé, aki ez előtt, és ez után is készített néhány, témájában és minőségében hasonló hulladékokat. Szóval aki rajong emberünk munkásságáért, és betéve tudja korszakalkotó filmográfiáját, annak nem hat újdonságként a Terrorváros sem. A film, mint említettem, ígéretesen indul, utána viszont minden felborul, és a logikai bukfencek hálójából már nem is látszódnak ki hőseink. Érződik, hogy nagyon sok jelenet a forgatás közben lett hozzátéve, a szereplők pedig úgy cselekedtek, ahogyan éppen kedvük szottyant. Magyarán forgatókönyvről és direktori elképzelésről egyáltalán nem beszélhetünk. A beállításokkal helyeként még nincs is probléma. Gyakorlatilag még az operatőri munka az egyetlen értékelhető pontja a filmnek, amely ügyesen illeszkedik ebbe az igénytelen filmes trendbe. Ami a legnagyobb gond ezzel a projekttel, hogy az istennek sem akar egységet alkotni. Természetesen nem is ezért készült, így bűnös gondolat is lenne túl sokat várni tőle, illetve túlságosan szigorúnak lenni. Mert bármilyen furcsa is, én szeretem ezt a filmet, Napóleon viszont azt mondja, hogy hülye vagyok, mert a Bronx Warriors sokkal fajinabb. Lehet, hogy igaza van...

A Terrorváros tehát semmivel sem több, mint a kor B-filmes iparának hasonló gyöngyszemei. Egy ügyes meglovagolása az akkori trendnek, egy a sok szórakoztató poszt-apokaliptikus akció filmek közül, melyek nem kevés dekadenciális elemet (vagy tünetet) és horrorisztikus felhangot kaptak. Valamivel el kellett árasztani a videotékák polcait, és figyelembe véve az igényeket, nem róható fel úriemberünknek negatívumként ennek a mozinak a legyártása sem. Nem azért szeretjük, mert látványos, nem azért szeretjük, mert intelligens. Azért szeretjük, mert egy letűnt filmes kultúra szórakoztató darabja, és boldog lehet az, aki ennek és az ehhez hasonló, ma már nehezen beszerezhető filmeknek őrzi egy egy VHS kópiáját speciális központi széfjében. Napóleonnak tudom hogy van egy, de nem akarja megmutatni. Ezért kénytelen leszek megölni őt... Ja tréjlert nem találtam, nyoma sincs ennek a csodának az információ univerzális szupersztrádáján. Pont.

"De hol a 8. utas?" - Galaxy of Terror (1981)

Alább ugyan már tárgyaltam egy színvonalában igen "változó" Alien ripoff-ot, ám most mégsem tudok elmenni emellett a csodás gyöngyszem mellett. Tudjuk, hogy ezeknek se szeri, se száma nem volt a nyolcvanas években, úgyhogy lehetne akár belőlük egy külön blogot is nyitni. Mégis vannak kiemelendő darabok. Vagy azért, mert olyan csodásan hulladék, vagy azért, mert igazán szórakoztató. Az előbbi kategóriában már tárgyaltunk egyet, ám most álljon itt egy példa az utóbbira is.

Valahol az űrben járunk, valamikor. Egy biztos, nem most és nem itt. Szóval egy segélykérő hívásra reagálva hőseink elindulnak egy pórul járt űrhajó megmentésére. Odaérvén azonban sok sok furcsasággal találják szembe magukat, mialatt számuk is alaposan redukálódni látszik. A végén mivel csak egy maradhat, - Hegylakó óta tudjuk, bár az még hol volt ekkor - így a 'nyolcadik utas', meg a főhős kénytelen lesz eleget tenni ennek. Ám mielőtt ez megtörténne, a terror bolygója szép lassan felfedi titkát.

Láthatjuk, a sztori nem is annyira bonyolult, és nem is annyira ismeretlen. Nem is ezért szeretjük ezt a filmet. A Terror Bolygója egy eredeti Roger Corman klasszikus. Ha csak ennyit mondok, már mindent elárultam. Persze ettől még lehetne okádék a film, de nem az. A történet, annak minden sablonosságával együtt jól építkezik. A látvány pedig nagyon is rendben van. Ami a legnagyobb probléma, hogy mindezt - mivel összecsapott munka - nem voltak hajlandók egységbe gyúrni.

A film 1981-ben lett legyártva, tehát két évvel járunk a 'nagy előd' után. Ekkorra már kezdett a sci-fi-horror egyfajta felfedezett népszerűségnek örvendeni. A téma adott volt, ezek után nem volt más teendő, mint ezeket ügyesen egymásba forgatni. Messzi űr, baleset, mentés, szörnyek, gyilok, turpisság, halál. A recept előkészítve, a hozzávalókkal pedig úgy babrálunk, ahogyan csak akarunk. Roger Corman pedig nem volt rest ezt a témát is már rögtön a legelején meglovagolni. Ehhez azonban szüksége volt egy stábra természetesen. A film sikerének titka mindenképpen ebben rejlik. A rendező személye tök ismeretlen, hiába is írnám le, mert felesleges. Na persze ez a munka összességén úgy rendesen meg is látszódik, ezt egy avatott szem azonnal kiszúrhatja. Motiválatlanság, instruktálatlanság, borzasztó beállítások, egyszóval csapnivaló teljesítmény. A színészek kétharmada gyakorlatilag szintén a tök ismeretlen, vagy maga a süllyesztő kategória. Ám ha jobban áttanulmányozzuk a listát, két név mindenképpen feltűnhet a nagyérdeműnek. Robert Englund egész karakteres szerepvállalása méltán emeli a film színvonalát, és aki ezek után gyakorlatilag elindult az Elm utca felé, igaz csak gyalog. Egy kis ízelítőt kaphatunk is az ő különleges arcjátékából, amit később ügyesen kamatoztatott, mint Freddy Krueger. Persze nem kell itt valami orbitális alakításra gondolni, ám kétségtelenül üde színfolt mind a filmben, mind a stáblistán.

És mivel B-filmről, illetve Roger Corman pénzelte akcióról van szó, nem meglepő Sid Haig neve sem Robert Englund mellett, akinek színvonala gyakorlatilag extra shit,  mégis örömmel vesszük jelenlétét. Ez amúgy nem is csoda, hiszen Corman bácsi egyik igen gyakran bedobott arca volt, így kedvenc Spaulding Kapitányunk  olyan filmekben domborított elképesztő szutyok minőséget, mint a blaxpoitation filmek egyik hivatkozási alapja, a Jack Hill rendezte Foxy Brown, vagy a Black Mama, White Mama. Na most kérem, sokat itt sem kell tőle várni. Elképzelhető, hogy Haig bácsi hitt annyira magában, illetve abban a színészi magas labdában, hogy kellően harmonikus, lágy drámával akár még a szöveg fölé is kerekedhet. Így "kísérleti" jelleggel szövege kb. három egyszerű (nem összetett) mondatra redukálódik. De ami drámát levág, azon annyit könnyeztem, hogy kajakkal kellett a konyhába mennem zsebkendőért. Ő valami furcsa, enyhén antiszociális "szuperhőst" alakít egyébként, akinek egyetlen fegyvere a különleges csillag kristály (hú), amiből egyenesen kettő is van. Na most, amikor egy önműködő barlang bejárata! közé szorítja ezeket, hogy megtámasszák, úgy rendje módja szerint össze is törnek. Barátunk onnantól kezdve olyan mély depresszióba zuhan, hogy mindez feljogosítani látszódik őt arra, hogy szappanoperát megszégyenítően drámázzon, értelmetlenül kezdjen viselkedni, és még meg is haljon. Na ez utóbbi mondjuk még egész sokáig is várat magára ahhoz képest.

És ha már itt tartunk, akkor nézzük az összszínészi játékot. Mit is mondhatnék, kétségtelenül ez a leggyengébb pontja a mozinak. Persze az ember nem vár el sokat, ha tisztában van vele, milyen film elé ül le. A fentebb már említett motiválatlanság, irreális cselekedetek, szörnyen kiszámítható és semmitmondó párbeszédek mind csak a film színvonalát hivatottak aláásni. Amolyan kín cselekvések jellemzik a játékot. A következő "halálraítéltet" magára hagyják, hogy a következő másodpercben már a halálán szomorkodjanak. Nem egyértelmű, mit miért cselekednek. A kedvenc párbeszédem főhősünk és a csaja között zajlott le, ami nagyjából így hangzik: "Félek. Te nem félsz?" - "Csak megrémültem." Ugye, hogy nem kell erről többet beszélni.

A megvalósítás mégsem sikerült olyan rosszul. Nincsenek benne szemet gyönyörködtető megoldások, ennek ellenére minimálisan marad csak a színvonal alatt. Köszönhető ez annak, hogy a látványért az a James Cameron és Robert Skotak felelt, akik később az Aliens-szel, illetve a The Abyss-szel, majd később a Titanic-kal nyertek Oszkárt. James Cameron egyébként ekkor indult rendezői pályáján is, ugyanis nagyban folytak a Piranha 2 überkaksi trash szösszenet munkálatai. Nem csoda, hogy azt a filmet azóta sem ismeri el saját munkájának.

Visszatérve tehát a látvány pofásra sikeredett, nem lehet panaszunk. Sid Haig halála, illetve magának a bolygónak vagy komplexumnak az elrendezése, a végén az összes halott szereplő megjelenítése, mind mind igazán jól működnek. A film minden pontján látszódik, hogy nem akart több lenni, mint amit nyújtani képes. Mégis azt mondhatjuk, hogy a Terror Galaxisa a jobb élien ripoff-ok közé sorakoztatható. Van benne báj, van benne kellő 'creepshow', van benne látvány, és nem utolsó sorban olyan arcok, akik miatt bármikor szívesen újra nézhető. És ha kicsit még babrálunk a stáblistával, előbukkan Bill Paxton neve, aki mint set decorator (valami fontosnak tűnő meló, avagy berendező) képviselte a mozi B filmes sikerét. Ez azért sem elhanyagolható, mert itt találkozott össze James Cameronnal, aki a Terminátorban (egy punk) és később az Aliensben mint színészt is alkalmazta.

Ha összességében szemléljük a mozit, nem az agyon hypeolt élvezeti kategória. Ez a film csak az olyan elborultaknak nyújthat perverz szórakozást, mint amilyen én és Napóleon vagyunk. A film ezért nem is emelkedik ki magasan a nyolcvanas évek hasonló színvonalú és témájú produkciói közül. Ám mégis nem kevés rajongó tábora van, nincs olyan trash majszter, akinek ne fűződne valamilyen (leginkább gyerekkori) beteges emlék hozzá. Mégsem ezért érdemes említésre. Hanem azok miatt az szereplők, rendezők, látványtervezők miatt, akiket a mozi felvonultat. Itt találkozott össze jó pár út, aminek olyan filmek lettek a "következményei", mint a méltán klasszikus Rémálom az Elm utcában franchise, vagy a Terminátor, Aliens és sorolhatnánk.

Természetesen nem ez az első esete annak, hogy neves művészek kerültek ki Roger Corman keze alól. Nincs talán olyan filmes műfaj, amiben Corman ne próbálta volna meg szerencséjét, és nincs talán olyan neves színész, direktor, aki ne Corman boszorkánykonyhájában kezdte volna pályáját, vagy legalábbis valamilyen köze ne lett volna hozzá. Ahogyan a többszörös Oscar-díjas, megannyi kult filmet az asztalra pakolt rendező, Martin Scorsese mondta a 60-as évek végének filmgyártásáról: "A legjobb posztgraduális képzés, amit Amerikában kaphattál abban az időben, az volt, ha Roger Cormannel dolgoztál."  Egyszóval sokat köszönhetünk ennek az igen tevékeny úriembernek, így a Terror Galaxisa miatt is mindenképpen jár neki egy össznépi köznépi gratia. A tréjlerből akár még tájékozódni is lehet ITT.