Shrektegés - Sweatshop (2009)

Ma parlamenti közvetítést néztem. Persze nem sokáig. Nem az én műfajom, valahogy nem bírja a gyomrom, és talán az idegrendszerem sem a legalkalmasabb, hogy a szórakozásnak ezt a perverz módját válasszam. Ez van, én már csak ilyen prűd vagyok. Az intelligensebb olvasók rögtön kitalálhatják, hogy éppen ezért szeretem a horrort. Tudom, hogy galamblelkű érdeklődés, de mit tegyek, ha az előbbitől a hidegrázás kerülget, és napokig tartó szorongásos rémálmok gyötörnek? Na ugye, nem kell a fölös para, maradok az utóbbinál. Nehéz titkolni, hogy gyerekkorom óta osztatlan rajongással övezem ezt a kifejezetten könnyed műfajt. Még akkor is, ha manapság bár ismétli önmagát. Na persze ez maradéktalanul elmondható kedves honatyáinkról és agyatlan képviselőtársaikról is, akik alacsony költségvetésnek álcázva gyártják a nekünk oly drága "vetítéseket". Hát akkor meg már inkább a könyedebb kikapcsolódásnak hódolok. Ezzel, azt gondolom, egyet is lehet érteni. A bátrabbak bár nézhetnek helyette még Pimpát vagy Biga Csiga meg Batka Manót, de azt tényleg csak az edzettek tegyék.

Tehát marad a horror, abból is a műfaji paletta teljes választéka, mer' ha valamit ugye elkezdünk, akkor azt természetesen csináljuk komolyan. Így került kezembe a Sweatshop című mozi. Bezony, az a Sweatshop című mozi, ami hazai pályán tuti keveseknek mond akármit is. (Bízom azért benne, hogy a horror megrögzött rajóngóinak viszont nem kell bemutatnom. Legalábbis a címet.) Nem csoda, ezt majd alább ki is fejtem, hogy miért. Manapság az alacsony költségvetés már nem jelent egyet a klasszikussá válással. Talán régen ez így volt, de ma már lényegesen kevesebb alkotás válik klasszikussá, zsánertől függetlenül. Talán a nincs új a nap alatt általános igazság segíthet ennek a problémának a feltárásában, de ennek a kifejtését másra vagy máskorra hagyom. Azt viszont megosztanám lelkes (vagy lelketlen) olvasóimmal, hogy mit gondolok erről az ordas mód egyszerű moziról. Mi is jön? Ja, a sztori. Jó megpróbálom.

Egy tucat emo kinézetű, extrém tini foglal be egy raktár vagy gyár szerű épületet. Valószínűleg egy bulit akarnának ott rendezni, mert azonnal hozzá is látnak a hangfalak, fények és egyéb kellékek beszerelésének. Közben isznak, élvezik egymás társaságát (teccik érteni), és barangolnak feleslegesen. Ám valakik vannak még rajtuk kívül az épületben, akik szisztematikusan és változatos módszerekkel kurtítják a kis csapat tagjait, és akiket minden bizonnyal nem lehet lekenyerezni egy üveg sörrel, vagy egy ingyen numerával.

Nagyon sovány, igaz? Pontosan ezt érzi az ember. Jómagam a film több, mint feléig azt éreztem, ez bizony vetekszik egy veterán NSZK pornó dramaturgiai és koncepcionális felépítésével. Keserves sztorilájn, amit be is tudtam az alacsony költségvetés miatt nélkülözött profi forgatókönyv írónak. Ennek ellenére mégis minden tiszteletem az alkotóké, ugyanis ebbe a Zimány Linda szellemi egyszerűségével vetekedő plotba bezony belecsempésztek egy apró, de annál hasznosabb 'drámai' szálat, amit ugyan én nem hiányoltam, mégis jól esett. A karakterek pedig teljes gőzzel próbálják átadni a lényeget. És ha már a karakterekről esett szó, jól meglepődtem, mikor a főcím után rögtön az első szereplő kiírása a következő képpen történt: "Introducing   Ashley Kay. Sokat ígérő igaz? Szóval a színészgárda igazán kellemes újdonsággal szolgált, mégsem nevezném őket idegesítően szarnak. Sőt, néha még mosolyra is késztettek, amit persze nem pejoratív kell érteni. Komolyan, egyik másik megütötte a mókás kategóriát, persze önmagában még ez sem lett volna elég a sikerhez, legalábbis ahhoz semmiképp, hogy tetszési mutatóimat az egekbe emelje. Ami persze az egységet tekintve sem történt maradéktalanul meg. Csak hogy ne áruljak itt felesleges zsákbamacskát. 

Az alacsony költségvetés tehát erősen rányomta bélyegét a mozira, na de melyik az a low budget horror, ami a kellő finanszírozási alap hiányától nem szenved ilyen-olyan csorbát. Hát ritka az ilyen, mégsem használnám Lázár Jánosunk (ir)releváns kijelentését, miszerint "akinek semmilye sincs, az annyit is ér." Ezt talán aranyba kéne foglalni, mégsem tudom azt mondani, hogy ebben a tekintetben helytálló. Ugyanis maximálisan érződik a filmen az a törekvés, ami egyben a lényege is. Mégpedig, hogy azt a keveset a minél hitelesebb, látványosabb és élvezetesebb halálnemekre illetve a gore-ra fordítsák. Ez az a momentum, ami a filmet felemeli az élvezhető kategóriába, és kellemes szűk másfél órát biztosít. A rendezés ennek megfelelően csak annyit enged meg magának, amennyi szükséges. Se többet, se kevesebbet. Helyenként érződik, hogy bizonyos jelenetekben a költségkímélés a legfontosabb szempont, míg a henteléseknél szépen kivitelezett speciális munkálatok kaptak meglepően precíz hangsúlyt. Ez az, ami megmenti a filmet, ami többek között jót tesz neki. A gyilkosokról nem tudunk meg ugyan semmit (odarakták je őket vagy maguktó' mentek?). A két női rém olyan, mintha Lamberto Bava klasszikusából, a Démonokból léptek volna elő egy kis nosztalgia riogatásra. Faszikánk viszont jó sok kézjegyet visel magán, és itt nem a kapálózó tini macákra gondolok. Van ezen kérem szépen mamut szőrme vagy mi, az úgy takarja, meg valami kurva nagy hegesztő sisak, meg állandóan egy böszme kalapácsot (én úgy láttam) lóbál, mint valami elbaszott troll. Ezért aztán maga Shrek is domboríthatna a jelmez alatt, aki itt éppen valami kis mellékesért gályázik, amíg a Dreamworks jegeli jól fizető sorozatát. Na de ez engem nem is annyira érdekel, mert amit művel, az viszont igazán kellemesnek mondható: változatos vérengzés, szerethető karakter. 

A film tehát jó. Vagy legalábbis nem rossz. Hozza a neki szánt szerepet, se többet, se kevesebbet. Ez nem az a forma, ami bármire is pályázni akarna, vagy bárminek a helyébe kívánna lépni. Ez kérem szépen egy jól összerakott független vérengzés Stacy Davidsontól, akinek immáron ez a második ámokfutása. Figyelemre méltó, annál is inkább, ugyanis a  vizuális effekten terén is kellemes munkákat tudhat már maga mögött (többek között tárgyalt munkáját is). Ebből akár még bármi lehet, én mindenesetre legközelebb is bizalmammal fogom illetni emberünket. Egy kis kacsintás a jól számított slasher felé mindig örömmel tölt el, hátha még az élvezetesnek is mondható. Elállnék most a hasonlítgatásoktól, az egyéb indokolt vagy indokolatlan kritikáktól, ugyanis nálam a mérce mindig (legalábbis mostanság) azon van, hogy kellemesen töltöttem-e a kiszabott másfél órát, szenvedtem-e valamilyen károsodást, vagy ezt sikerült elkerülnöm, és hogy el tudta-e vonni a figyelmem attól a rémálomtól, amit a délelőtt elszenvedett parlamenti közvetítés okozott. Azt hiszem, kijelenthetem, hogy a válasz igen, ami és amennyi nekem bőven elég.

Tessék ITT csekkolni.

Deportált Michael - Fritt Vilt 3 (2010)

Északi testvéreink tudnak valamit. Ennek már én magam is többször hangot adtam, bizonyításképp pedig csak vessünk pár pillantást munkáikra, amit mostanság a műfajban alkottak. Persze nem találnak föl ők semmi újat, viszont ahhoz, hogy manapság minőséget prezentáljon valaki is a témában, elég csak egy csöppnyi szemléletváltás. A spanyol viaszt hagyjuk a spanyolokra, vagy akinek kedve van hozzá. Én sokszor már azzal is bőségesen megelégszem, ha nem borulok bele a még szinte meg sem kezdett popcornos zacskóba, veszélyeztetve ezzel saját testi épségemet. Néha azért ezen el szoktam gondolkodni. Szóval hogy mennyire működik agyunk védelmi mechanizmusa. Egy egy ilyen film megtekintése erősen agysejtromboló hatású, úgy működik, mint a drog, kinél gyorsabb, kinél fájdalmasabb és hosszabb agyi leépülést okozva. Így ha elalszunk a lejátszóba gyanútlanul berakott mozin, örömmel konstatálhatjuk, hogy ismét megmenekültünk valami sokkal rosszabbtól, mint amit elénk tárhat a képernyő, ami persze maga a kiváltó ok. Attól például, hogy nyálcsorgató, magunk alá szaró gnómokká váljunk, fájdalmas terhet jelentve akár családtagjainkra, akár toleranciamentes (avagy intoleráns) társadalmunkra. 

Bátran ki lehet logikázni a leírtakból, hogy ha bizony felkészülni nem is mindig lehet a bennünket veszélyeztető celluloid fegyver beláthatatlan következményeire, azért a rutinosabbaknál ennek a valószínűsége mégiscsak csökkenthető. Gyakorlással persze, mint minden. Kitartó gyakorlással. Ehheehe... Ezért ha kezünkbe téved egy akár európai, akár lokálisabban nézve északi termék, joggal gondolhatjuk, hogy valamivel magasabb színvonalat, nézhetőbb minőséget, élvezhetőbb másfél órát kaphatunk mindenféle káros következményektől és mellékhatásoktól mentesen. Ezeken az apró előkészületi, illetve felkészülési időszakon edződve sikerült 2006-ban egy kellemes horrora akadnom, ami azóta egyöntetűen kategóriájának egyik gyöngyszemévé avanzsálódott. Nem más volt ez, mint a Fritt Vilt aka Cold Prey, ami minden kétséget kizáróan minőségében élesztette újjá a műfaj haldokló (ha nem halott) zsánerét. Úgy is fogalmazhatnánk: Michael Meyers-t fogták norvég testvéreink, és a hideg északra deportálták, új személyazonosságot adtak neki, és kitették riogatni. Jól tették.

Na de ahogyan a bejegyzés címe is jelzi az agyilag még nem annyira zsibbadtaknak, immáron a harmadik részt tolták elénk a készítők. Hogy az első sikere miatt, vagy mert ez egy filmtörténeti hagyomány, vagy mert ők is unatkoznak, nem tudni, azt viszont nehezményezem, hogy barátaink sem képesek tanulni az örök érvényű tanulságból: ne készíts folytatást, mert a nagy számok alapos törvénye szerint az úgyis szar lesz. Ha nem, szerencséd van, (hogy elnézték), az viszont ritka. Na de nézzük, mivel is állunk itt szemben, és mennyire érvényesül az 'európai horror csak jó lehet' igazsága (ha érvényesül egyáltalán) ebben a bátor tripladik folytatásban.

1976-ben Gunnar még gyerek, akit hoteltulaj szülei (leginkább nevelőapja) fogyatékossága miatt drasztikusan próbálnak meg elrejteni a világ elől. Sötét pincében tartják állati körülmények között, testi fenyítéssel és megaláztatással adva hangot akaratuknak. Ám 'hősünk' megszökik, és kegyetlen bosszút áll szülein az elviselt kínokért cserébe. Majd megismerkedünk Jonnal, és annak rendőr rokonával, aki az eltűnt fiút keresi. Jon furcsa viselkedése ekkor még nem szúr szemet senkinek, így hamarosan 12 évet ugrunk az időben, ahol pár fiatal az azóta bezárt és elhagyott hotelt akarja felkutatni. Természetesen rendőrünk viszi ki őket a helyszín közelébe, aki elől ez a pár norvég retarda jól el is titkolja szándékát. Ezek után persze nem is igen sajnáljuk, mikor Gunnar megjelenik, és szisztematikusan jobb létre kényszeríti szerencsés (bocs, szerencsétlen) hőseinket.

Láthatjuk, hogy a történet nem ott folytatódik ám, ahol a második rész véget ért. Szóban forgó alkotásunk ugyanis egy előzményfilm, így tehát visszamegyünk oda, ahol Gunnar (Michael) azzá válik, amit már jól megszokhattunk tőle. Kedvenc időtöltéséül - egyben hivatásul, ahogy amerikai rokonai -, ő is az idegesítő tinik levadászását választja, és ha kell, hát erre kitartóan képes várni annyit, mint egy Élien a reprodukálásra. Addig mondjuk ő jól elvan különböző állatok megnyúzásával, persze csak azért, nehogy kijöjjön a gyakorlatból. Ezt meg mi a francért rónánk fel neki? Na igen, csak itt van egy kis gond. Mégpedig, hogy itt Gunnarunk még full amatőr. Amit persze én következtettem ki, nem a koncepció része, a készítők biztos csak véletlenül bénázták le.  

A rendezés Mikkel Brænne Sandemose munkáját se nem dicsérheti, se nem köpködheti. Nem is kell mondanom, hogy mindhárom részt más más rendező rakta elénk, ebből az utolsó kettő volt az, akiknek semmilyen tapasztalata nem volt ezen a téren. De egyébként nem is lenne ez olyan nagy baj, annyival könnyebb róluk írni. Szóval nem is ez a legnagyobb problémája a harmadik résznek. Inkább, hogy az előző kettő stábjából egyáltalán nem találunk, - vagy csak elenyésző mennyiségben - neveket. Így a forgatókönyvet is no name, bontatlan csomagolású arcok jegyzik, ami talán a leggyengébb pontja a mozinak. Magyarán a karaktereket és a sztorit megalkotó Roar Uthaug immáron teljesen kimaradt a projektből. Ez meg is látszódik rajta. Vontatott sztori telve logikai bukfencekkel, idegesítő karakteralkotással, és érdektelen történettel. Mert annyi már uram bocsá' csak elvárható, hogy egy előzmény filmnek olyanja legyen már. Semmivel sem vagyunk ám előrébb, mint amit az első két részből megtudunk. Sehol egy csavar, egy megdöbbenésünkből adódó nőies kézmozdulat a szánk elé, vagy csak (ha már slasher) egy egészséges mészárlás. Ezt már önmagában erősen nehezményeztem, és akkor jöttek a szereplők... Hol van Jannicke, azaz Ingrid Bolsø Berda, akitől már önmagában szerethető volt az első, és még a második rész is? Hát ő bizony nincs sehol, csak az én szomorúságom vetült ki a képernyőre, bármennyire is becsülettel próbál helyére lépni az abszolút kezdő, így nevével semmitmondó Hedda, azaz Ida Marie Bakkeru. A többiek említésétől most eltekintenék, mert én nem haragszom meg, ha igen. Na jó, akkor kiemelem az egyébként harmatgyenge, ám bájos pofijával mindezt pillanatokra feledtetni képes Sirit, avagy Julie Rust-ot. És akkor ennyit is erről. Szerencsétlen stáb egy pozitív múltú slasher előzményében. Legalábbis a zsánerhez nem tesz hozzá., akár igyekszik, akár nem.

Mit is hozhatnék fel mentségére? Mivel adhatnék érvényt egy pozitív kritikának? Talán most kevés volna, ha csak és kizárólag nemzetiségükkel takaróznék. Mivel objektív (persze a kritika sosem az) szeretnék maradni, egyértelmű, hogy nem lehet ennyivel elintézni, nem lehet ezzel az igazságot véka alá rejteni. (ezt de szépen írtam vazzeg) Az igazság pedig, hogy egy átlagos és felesleges mozit kaptunk most északi testvéreinktől, amit én még el is néznék, és naivan legyintenék, ha nem szóban forgó filmünkkel tennék mindezt. Úgy látszik, mélyrepülést akarnak, azt pedig, ha így folytatják, nem is fogják elkerülni. Persze a mozi, félreértés ne essék, nem nézhetetlen, de színvonalában mindenképp gyengébb, mint idősebb testvéreik. Rezeg a léc, nagy bukta lehet belőle, ha ezt a jövőben így akarják tovább folytatni. És arról még nem is beszéltünk, hogy erősen elvették a bizalmam, amit az első résszel tisztesen beléjük fektettem. Mindent mi sem eszünk meg, és nagyon is jól tudjuk, hogy a sikert csak egyszer lehet meglovagolni. Kicsi az esélye, hogy egymás után háromszor visszük el a lottó ötöst. Na, így kell ehhez is hozzáállni. 

Azért ITT rá lehet kacsintani, legyen, akinek megjön hozzá a kedve. Vagy ha már az első kettőt láttad, hát csak nézd már meg ezt is.