"Minket Terrorizálva" - Alienator (1990)

Vannak nagyon rossz rendezők a filmes történelemben. Ezt nem lehet elvitatni. Mégis kevesebb azoknak a száma, akik emiatt váltak híressé, avagy ez lett a védjegyük. Vannak természetesen, szó se róla, ám kétségtelenül - hogy a műfajnál maradjuk - Ed Wood neve lehet leginkább ismerős a számunkra. Ez a kedves úriember annyira pocsék direktor volt, hogy még életében legenda lett. Negatív hősként ünnepeljük, viszont mégis volt egy nagy erénye. Páratlan ugyanis az a lelkesedés és törődés, amivel az általa gyártott filmeket, illetve történeteket kezelte. Mert emberünk nem csak rendezett ám, hanem forgatókönyvet írt, és még játszott is saját filmjeiben, amik annyira rosszak voltak, hogy vallatni lehetett velük. Fittyet hányt a filmes procedúra minden egyes pontjára, és ön rendelkezve, amolyan gyermeki naivsággal - és természetesen elegendő pénz nélkül - fogott hozzá egy egy projektjéhez. A rendezés általában kimerült az egyes jelenetek kamerával történő felvételében, amiket gyakorta összesvissza egyetlen egyszer vett fel, nem törődve az esetleges hibákkal, zavarokkal.

Színészei többnyire dilettáns amatőrök voltak, vagy már régen lepukkant, elfeledett, a közönség számára már ciki egykori sztárokat alkalmazott. Így köszönhette Lugosi Béla, hazánk vámpír gyermeke utolsó filmjeit neki, ami nemhogy segítette volna felemelni, hanem még inkább aláásta egykor csillogó hírnevét. Speciális effektjei felháborítóan rosszak voltak, és egész egyszerűen azáltal, hogy kompetenciában emberünknek voltak kisebb hiányosságai, sajnos avatatlan szemmel is észre lehetett őket venni. Röviden szólva Ed Wood méltán érdemelte ki a múlt század egyik legrosszabb rendezője címet.

Napjainkban egyébként Uwe Boll-t lehet emlegetni, mint második Ed Wood-ot, hiszen a számítógépes játékok filmre adaptálásának 'nagymestere' legalább annyira hasít, ha fos filmet kell csinálni, mint egykori 'mestere'. Bár ettől függetlenül, a filmes közönség értetlenségétől övezve neki mégis sikerült bejutnia nagy stúdiókba, illetve sikerült nagy neveket palira vennie. Ám van még egy név - a sok közül -, akit kevésbé tartunk számon, pedig ha valaki, akkor ő mindenképpen pályázhat az Ed Wood reinkarnációs verseny dobogós első helyére. A '80-as években felbukkant rendező megannyi hulladékot, trasht, B-filmet, exploitationt, és koppintást tudhat maga mögött, amik színvonala egységben lapul a béka sejhaja alatt eonokkal.

Filmográfiáját kár előkotorni, mert ugye szarból könnyű építkezni, hiszen sok van belőle, így az majdhogynem elér a Holdig. Ami gyakorlatilag emberiség ellen elkövetett bűntett is lehetne, tehát minimum kasztrálás járna érte, de én javaslom, hogy egy húzóra vetítsék le neki az összes filmjét. Az majd beteszi a kulcsot, az ejnye bejnye itt már nem segít. Mert hogy emberünk még ma is aktív, úgyhogy mindenképpen lehet valamilyen aljas célja, az tuti. Sajnos én is beleestem a csapdájába a minap - igaz, már több alkalommal - és óvatlanul levetítettem magamnak Fred Olen Ray Alienator című celluloid fegyverét.

Kol egy igazán veszélyes csillagközi fickó, akinek éppen a kivégzésére készülnek valahol a távoli űrben, egy 'börtönbolygón', ami amúgy egy űrhajó. Ám mivel innen tudjuk, hogy a jövőben is vannak retardáltak, így antihősünknek sikerül James Bondot megszégyenítően elszöknie, és egyenesen a Föld felé vennie az irányt. Ott rendje módja szerint le is zuhan, majd pár '80-as évek 'bubble gum' tinédzserrel kerül egy "csónakba". Ám a börtönbolygó kissé homokos, de jól titkolom parancsnoka utánaküld egy valami gyilkológépet, vagy mit, aminek az a feladata, hogy megsemmisítse a célszemélyt. Ám a Kol és a tinik (milyen szupi vasárnap délelőtti ifjúsági filmcím), meg a vadőr (komolyan) felveszik az idegennel a harcot, és elkeseredett küzdelemben (hohohehe) próbálják meg a lehetetlent: megállítani az Alienatort, amíg az a Föld pusztulását nem okozza.

Istenem, de nehéz volt ezt leírni. De most komolyan. Amit a tartalomban olvashattok, negyede sincs annak az oltári hülyeségnek, mint amiben a filmben találkozhatunk. De hogy ne szaladjak ennyire előre, kezdjük az elején. A történet az abszolút nulla kategória. A Paul Garson jegyezte scriptnek megvan minden negatívuma, ami csak egy forgatókönyvnek meglehet. Következetlen, idióta, elképzelésmentes, és nem utolsó sorban ötlettelen. Szerencsére emberünk gyorsan rájött ilyen irányú tehetségtelenségére, így ezután a munka után fel is hagyott hasonló tevékenységeivel. Egyébként ezzel együtt van neki összesen kettő. Szóval itt ez az Alienator, ami gyaníthatóan egy "ügyes és kreatív" szójátéknak lehet az eredménye. Alien, mert az űrből jött és gonosz; Terminátor, mert félig gép (bár ez semmiből sem derül ki) és sebezhetetlen; de lehetne mondjuk a Predator is, mert fejvadász, és végül is élő organizmus is lehetne akár. Szóval ügyesen van ez összepakolva, az anyja köcsögit. Kérem ezt az  űrlényt úgy kell elképzelni, hogy adott egy '80-as évek metál lady, a mellei helyén hatalmas vasúti lökhárítóval, vagy centrifuga dobbal, a kezére pedig rá van húzva egy fegyver, ami levehető. Kapcsoljátok csak föl a villanyt nyugodtan, én is megijedtem elsőre tőle, nem szégyen az.

Szóval itt ez a valami, és elképesztően lehetetlen és értelmetlen dolgokat hajt végre. Például leül őzikét simogatni, egyszer szó nélkül leöl egy ártatlan embert, másszor lebratyizik velük (már azokkal, akiket egészen a végéig le akart ölni), illetve üres házban percekig durrogtat, amit kívülről személhetünk, miközben azon gondolkodunk, hogy vajon mire a büdös francra lövöldöz. Következetlen (filmes zsargonnal szar) az egész na. Egyébként ennek a borzalomnak a szerepében Teagan Clive "brillírozik", akinek volt még egy pár hasonló merénylete, mégis leginkább testépítő karrierjével híresült el anno apáink körében.

És ha már itt tartok, még egy nevet kiemelnék, utána gyorsan el is felejtek színészetről beszélni, mert félek soha nem gyógyuló depresszióba zuhanok tőle. Szóval Élienátorunk mellett Jan-Michael Vincent neve érdemes még az említésre, akinek már a korai '60-as években elkezdődött közel sem sikeres, de filmekben annál gazdagabb pályafutása. 30 év alatt olyan professzionálisra fejlesztette tehetségét, hogy megkaphatta tárgyalt filmünk gyakorlatilag főszerepét, hiszen ő A Vadőr, aki végtére is felveszi a monszterral az elkeseredett harcot. (Na azt soha nem tudjuk meg, mért nem hagyják, hogy a szökevény harcoljon vele. Erre komolyan szeretnék választ kapni, ám tudom, hogy nem fogok. Az feleim egy fűszálat nem tesz keresztbe a film alatt, miközben nyomorult tinédzserek drámáznak, hogy nem akarnak meghalni, bár erőbe nem telne nekik szó nélkül elsétálni. Hiszen az Alienatort egyik sem érdekli, neki a rab kell.)

Egyébként tényleg még ő az egyetlen, aki megmenti a filmet attól, hogy kandi kamerás videónak gondoljuk a dolgot. Neve később a trash rajongói táborban abszolút sikerfilm, Alien ripoff Xtro II-ben is megtalálható, mégis TV-s körökben, az Airwolf mozi, illetve sorozat kapcsán találkozhatott vele a jónép. Na erről akkor ennyit, is, a tinik egytől egyig fejlövést érdemlő kategória, meg van még benne két retardált redneck trotli orvvadász, akiket szerintem valamilyen brazil szappanopera válogatásról rúgtak ki, úgy kerültek ide. És ha belegondolok, hogy a filmet az egyik emlékének ajánlják. Ja és ott az űrszökevény Kol, aki az elején James Bondot megszégyenítően aprítja a jónépet, később azonban az egész film alatt csak tátja a fogtömésekkel teli pofáját, és 80 éves, hererákban és házi pálinka elvonási tünetekben szenvedő öreg módjára nyög és hörög meg károg, és az égvilágon semmit sem csinál.

A zenéjét a stáblista szerint Chuck Cirino (Chopping Mall, The Return of Swamp Thing etc.) jegyzi, aki gyakorlatilag az sem biztos, hogy ott volt. Ez most komoly, nagyon valószínű, hogy a filmben elhangzott - egyébként talán tűrhető - zenét nem ő komposztálta. (bocsánat, komponálta). Ezt mi már soha ne fogjuk megtudni, már csak azért sem, mert rohadtul nem érdekel. És ha már itt tartunk, hogy csítelés, volt azért még egy két érdekesség az "alkotásban". A "börtönbolygó" illetve az űrhajó külső felvételei az 1970-es UFO, illetve az 1975-ös Space: 1999 című filmekből lettek egy az egyben odarakva. Ezt a sunyiságot vazzeg.

Mindent összevetve Fred Olen Ray neve mégsem ismeretlen a szado-mazo filmes hajlamokkal megáldott rajongók körében. Rendezői attitűdje több, mint szánalmas, tényleg olyan, mintha egyenesen Ed Wood maga lett volna a tanácsadó, ötletmester. Rendezésről esetében nem beszélhetünk, nincs az a filmes tanulmánykötet, amiben rálelhetnénk módszerére. Ez is csak annak lehet a bizonyítéka, hogy emberünk nem pusztán tehetségtelen, de nem is ért hozzá. Mégis, a mai napig ontja magából a szarabbnál csak egy fokkal rosszabb produkcióit, ami nem baj, mert legalább a kereskedelmi vagy hálózat televízióknak van mit olcsóé levetítenie. Mi pedig ámulva nézzük, az évek alatt vajon mit tudott hozzátenni a szerényen szólva is pocsék Alienatorhoz rendezés és ötlet terén. Elárulom, volt, amivel alulmúlta. Most látom, Napóleont el kéne venni előle, mert már habzik a szája. Na odalépek, én már tudom, milyen merénylet áldozatának lenni.

ITT egy kis érdekességgel megspékelve te is tehetsz egy kört.

"Én Gyáram, Te Gyárad!" - Dead End City (1988)

Amióta a '60-as években rájöttek a filmforgalmazó cégek, hogy sokkal nagyobb profit van a B-filmekben, mint néha egy egy szuperprodukcióban, azóta gyakorlatilag kimeríthetetlen és megállíthatatlan ennek folyamata. Leginkább azért is volt ez ügyes fogás, mert amíg egy egy blockbuster-t leforgattak dollármilliókból, úgy egy B-mozihoz elég volt pár ezer zöldhasú is. A bevétel pedig gyakorta mutatott hasonló statisztikát. Tehát jó biznisz volt B-filmet gyártani. Erre a célra pedig hamarosan létre is jöttek a kifejezetten ezekre a filmekre specializálódott mozik, illetve a kimondottan erre a filmes kultúrára szakosodott stúdiók.

Ezek a filmek - mindenféle félrebeszélést nélkülözve - a minőség mellett inkább a mennyiségre törekedtek, ami persze nem volt annyira nagy hátrány, mivel nagyobb alkotói szabadságot biztosított a rendezőnek és a stábnak. A lényeg azon van, amit megmutatni kíván, nem pedig a csomagoláson. Gazdaságilag pedig egy végtelenül kifizetődő befektetés volt. Ha csak abból indulunk ki, amit a B-film képviselni hivatott, már akkor érthetővé válik, miért is volt ez így. Sémákra építkező, mindig az aktuális sikerfilmek témáját meglovagoló, a mondanivalót legtöbbször nélkülöző, egyszerű alkotásként aposztrofálható filmek voltak, ami abból mutatott meg gátlástalanul többet, ami a nézőt a legjobban érdekelte: erőszakból, meztelenkedésből és akcióból. A '70-es évekre ennek egész műfaji mozgalma alakult ki, amit a filmes kultúra exploitation-ként ismer. Az emberi kíváncsiságra építette a tematikáját, az ember vágyainak kizsákmányolására rendezkedett be. A legszélsőségesebb textusok találtak utat maguknak a filmvásznon, a kannibál filmektől (Ruggero Deodato Cannibal Holocaustja) egészen a gyilokpornóig (Snuff, és a szintén Deodato rendezte The House on the Edge of the Park).

Láthatólag pedig megérte gyártani ezeket a filmeket, hiszen az általában botrányokat, cenzúrákat megszenvedő alkotásokat gyakorta övezte már a bemutatásától fogva egyfajta rajongói kultusz. És ami egyszer kiharcolta magának a kult státuszt, az onnantól kezdve büszkén viselhette. Így van ez napjainkban is, amikor a B-film gyártás ugyan erősen átalakult, azonban az egyre nagyobb ívű múlt felé tekintés egyfajta reneszánszaként kerülnek elő a már rég elfeledett, agyon gyűrött VHS kópiákon nyugvó 'remekművek'. Így találtam rá nem olyan régen tárgyalt filmünkre, ami anno nálunk is megjelenésre került VHS-en (a VICO forgalmazta, és ha az embernek alkalma nyílik megfigyelni a borító hátulsó oldalát, észrevehető, hogy a főszereplők nevei nem stimmelnek. Valóban volt egy másik film is Terrorváros (The Bounty Hunter) név alatt forgalomban, amiben azok a színészek nyomulnak (pl.: Bo Hopkins), akik a borító hátulján szerepelnek. Csak az egy egészen más történet), és ami egy igazi hírmondója a '80-as évek B-filmes kultúrájának.

Amerika egyik nagyvárosát erőszakos bandák tartják rettegésben, akik mindenkit megölnek és mindent tönkretesznek, ami csak az útjukba kerül. A rendőrség látszólag tehetetlen, az otthonukat vagy családjukat vesztett embereket a kormány lepukkant menekülttáborokba vezényli. Jack Murphy egy gyárat üzemeltet a veszélyeztetett zónában. Természetesen őt is felszólítják, hogy hagyja el azt, és keressen menedéket a legközelebbi menekülttáborban. Jacknak azonban esze ágában sincs megfutamodni, maréknyi elszánt társával együtt veszi fel a harcot az időközben a gyárat ostromló bandával szemben. Az értelmetlennek tűnő harc hamarosan azonban értelmet nyerni látszódik, és egy kegyetlen összeesküvés részletei kezdenek kibontakozni Jack előtt, aki innentől az igazság harcosaként küzd már nem csak magáért, hanem a városért és annak nyomorba taszított polgáraiért.

A '80-as évek B-film gyártását egy maréknyi szuperprodukció határozta meg. A Mad Max vagy a Robotzsaru apokaliptikus magányos harcos figurája, az Alien és a Terminátor sci-horror zsánere, a Predator vagy a Running Man tesztoszteron akció-sci-horror klasszikusa, és egy tucat, az Olasz trash film gyártásra (ami akkor magasan uralta a piacot) ható határeset, mint például John Carpenter klasszikusa, a Menekülés New Yorkból. (Egyébként tárgyalt filmünk erősen hajaz a szintén Carpenter által vezényelt A 13-as Rendőrőrs Ostroma című alapműre.) Egy dologban azonban mindegyik mozi témája megegyezik, mégpedig hogy valamilyen apokaliptikus víziót kívánt bemutatni olcsón, mégis érdekfeszítően. Közeli vagy távoli jövőben játszódó, az emberiség maréknyi életben maradt csapatának küzdelme a káoszt uraló bandákkal, vagy ismeretlen pusztító létformával szemben. Ezekben a filmekben az  úgynevezett poszt-apokaliptikus koncepció ügyesen asszimilálódott az akció és hősfigurákkal. Terror az űrben, és terror a Földön, de az emberiség reményét szimbolizáló főhős felül emelkedik mind a szociális és morális káoszon, mind az általában akaratlanul elé görgetett kényszerű borzalmakon. Kiváló összetevők, és felsorolni is nehéz lenne, mennyi B-film készült a '80-as években ezeket alkalmazva.

Természetesen az 1988-ban videó-s piacra dobott Dead End City (magyarul Terrorváros néven mosolygott a videotékák polcairól) is ugyanezt a koncepciót vette alapul. A film kezdete tartogat némi reménysugarat, hogy igen, itt valami kellemes kis borzongás lesz kialakulóban, de sajnos utána egyre csak laposodik a dolog. Az "én gyáram, te gyárad" óvodás, a mai politikát is uraló attitűd beleül a filmbe, és gyakorlatilag csak az utolsó 20 percben kapunk némi izgalmas csavart az addig teljesen értelmetlen 'bandaháborúba'. Egyszóval történetről nem igazán beszélhetünk, ami helyenként még át is fordul következetlenségbe, és ontja magából a logikai bukfenceket. A film expozíciója után gyakorlatilag a kibontás, csúcspont és a megoldás is a végére tendálódik, ami ugyan a film megítélését kissé pozitív irányban summázza, mégsem emelhető ki csak ezáltal a kakiból. De ha csak a történet lenne az oka ennek a gyatra minőségnek. Sajnos azonban minden egységben hulladék, így nem beszélhetünk színészetről, nem beszélhetünk látványról, és nem utolsó sorban nem beszélhetünk rendezésről sem. Az általában egy két helyszínre koncentrálódott felvételek nem igazán tesznek jót a film hitelének, és ezt még a néha látványos golyó ütötte sebek sem tuják feledtetni. (Érdekesség, hogy az általában gépfegyverekből és gyorstüzelőkből leadott lövések vagy nem találnak, vagy delikvens elpusztuló statisztánkon egy, azaz egy darab orbitális lukat hagynak, amit meg is csodálhatunk lassítva. A legnagyobb baj ezzel, hogy a gore ebben ki is merül sajnos.)

A történet minimalista jellegét leginkább az tudja feledtetni velünk, hogy a mozi egy 'igazi sztárparádé'. Mondanom sem kell, olyan nevek fordulnak meg a filmben, melyekkel nem csak ebben a szutyokban találkozhattuk először és utoljára. Azt azért mégis gyorsan előre bocsátanám, hogy ennek ellenére sem beszélhetünk hiteles színészi játékról. Nyilván ebből kifolyólag ilyen irányú fejtegetésekbe nem is mennék bele, mert elképzelhető, hogy gyerekek is olvassák. Ezért csak a két 'színészóriást' emelném ki belőle, akik előtte vagy utána több filmben is megmutatták, hogy ha másra nem is, de olcsó karakterarcnak kiválóak. Bár ez sem igaz, mert egyikőjük, aki nem más, mint maga a Mániákus Zsaru, azaz Robert Z'dar ikont is teremtett kedvenc műfajunkban. Ezzel el is árultam, hogy ő domborít a borzasztóan kreatív 'Patkányok' névre keresztelt erőszakos banda élén. Arcszerkezete természetesen sokkal látványosabb, mint a játéka, így nem unatkozhatunk azon gondolkodva, vajon mi van az arcába építve, mert ilyet természetes úton képtelenség produkálni. Szóval ő ott jól elvan, néha mond is nagyokat, mint például: "Ezért még megfizetsz rohadék, találkozunk még" vagy "Most támadunk, most megdöglesz" vagy "majd akkor támadunk, ha eljött az idő". Ehhez hasonló "aranyköpésekkel" természetesen találkozhatunk még, amennyiben végig kívánjuk ülni ezt az érdekfeszítő alig másfél órát. Szó se róla, Mániákus Zsaruként azért jobban szeretjük. Már csak azért is, mert ott igen keveset szólal meg, és akkor sem próbál drámázni. De hogy szigorú mégse legyek, esetünkben igazán élvezetes B-alakítással van dolgunk. Se több, se kevesebb.

A másik 'húzónév' pedig Gregory Scott Cummins (ugye, milyen egyértelmű), azaz a főhős Jack Murphy, akiről nem gond, ha nem tud senki semmit. Nem is érdemes. Ebben a moziban gyakorlatilag azért szurkolhatunk, hogy nyírják már ki minél hamarabb, mert annyira tenyérbemászóan idegesítő. Mivel ez nem történik meg, így pár szót kénytelen vagyok írni róla. Ezzel azonban mindent el is árultam, és csakis azért vagyok hajlandó a nevét megemlíteni, mert karakter színészként elég sok filmben játszott és játszik mind a mai napig. Hogy csak néhányat említsek, játszott az Italian Job című moziban, a Cliffhanger-t is erősítette Stallone mellett, vagy Dennis Quaid filmjében, a Switchback-ben hozta az 'egyéb' kategóriát. Szóval dolgozott ő keményen, hogy a béka segge alól, még ha árnyékban is maradva, de picikét kilátszódjon. Remélem mindent elmondtam, és nem felejtettem ki semmit.

A storyboard-ért és a rendezésért Peter Yuval tehető felelőssé, aki ez előtt, és ez után is készített néhány, témájában és minőségében hasonló hulladékokat. Szóval aki rajong emberünk munkásságáért, és betéve tudja korszakalkotó filmográfiáját, annak nem hat újdonságként a Terrorváros sem. A film, mint említettem, ígéretesen indul, utána viszont minden felborul, és a logikai bukfencek hálójából már nem is látszódnak ki hőseink. Érződik, hogy nagyon sok jelenet a forgatás közben lett hozzátéve, a szereplők pedig úgy cselekedtek, ahogyan éppen kedvük szottyant. Magyarán forgatókönyvről és direktori elképzelésről egyáltalán nem beszélhetünk. A beállításokkal helyeként még nincs is probléma. Gyakorlatilag még az operatőri munka az egyetlen értékelhető pontja a filmnek, amely ügyesen illeszkedik ebbe az igénytelen filmes trendbe. Ami a legnagyobb gond ezzel a projekttel, hogy az istennek sem akar egységet alkotni. Természetesen nem is ezért készült, így bűnös gondolat is lenne túl sokat várni tőle, illetve túlságosan szigorúnak lenni. Mert bármilyen furcsa is, én szeretem ezt a filmet, Napóleon viszont azt mondja, hogy hülye vagyok, mert a Bronx Warriors sokkal fajinabb. Lehet, hogy igaza van...

A Terrorváros tehát semmivel sem több, mint a kor B-filmes iparának hasonló gyöngyszemei. Egy ügyes meglovagolása az akkori trendnek, egy a sok szórakoztató poszt-apokaliptikus akció filmek közül, melyek nem kevés dekadenciális elemet (vagy tünetet) és horrorisztikus felhangot kaptak. Valamivel el kellett árasztani a videotékák polcait, és figyelembe véve az igényeket, nem róható fel úriemberünknek negatívumként ennek a mozinak a legyártása sem. Nem azért szeretjük, mert látványos, nem azért szeretjük, mert intelligens. Azért szeretjük, mert egy letűnt filmes kultúra szórakoztató darabja, és boldog lehet az, aki ennek és az ehhez hasonló, ma már nehezen beszerezhető filmeknek őrzi egy egy VHS kópiáját speciális központi széfjében. Napóleonnak tudom hogy van egy, de nem akarja megmutatni. Ezért kénytelen leszek megölni őt... Ja tréjlert nem találtam, nyoma sincs ennek a csodának az információ univerzális szupersztrádáján. Pont.

"De hol a 8. utas?" - Galaxy of Terror (1981)

Alább ugyan már tárgyaltam egy színvonalában igen "változó" Alien ripoff-ot, ám most mégsem tudok elmenni emellett a csodás gyöngyszem mellett. Tudjuk, hogy ezeknek se szeri, se száma nem volt a nyolcvanas években, úgyhogy lehetne akár belőlük egy külön blogot is nyitni. Mégis vannak kiemelendő darabok. Vagy azért, mert olyan csodásan hulladék, vagy azért, mert igazán szórakoztató. Az előbbi kategóriában már tárgyaltunk egyet, ám most álljon itt egy példa az utóbbira is.

Valahol az űrben járunk, valamikor. Egy biztos, nem most és nem itt. Szóval egy segélykérő hívásra reagálva hőseink elindulnak egy pórul járt űrhajó megmentésére. Odaérvén azonban sok sok furcsasággal találják szembe magukat, mialatt számuk is alaposan redukálódni látszik. A végén mivel csak egy maradhat, - Hegylakó óta tudjuk, bár az még hol volt ekkor - így a 'nyolcadik utas', meg a főhős kénytelen lesz eleget tenni ennek. Ám mielőtt ez megtörténne, a terror bolygója szép lassan felfedi titkát.

Láthatjuk, a sztori nem is annyira bonyolult, és nem is annyira ismeretlen. Nem is ezért szeretjük ezt a filmet. A Terror Bolygója egy eredeti Roger Corman klasszikus. Ha csak ennyit mondok, már mindent elárultam. Persze ettől még lehetne okádék a film, de nem az. A történet, annak minden sablonosságával együtt jól építkezik. A látvány pedig nagyon is rendben van. Ami a legnagyobb probléma, hogy mindezt - mivel összecsapott munka - nem voltak hajlandók egységbe gyúrni.

A film 1981-ben lett legyártva, tehát két évvel járunk a 'nagy előd' után. Ekkorra már kezdett a sci-fi-horror egyfajta felfedezett népszerűségnek örvendeni. A téma adott volt, ezek után nem volt más teendő, mint ezeket ügyesen egymásba forgatni. Messzi űr, baleset, mentés, szörnyek, gyilok, turpisság, halál. A recept előkészítve, a hozzávalókkal pedig úgy babrálunk, ahogyan csak akarunk. Roger Corman pedig nem volt rest ezt a témát is már rögtön a legelején meglovagolni. Ehhez azonban szüksége volt egy stábra természetesen. A film sikerének titka mindenképpen ebben rejlik. A rendező személye tök ismeretlen, hiába is írnám le, mert felesleges. Na persze ez a munka összességén úgy rendesen meg is látszódik, ezt egy avatott szem azonnal kiszúrhatja. Motiválatlanság, instruktálatlanság, borzasztó beállítások, egyszóval csapnivaló teljesítmény. A színészek kétharmada gyakorlatilag szintén a tök ismeretlen, vagy maga a süllyesztő kategória. Ám ha jobban áttanulmányozzuk a listát, két név mindenképpen feltűnhet a nagyérdeműnek. Robert Englund egész karakteres szerepvállalása méltán emeli a film színvonalát, és aki ezek után gyakorlatilag elindult az Elm utca felé, igaz csak gyalog. Egy kis ízelítőt kaphatunk is az ő különleges arcjátékából, amit később ügyesen kamatoztatott, mint Freddy Krueger. Persze nem kell itt valami orbitális alakításra gondolni, ám kétségtelenül üde színfolt mind a filmben, mind a stáblistán.

És mivel B-filmről, illetve Roger Corman pénzelte akcióról van szó, nem meglepő Sid Haig neve sem Robert Englund mellett, akinek színvonala gyakorlatilag extra shit,  mégis örömmel vesszük jelenlétét. Ez amúgy nem is csoda, hiszen Corman bácsi egyik igen gyakran bedobott arca volt, így kedvenc Spaulding Kapitányunk  olyan filmekben domborított elképesztő szutyok minőséget, mint a blaxpoitation filmek egyik hivatkozási alapja, a Jack Hill rendezte Foxy Brown, vagy a Black Mama, White Mama. Na most kérem, sokat itt sem kell tőle várni. Elképzelhető, hogy Haig bácsi hitt annyira magában, illetve abban a színészi magas labdában, hogy kellően harmonikus, lágy drámával akár még a szöveg fölé is kerekedhet. Így "kísérleti" jelleggel szövege kb. három egyszerű (nem összetett) mondatra redukálódik. De ami drámát levág, azon annyit könnyeztem, hogy kajakkal kellett a konyhába mennem zsebkendőért. Ő valami furcsa, enyhén antiszociális "szuperhőst" alakít egyébként, akinek egyetlen fegyvere a különleges csillag kristály (hú), amiből egyenesen kettő is van. Na most, amikor egy önműködő barlang bejárata! közé szorítja ezeket, hogy megtámasszák, úgy rendje módja szerint össze is törnek. Barátunk onnantól kezdve olyan mély depresszióba zuhan, hogy mindez feljogosítani látszódik őt arra, hogy szappanoperát megszégyenítően drámázzon, értelmetlenül kezdjen viselkedni, és még meg is haljon. Na ez utóbbi mondjuk még egész sokáig is várat magára ahhoz képest.

És ha már itt tartunk, akkor nézzük az összszínészi játékot. Mit is mondhatnék, kétségtelenül ez a leggyengébb pontja a mozinak. Persze az ember nem vár el sokat, ha tisztában van vele, milyen film elé ül le. A fentebb már említett motiválatlanság, irreális cselekedetek, szörnyen kiszámítható és semmitmondó párbeszédek mind csak a film színvonalát hivatottak aláásni. Amolyan kín cselekvések jellemzik a játékot. A következő "halálraítéltet" magára hagyják, hogy a következő másodpercben már a halálán szomorkodjanak. Nem egyértelmű, mit miért cselekednek. A kedvenc párbeszédem főhősünk és a csaja között zajlott le, ami nagyjából így hangzik: "Félek. Te nem félsz?" - "Csak megrémültem." Ugye, hogy nem kell erről többet beszélni.

A megvalósítás mégsem sikerült olyan rosszul. Nincsenek benne szemet gyönyörködtető megoldások, ennek ellenére minimálisan marad csak a színvonal alatt. Köszönhető ez annak, hogy a látványért az a James Cameron és Robert Skotak felelt, akik később az Aliens-szel, illetve a The Abyss-szel, majd később a Titanic-kal nyertek Oszkárt. James Cameron egyébként ekkor indult rendezői pályáján is, ugyanis nagyban folytak a Piranha 2 überkaksi trash szösszenet munkálatai. Nem csoda, hogy azt a filmet azóta sem ismeri el saját munkájának.

Visszatérve tehát a látvány pofásra sikeredett, nem lehet panaszunk. Sid Haig halála, illetve magának a bolygónak vagy komplexumnak az elrendezése, a végén az összes halott szereplő megjelenítése, mind mind igazán jól működnek. A film minden pontján látszódik, hogy nem akart több lenni, mint amit nyújtani képes. Mégis azt mondhatjuk, hogy a Terror Galaxisa a jobb élien ripoff-ok közé sorakoztatható. Van benne báj, van benne kellő 'creepshow', van benne látvány, és nem utolsó sorban olyan arcok, akik miatt bármikor szívesen újra nézhető. És ha kicsit még babrálunk a stáblistával, előbukkan Bill Paxton neve, aki mint set decorator (valami fontosnak tűnő meló, avagy berendező) képviselte a mozi B filmes sikerét. Ez azért sem elhanyagolható, mert itt találkozott össze James Cameronnal, aki a Terminátorban (egy punk) és később az Aliensben mint színészt is alkalmazta.

Ha összességében szemléljük a mozit, nem az agyon hypeolt élvezeti kategória. Ez a film csak az olyan elborultaknak nyújthat perverz szórakozást, mint amilyen én és Napóleon vagyunk. A film ezért nem is emelkedik ki magasan a nyolcvanas évek hasonló színvonalú és témájú produkciói közül. Ám mégis nem kevés rajongó tábora van, nincs olyan trash majszter, akinek ne fűződne valamilyen (leginkább gyerekkori) beteges emlék hozzá. Mégsem ezért érdemes említésre. Hanem azok miatt az szereplők, rendezők, látványtervezők miatt, akiket a mozi felvonultat. Itt találkozott össze jó pár út, aminek olyan filmek lettek a "következményei", mint a méltán klasszikus Rémálom az Elm utcában franchise, vagy a Terminátor, Aliens és sorolhatnánk.

Természetesen nem ez az első esete annak, hogy neves művészek kerültek ki Roger Corman keze alól. Nincs talán olyan filmes műfaj, amiben Corman ne próbálta volna meg szerencséjét, és nincs talán olyan neves színész, direktor, aki ne Corman boszorkánykonyhájában kezdte volna pályáját, vagy legalábbis valamilyen köze ne lett volna hozzá. Ahogyan a többszörös Oscar-díjas, megannyi kult filmet az asztalra pakolt rendező, Martin Scorsese mondta a 60-as évek végének filmgyártásáról: "A legjobb posztgraduális képzés, amit Amerikában kaphattál abban az időben, az volt, ha Roger Cormannel dolgoztál."  Egyszóval sokat köszönhetünk ennek az igen tevékeny úriembernek, így a Terror Galaxisa miatt is mindenképpen jár neki egy össznépi köznépi gratia. A tréjlerből akár még tájékozódni is lehet ITT.

"Marsbéli Krónika" - Az Emlékmás (1990)

Micsoda szerencse, hogy vannak igazi klasszikusok a filmes történelemben. Így legalább a mai - számomra - unalmas mozis világban van mihez nyújtózkodni, nem igaz? De, mint alább már találkozhattunk a gondolattal, nem csak én vagyok így ezzel. Márpedig ha hálivúd maga is rendre sírja vissza a klasszikusokat, akkor van ám benne némi igazság. Hány olyan szupermozi van a '80-as és '90-es évekből, amelyekhez bármikor szívesen nyúlunk? Hiszen ezek a filmek szerencsére még jelentenek valamit. A Twilight sikere például hamar felszívódik, mert az alapanyag sajnos ugyanaz: tini érzelmek, emós massza, aktuális trendiség, olcsó romantika. Ez elmúlik, jön helyébe egy újabb ugyanilyen, és kezdődhet minden elölről, de amiben mindegyik mai hasonló séma aktualitás megegyezik: hogy soha sem lesz belőle klasszikus. (A most még úgy ahogy gyarapodó iwiw Twilight rajongói klub szép lassan stagnálásba kezd, majd jobb híján úgy marad, rosszabb esetben elkezd fogyatkozni.) Ezek csak pillanat-történetek, nincsen globális mondanivalójuk, nem operálnak többel, mint egy általános érzéssel, ami persze leginkább a babaszobából még alig kibújt tiniknek jelent valamit. (Vagy esetleg a lelkileg kissé alultáplált felnőtteknek, akik legnagyobb szórakozása, ha a gyerekkel megnézhet valami trendit. Hiszen anno ő is ugyanúgy gyűjtötte pajzán történetekkel megspékelt, szappanopera intelligenciájú Romana vagy Julia kis füzetecskéit a párnája alatt, majd másnap az isiben vihogva osztotta meg tapasztalatait kamasz barátnőivel.) Ezért is van akkora sikerük. Persze ezzel nincs is semmi baj, amíg nem akarják letuszkolni a torkomon, mint aktuális 'világ ideológia'. És ami ebben a dologban a legszomorúbb, hogy a rémtörténet korszakos hagyományait alázva.

Manapság egyre inkább úgy érzem, hogy kezdenek elmosódni a műfaji határok. Egyes szubműfajok lazán olvadnak egymásba, miközben elvesztik lényegüket. Olyan filmek kapnak manapság G vagy PG besorolást, amik annak idején simán harcoltak volna a cenzúrával. És lássuk be. Azok a filmek, amikre anno szinte szülői felügyelettel lehetett csak beülni, vagy még úgy se, ma már csak mosolygásra késztetik a legfiatalabb korosztályt is. (Persze ebben nagy szerepe van az újfajta filmes szemléletnek: nem baj, hogy a történet elveszti a lényegét, csak minél nagyobb tömeget vonzzon=olcsó szórakoztatás, népbutítás.) Engem anno tíz évesen a Végső megoldás: halál című filmre csakis úgy engedtek be nagy nehezen, hogy szerencsétlen, elrángatott apám fogta a kezemet. Ma ez már kicsit másképp működik. A vásznon egyre több minden látszik, egyre kevesebbet hiszünk el abból, amit látunk, a moziba beülhet akárki, gyanítom az említett film ma simán PG-13-as besorolást kapna maximum. Magyarul elmosódtak a határok. Nem utolsó sorban pedig a történetek sem rendelkeznek olyan mértékű kidolgozottsággal, mint akár a húsz, harminc évvel azelőtti filmek sztorijai, ergo nem vehetők túlzottan vagy egyáltalán komolyan.

Egy egy projektet több éves előkészület előzött meg, aminek eredménye általánosan meg is látszódott rajtuk. A produceri kötöttségek és kreatív kompetencia, a rendkívül jó történetválasztás, a megszerkesztett narratívák, az akkori trend, ami sokkal felszabadultabb volt, de akár a rendezői, színészi (ikon) dömping mind olyan alkotásokhoz vezettek - műfajtól függetlenül - amik ma rendszerint hivatkozási alapok. Ezért nem tudom, milyen filmek lesznek azok, amik korunkból később ilyen alapot szolgáltatnak majd. My Bloody Valentine 1981-es mozi 3D-s ultrája talán? Vagy esetleg a jó öreg Rémálom Freddy CGI újrája? (Itt természetesen a tárgyalt műfajról beszélünk). Nem tudom, mindenesetre ebben a lapos felhozatalban üdítő néha lekapni a polcról egy egy jól bejáratott klasszikust, aminek anno rongyosra nézett VHS kópiáit ma már digitális minőségben élvezhetem. Ezek persze nem pusztán nosztalgiázások. Azért nézem újra és újra ezeket a filmeket, mert még mindig nagyobb vizuális és hangulati élvezetet tudnak nyújtani, mint hasonló mai társaik. Persze elkerülve a sarkítást azért a mai felhozatalban is találhatunk kiváló gyöngyszemeket. Vannak, természetesen. Igyekszem is azokat felkutatni, és "menteni" az utókornak. Ami a műfaj igazi klasszikusait illeti, nem más az, mint puszta rajongás, ami nem kímélhet egy olyan kult-filmet sem, mint Paul Verhooven remeke: Az Emlékmás.

Douglas Quaid szörnyű rémálmokkal küzd, melyek látszólag a Mars bolygóval vannak összefüggésben. A dolog persze nem hagyja nyugodni, gondolatai állandóan a Mars körül forognak, érdeklődve néz minden arról szóló híradást. Ám egyik napról a másikra mindez valósággá válik. Befizet a Rekall nevű utazási iroda egyik emlékutazására, ami nem várt következményekkel jár. Valakik innentől kezdve az életére törnek, és ahhoz, hogy az igazságot kiderítse, el kell utaznia a Marsra. Ott viszont olyan akadályokba ütközik, melyek leküzdhetetlennek bizonyulnak: vajon az emlékei maguk a valóság, vagy a valóság válik csak emlékké?

Mondanom sem kell, a megvalósítás legalább annyira szemet gyönyörködtető, mint maga a történet. Nem véletlenül vált klasszikussá. Ám ahhoz, hogy ez megtörténhessen, legelőször is be kellett járnia egy hihetetlenül hosszú és rögös utat.  

Philip K. Dick (aki A Halál Útvesztője című, általam rendkívül favorizált sci-fi történetet is jegyzi) 1966-ban vetette papírra a kevesebb, mint 25 oldalas novelláját, mely a kicsit hosszú We Can Remember It For You Wholesale címet viseli. Mivel a történet 1974-ben játszódott, így értelemszerű volt, hogy ebben az éveben meg is kereste őt a filmipar, hogy csekély összegért megvásárolja tőle a megfilmesítés jogait. A forgatókönyv megírásához - amely a tárgyalt filmünk bemutatásának napjáig közel negyven változattal büszkélkedhetett - az a Dan O'Bannon látott hozzá, aki többek között a szintén kult mozinak számító Lifeforce-ot is jegyzi. És ha még triviálisabb szeretnék lenni, csak annyit mondok, hogy az Alien Univerzumot is neki köszönhetjük. A forgatókönyv tehát minden bizonnyal jó kezekbe került, bár O'Bannon akkor még kezdőnek számított a szakmában. Meg is keresték a megírt forgatókönyvvel a neves stúdiókat, ám mindenhol piros lámpát kaptak. A sztori nem igazán passzolt az akkori trendbe, az intelligens sci-fi még nem volt annyira kedvelt a filmvásznon, amit persze majd az 1979-es Alien sikere fog köz megegyezve átformálni. Egyszóval értehetetlenségre, és követhetetlenségre hivatkozva a script végül nem talált ösvényt magának az akkori filmes produceri bürokrácia szövevényes útvesztőjében.

A forgatókönyv valahogy mégis eljutott a Flash Gordon, illetve a Holtsáv produceréhez, Dino De Laurentishez, aki olasz habitusával rögtön meglátta benne a fantáziát. Mert nincs olyan filmes műfaj, melyben az olaszok ne gyártottak volna eget verő klasszikust. Eközben azonban az évek is teltek, és több mint tíz évvel a forgatókönyv megírása után végre elkezdődhetett volna a forgatás. Nevek ezrei merültek fel, hogy a mozi megfelelő direktori munkálatait megkezdje. Így került fókuszba első körben Richard Rush, aki ugyan nem nagy filmográfiával rendelkezett, de az 1980-ban leforgatott The Stunt Man (A Kaszkadőr) című moziját három Oszkárra is jelölték. Nevét azonban ennek ellenére elvetették, hamarosan pedig De Laurentis cége is csődbe ment, így kénytelen volt a birtokában lévő filmes jogokat eladásra bocsátani.

Ekkor jött a képbe Arnold Schwarzenegger, aki már dolgozott De Laurentissel, és pályázott Az Emlékmás főszerepére is. (Eredetileg Patrick Swayze bújt volna Doug Quaid bőrébe.) Swaci hamar meggyőzte Mario Kassar producert (Rambo trilogia), hogy vegye meg a jogokat. Miután ez megtörtént, újfent megkezdődhetett a rendezők neveinek lajstromba vétele. Jöttek is sorra az akkor divatos rendezők, mint például A Légy című siker remake direktora, David Cronenberg, akit az akkor már szinte a projektet teljesen szívügyének tekintő Schwarzenegger nem talált megfelelőnek. Neki a Robotzsaru rendezője kellett, Paul Verhooven. Igen ám, de neki meg Swaci nem kellett, így ebből is majdnem "galamb" lett a szélben. Paul egyszerűen nem tudta Schwarzeneggerre öntve elképzelni a történetet. Mégis kénytelen volt engedni a nyomásnak, a forgatókönyvet pedig ügyesen átkozmetikázták úgy, hogy Doug Quaid elkezdjen megszólalásig hasonlítani kedvenc osztrákunkra. (Ma már el nem tudnánk képzelni nélküle a filmet.) És ha már így minden szépen együtt is volt, végre megkezdődhetett a forgatás.

A filmet Mexikóban forgatták, persze az élethű marsi környezet megteremtéséhez kénytelenek voltak rengeteg makettel is dolgozni, ami mai szemmel már igen jól észrevehető. Állítólag viszont ez volt az utolsó nagy költségvetésű film, melyben még szinte mindent makettel oldottak meg. Ezt és minden problémát leszámítva mégis bátran le lehet szögezni, hogy Paul Verhooven lenyűgöző munkát végzett. A direktori tehetség megmutatkozásának legkarizmatikusabb pontja minden kétséget kizáróan a film elképesztő dinamikája. Nincsenek mellébeszélések, modern és lendületes, mint ahogy azt már a Robotzsaruban is megismerhettük. A színészek kiválóan vannak instruktálva, bár nem igen hiszem, hogy erre annyira nagy szükségük lett volna. Hiszen olyan nevek domborítanak a stáblistán, mint az akkor már szárnyait bontogató Sharon Stone, a mellékszerepek akkori 'B' bálványa, Michael Ironside, a Robotzsaruból a direktor által 'átfuttatott' Ronny Cox, és persze az akkoriban sláger akcióhős, Arnold Schwarzenegger.

Nincs is baj a gárdával, csodálatosan muzsikálnak. Ahogyan Jerry Goldsmith is, aki a partitúráért volt felelős, és amit felejthetetlenre meg is alkotott. De természetesen a már említett speciális effektusok is magukért beszélnek. Mai szemmel nézve is csodálatosan megalkotott bábok és makettek jellemzik a mozit, aminek munkálatai mögött az a Rob Bottin volt, aki a The Thing, vagy a már sokat emlegetett Robotzsaru kapcsán jócskán bizonyította trükkmesteri rátermettségét. A jeleneteket legtöbbször 'blue box' technikával oldották meg, de találkozhatunk benne egy igen mókás CGI-vel is (metróban a test átvilágító röntgen képe).

Természetesen ahhoz, hogy egy ilyen film létrejöjjön, elengedhetetlen egy kiváló alapanyag melyet esetünkben a már említett Phliip K. Dick szolgáltatott. Persze nem ez az egyetlen munkája, melyet a filmvásznon láthattunk viszont. Ő adta az ötletet Ridley Scott halhatatlan alkotásához is, a Szárnyas Fejvadászhoz. De a Különvélemény című filmet is az ő ötlete alapján forgatta le Steven Spielberg. Történetei olyan eszközökkel operáltak, melyek mára már igencsak égető problémákká nőtték ki magukat. A társadalom hanyatlása, a valós és virtuális világ közti határok egymásba olvadása, a mesterséges intelligencia - mely nyugodtan kapcsolható lehetne a modern Prométheusz frankensteini manifesztumához - transzcendentális problémái, és nem utolsó sorban a paranoia, melyek Az Emlékmásban tételesen meg is találhatók.

Történeteinek hőseire elemi erővel tör rá a felismerés, hogy valójában ő valaki egészen másvalaki, mint amit addig hitt magáról, illetve hogy a valóság, amiben addig élt, tovább már nem tartható. Ez szintén kiválóan lett Az Emlékmásban elénk tárva. Azok a problémák, amelyekkel Doug Quaid-nek meg kell küzdenie, tényszerűen tükrözik Philip K. Dick univerzumának egyetemes gondolatait. Quaidnek, miután emlékei valami egészen más személy képét tárják fel előtte, több valóságon kell keresztül küzdenie magát, miközben rájön, hogy ő már nem az, aki vélt és valós életében alternatív tudatállapotokban egzisztált. A film pedig kiválóan építi fel elemi akció és lenyűgöző látvány közepette ezt a megsemmisítő - ma már nem is annyira - utópisztikus gondolatot.

Az Emlékmás 1991-ben három Oszkárt söpörhetett be, többek között a látványért, és felsorolni is nehéz, mi mindenért kapott jelölést. Szerencsére nem kell most azon siránkoznom, hogy a mozi a méltatlanul elfeledett kategória. Igen nagy rajongás övezi a filmet mind a mai napig, melyben nagy szerepe van az író alaptörténetének. A klasszikus és modern sci-fi legjobb tulajdonságai találkoznak egy olyan moziban, ahol az akció és a látvány még a kissé bonyolult sztori ellenére is a fotelhez szegezi a nézőt. Ez is persze a kor hasonló témájú munkáinak a jellegzetessége. A Szárnyas Fejvadásztól a Terminátoron keresztül egészen Az Emlékmásig témájuk ellenére olyan intelligens összetevőkkel rendelkeznek, melyek - mint ahogy azt már említettem -  ma már nem biztos, hogy kritériumok. A gondolatiság, a történethez való kitartó hozzáállás, a mondanivalóban rejlő sötét, ám valóságosnak ható atmoszféra megragadása mind filmünk sikerének zálogai voltak. Hiszen 3D ide, CGI oda, ezek a filmek abból kifolyólag, amit nyújtanak, sokkal őszintébbek, hihetőbbek, magyarul sokkal jobban működnek, mint - a műfajban található - napjaink ügyesen manipulált 'Big Bang'-jei. Bátran ajánlom a műfaj és az intelligens tudományos-fantasztikum kedvelőinek, persze ha él a Földön megvetésben és kényszerű száműzetésben tengődve olyan, aki még nem látta.

Kezdetnek ITT leellenőrizhető.

Fertőzött Stratégia - Carriers (2009)

Se szeri, se száma az apokaliptikus víziókat felvonultató moziknak, melyek előszeretettel alkalmazzák a jól bevált általános sémát. Valamilyen vírus; világ kipusztul; menekülünk valamilyen eldugott szeglete felé a világnak, hogy kiválasztottként várjuk annak végét. Elvégre Tibi bácsi ezt is elintézhetné. Egyébként az apokalipszis sokféle formában ránk törhet ám, nem csak mutálódott, emberi agyakat zabáló vírus formájában. Ha úgy vesszük, ma is tart egy ilyen folyamat. Sztrájk sztrájk hátán, azt sem tudjuk, hova meneküljünk már szégyenteljes bánatunkban. Ez most valami divat lehet vagy mifene. Nekem mindegy, csak a sarki hamburgeres ne kezdjen sztrájkba, mert az igen rosszul érintene. Visszatérve a témához, ezek a filmek, melyek valamilyen apokaliptikus képet próbálnak elénk tárni, gyakorlatilag egyidősek az atomfegyverkezéssel. Annak a lehetősége, hogy az embert akár egy gombnyomásra lemoshatjuk a térképről, a hidegháborús hadviselés egyik óriási "vívmánya" volt. Amikor a szuperhatalmak másról sem szóltak, csak drasztikus "szoba" hadviselésről. Ha az oroszok eljutottak a Holdig, akkor az amcsik gyorsan le is szálltak rajta. Ha az oroszok eltüntettek egy szigetet, az amcsik visszarakták. Szóval ment itt a hatalmi harc, aminek óriási, általunk nem is sejtett következményei voltak, és nem utolsó sorban rengeteg áldozattal jártak.

Összeesküvés elméletek egész arzenálja látott napvilágot, amik között vannak bizonyítottak, és természetesen vannak mondva csináltak, ám azt a kiskaput én mindenképpen nyitva hagynám, hogy minden legendának van valóságalapja. De hogy témánál maradjunk, elég csak az egyik pillanatról a másikra a fejét felütő AIDS vírusra gondolni. Sokak szerint valamilyen jól irányzott, ám balul elsült biológiai terror eredménye, hogy a mai napig a világ küzd ezzel az eddig gyógyíthatatlan betegséggel. Mondják, kedves amerikai "testvéreink" így akarták megoldani a harmadik világ populációs problémáját, elhárítva annak a felelősségét, hogy a világ első számú szuperhatalmaként az ő kötelességük lett volna Afrika gazdasági problémáira stratégiát, illetve pénzügyi támogatást nyújtani. Nem utolsó sorban így próbálták elejét venni az amúgy is nagy számú kontinensre emigrálásnak, ami az akkor rendkívül égető emberjogi problémák nem kívánatos eseményének számított. Ezért a WHO segélyszervezettel, azok tudtán kívül beoltattak több ezer afrikait ezzel a pusztító, valószínűleg kísérleti stádiumán alig túllépett vírussal, ám valamilyen hiba folytán a kór kijutott a kontinensről, s így 1981 óta hivatalosan is világméretű, gyógyíthatatlan járvánnyá fajult. Az, hogy ebből mi igaz, és mi nem, rábízom az okosokra, nekem elég hihetőnek tűnik, még akkor is, ha maga a feltevés is több száz problémás kérdést generál. Számomra ami a fontos, hogy rengeteg mozgóképes alkotásnak szolgáltatta az alapját ez és az ehhez hasonló történet, innen pedig már csak egy lépés azt elképzelni, hogy mindez az emberiség pusztulásáig fajuljon. A Carriers valami ilyesmit feszeget.

Négy fiatal autókázik valahol Amerikában. Elsőre úgy tűnhet, kirándulni igyekeznek, ám egy ügyes csavarral hirtelen belecsöppenünk egy elkeseredett menekülésbe valami elől, amit nem látunk, csak érzékelünk. A világon egy ismeretlen vírus okozott végzetes pusztítást, hőseink pedig szinte egyedüli túlélőként menekülnek valami felé, ami ebben az elkeseredett küzdelemben reményeiket táplálja.

Kénytelen vagyok újfent olyan közhellyel kezdeni, ami már a könyökömön jön ki: a történet abszolút nem rejt magában világmegváltó ötleteket. Azonnali felmentésként viszont gyorsan hozzáfűzném, hogy esetünkben ez nem is olyan nagy probléma. A történet ugyan az ezerszer lerágott csontos kategória, a megvalósítás mégsem tűnik annak. A készítők ügyesen próbálkoztak másik végéről megfogni a lényeget. Itt most sorolhatnék olyan alkotásokat, amik ugyanazokat a jól bejáratott paneleket követik. George A. Romero zombi klasszikusai mind hasonló témával és mondanivalóval operálnak, vagy Danny Boyle amúgy szintén újító alkotása, a 28 Nappal Később, vagy a mai felhozatalban az After Dark Horror Fest egyik gyengusz szösszenete, a Tooth and Nails, ám egyvalami mindegyikben közös. Méghozzá az, hogy mindent maxon pörget, és mindent megmutat.

Persze mondhatjuk, hogy Romero filmjeiben a zombik gyakorlatilag egy görbe tükör, amit ügyesen és jól időzítve rakott elénk, mégis ha filmjeinek továbbfűzött témáira tekintünk, lehetnek fenntartásaink.

A Holtak Naplója azonban már kicsit közelebb jár ahhoz a szinte monologizált vízióhoz, mint amit tárgyalt filmünk is képvisel. De amiben mégis különbözik a Carriers az összes többitől, hogy nem találkozunk benne a biológiai katasztrófa által eltorzult és agresszív élőholtakkal. Itt a vírus öl, de mindvégig a realitás talaján marad. És ez az, ami talán megmenti a filmet. A film inkább a négy utazó elkeseredett pszichológiájára helyezi a hangsúlyt. Többet foglalkozunk az érzéseikkel, és cselekedeteik logikája egy idő után fontosabbá válik, mint a mozi alaptémája, ugyanis a készítők jól vezetik a történetet, megfelelően adagolva a csoport drámába egy csöppnyi izgalmat. Éppen csak annyit, hogy ne feledjük, mi is az alapszituáció.

A rendezés teljesen rendben van, legalábbis ami az ilyen jellegű mozgókép esetén elvárható minőséget jelentheti. Álex Pastor és David Pastor, akik egyúttal a forgatókönyvet is jegyzik, szigorúan irányították a mozi minden egyes jelenetét. Látszik, hogy határozott elképzeléssel rendelkeztek, ügyesen építkezik végig a film. Nincsenek benne váratlan fordulatok, ám elgodolkodtató, néhol már már művészi megoldásik teszik jellegzetessé. A csoportos és személyes drámák kegyetlen realitása maximálisan teljesít  annak érdekében, hogy ne feledjük, horror filmről beszélünk.

Természetesen mindehhez jól asszisztálnak a szereplők, akik szintén nem Hollywood csillagai közül kerültek ki, de meglepően ügyesek. Brian szerepében Chris Pine ügyesen lavírozik a reményét vesztett, ám mégis az élethez foggal körömmel ragaszkodó macsó szerepében. Egyébként neki már volt néhány ismert szerepe, így többek között ő alakította tavaly a Star Trekben Kirk Kapitány szerepét. De akár a 2006-os, kissé Guy Ritchie produkcióira hajazó Füstölgő Ászokban is rábukkanhatunk a nevére. Számomra egyébként rendkívül élvezetes volt Lou Taylor Pucci játéka, akit a már alább tárgyalt Az Apokalipszis Lovasaiban is láthattunk. Brian öccsét alakítva, egyszóval másodhegedűs szerepkörből kiváló jellemfejlődéssel lép főszereplővé elő. Játéka harmonikus, és ami a legfontosabb, hogy meggyőző. Rajtuk kívül még találkozunk két női szereplővel, akik közül érdemes a fiatal Emily VanCamp nevét megemlíteni. Ügyesen húzódik meg a háttérben, szó se róla. A színészekkel tehát nagyon nincsen probléma, ami igazán meghatározó tényező, ugyanis túl merész a történet ahhoz, hogy könnyen bukhatna ezen a dolog. Szerencsére nem, jól összerakott moziról beszélünk, és még a néhol felbukkanó, már halott fertőzöttek is pofásan néznek ki.

A film, mint említettem már, sokkal inkább arra helyezi a hangsúlyt, mi lenne, ha mindez velünk történne meg. Feszegeti egy olyan helyzet pszichológiai és morális problémáit, amivel életünk során soha nem találkozunk. Mi lenne, ha közvetlen szerettünket, mert megtámadta a gyilkos fertőzést, szó nélkül magára kellene hagynunk. Tennénk ezt annak érdekében, hogy társainkat vagy saját életünket ne veszélyeztessük. Egyébként egy apokaliptikus mozi  legfontosabb mondanivalója gyakorlatilag mindig az, hogy a remény elveszett, minden, a túlélésért elkövetett harc üres illúzió csupán. Pontosan azok a gondolatok, amik a film végén mind képekben mind szavakban elhangzanak. Nincs felmentő hadsereg, nincs egy, a semmiből előbukkant orvos, aki boldogan lobogtatja az ellenszert a kezében, miközben angyalok hada kíséri. A küzdelem perceket jelent csak az életünkből, és ez az, amiben a film erős. Ezt a gondolatot - amit maga a cím kissé cinikusan sugall is - kiválóan görgeti maga előtt, hogy a végén letisztulva a semmibe tűnjön. Van egy pillanat a filmben, amikor két menekülő hívő nőtől próbálnak segítséget kérni úgy, hogy hitükre próbálnak hatni. Talán ez a legmegsemmisítőbb jelenete a mozinak, ugyanis ha az ember Istenbe vetett hite sem lehet már segítség, nincs mit szépíteni, akkor a világ végérvényesen összeomlott. Ilyen és ehhez hasonló jeleneteken keresztül tapasztalhatjuk mindazt, amit nem látunk, csak érzékelünk: az emberiség visszafordíthatatlan haláltusáját vívja.

Összegezve az elmondottakat a Carriers egyáltalán nem rossz film. Ügyes próbálkozás egy olyan témában, ami amúgy sem egy kihalt műfaj. Amikor beraktam a lejátszóba, és elindult a mozi, már láttam magam előtt az elpocsékolt másfél órát. Amikor pedig olyan közhelyek puffogtak el az első negyed órában, mint hogy "Kimegyünk élelmet keresni, aztán elszigeteljü magunkat, amíg a kórnak vége." - "A kór maguk az emberek." Na itt úgy voltam vele, már csakis azért nézem tovább, nehogy elszökjön az aroma a már időközben felbontott chipsemből. Ám ahogy haladtunk a töténetben, egyre inkább lekötött a látvány. Pedig nem operál zseniálisnak mondható eszközökkel, mégis azok a jól megválogatott összetevők annyira együtt vannak, hogy élvezhetővé varázsolja az alkotást. Van benne valami plusz, amitől megfelelően működik a dolog. Hogy ez ismét azért van-e, mert két rendezőnk spanyol hon gyermekei, nem tudom, de az tény, hogy úgy ültem neki a filmnek, hogy ezekkel az adalékokkal egyáltalán nem voltam tisztában. Egyszóval ajánlom a témát kedvelőknek, mert arra mindenképp érdemes. ITT lehet utánanézni.

Elfeledett Robotolás - Lépéskényszer (1999)

Gyerekkoromban elképesztően féltem a robotoktól. Ehhez az aprócska életrajzi adalékhoz olyan filmek tartoztak, mint többek között a horrornak jóindulattal sem nevezhető Rövidzárlat széria. Johnny 5 annyira rám hozta akkor a frászt, hogy azóta is utálom a robotokat. Persze ma már csak közelről, a vásznon előszeretettel (b)ámulom őket. És mért is ne tenném, hiszen olyan klasszikusok születtek ilyen témában, mint a Terminátor, Chopping Mall, Elhagyott Bolygó vagy tárgyalt filmünk is, a Lépéskényszer. 1984-ben James Cameron álmodta vászonra Arnold Schwarzeneggerrel a jövőből érkező gyilkos robot archetípusát, amely azóta már több folytatást is megért. Az Elhagyott Bolygó robot szörnyei már más aspektust kaptak azzal, hogy a gyilkoláson kívül a mesterséges intelligencia problémáját feszegették. De mint tudjuk, semmi sem előzmények nélküli. A robotizáció, robotizálódás természetesen a 20. század második felének kardinális témájává avanzsálódott azáltal, hogy a számítógépek elterjedésével az ember egyúttal rá is bízta magát a gépekre. Ma már elképzelhetetlen, hogy mindennapi életünk bizonyos területein ne a gép gondolkodjon helyettünk.Ám az ezzel kapcsolatos globális emberi félelmek egyrészről teret engedtek a modern tudományos-fantasztikumnak, másrészről pedig visszaköszöntek olyan nyomtatott illetve mozgóképes művészeti alkotásokban, mint a Szárnyas Fejvadász, amely az öntudatra ébredt androidok (biorobot) emberjogi problémját tárgyalja. Persze jómagam nem vagyok fizikus, azt sem tudom, és mégis mozog-e a Föld, így nem is igen tudok belemenni tudományos fejtegetésekbe, azt azonban én is meg tudom állapítani, mennyire van az említett alkotásoknak realitása. És igen. Nagyon is. Minap olvastam valami bugyuta hírportálon, hogy ki lehet próbálni a robotszexet. Hát nem tudom. Az nem olyan lehet, mintha a lefolyóval kerülnénk szerelmi függőségbe? Tényleg nem tudom, de a kérdés akaratlanul is fölmerül bennem: miért kell nekünk robotokkal szexelnünk? Na ezt a kérdést is kilövöm majd az űrbe, addig azonban lássuk, miről is lesz most szó.

Egy feltehetően kincsvadászoknak tűnő csapat küzd hajójával a pusztító tájfun ellen valahol a Csendes-óceánon. A hajó végzetes sérüléseket szenved, ezért kapóra jön az útjukba került hajóóriás, amely mint kiderül, orosz kutatóhajónak bizonyul, viszont teljesen elhagyatott. Hőseink a profit reményében be is veszik magukat, ám hamarosan nem várt események részeseivé válnak. A hajót furcsa gépszörnyek irányítják, melyek egyetlen célja, hogy elpusztítsák az embert, ami szerintük nem más, mint egy veszedelmes vírus. Megkezdődik az élet-halál harc, ahol már nem mi irányítjuk a robotokat, hanem ők irányítanak bennünket..
Első látásra a sztori nem tűnik ám bonyolultnak. Na de annyit elárulok, hogy másodikra sem az. Egy ügyesen montázsolt kliséhalmazról beszélünk, de kétségtelenül a jobbik fajtából. Erre mondjuk mindjárt garancia lehet, hogy filmünk produceri teendőit az Aliens, illetve a Terminátor gárdája végezte, élükön Gale Anne Hurd-el, aki nem mellesleg említett filmjeink rendezőjének, James Cameron-nak az "oldalbordája". Egyébként a film hangulata, atmoszférája és dramaturgiája sorról sorra ezt az utat követi. Az egyértelmű lopások azonban nem tettek rosszat a filmnek, hála a "jótól jól" siker receptnek. Így viszont a mozi élvezeti faktora eléri azt a maximumot, ami ilyen esetben teljességgel elvárható.

Rendezőnk neve nem lehet túl ismerős a hollywoodi direktorok palettáján. Már csak azért sem, mert ebben a státuszban ugyanis ez az egyetlen munkája, ha leszámítjuk a Terminátor második részéhez készített "mi lenne ha?" kisfilmet. Nem úgy a vizuális effektusok terén. John Bruno rengeteg kiváló munkával büszkélkedhet, hiszen olyan alkotások FX munkálatai kerültek ki a keze alól, mint a Szellemírtók, A Mélység Titka, Terminátor 2, Titanic, vagy a legfrissebb James Cameron sikerfilm, az Avatar. Természetesen ennek ténye a Lépéskényszer-ben is bizonyítást nyer. Rendezői kvalitásokban kicsit alulteljesít a mozi, ám ezt megfelelően kompenzálják a látványos speciális effektusok és a pergő akció. A robotok marha pofásan néznek ki, bár erősen Terminátor szagú az emberi szövetek és a fém szimbiózisa. És hogy átmenjek triviálisba, ki nem maradhat a végén megjelenő nagy robotszörny, ami pedig akaratlanul is olyan asszociációra adhat okot, mint a Bolygó Neve: Halál bosszúálló szörny királynője. Az igazsághoz az is hozzá tartozhat, hogy talán szándékosan követték el ezt így a készítők, hiszen érezhetően egyfajta tisztes emlékezés ez a mozi. Olyan filmes esztétikum, olyan dramaturgiai technika előtt állít emléket, amely gyakorlatilag ezzel a mozival, az új évezreddel le is zárult. A film ötvözi az előtte elmúlt húsz év legjobb sci-fi, horror és akció filmes hagyományainak remekeit. És ezért én már nem is tudok rosszat mondani róla. Ott van a filmben minden tisztelet az olyan nagy elődök előtt, mint a Terminátor, az Idegenek, Rövidzárlat, a Robotzsaru, a Mélység Titka, egyszóval kimondva - amiből rögtön négy lesz - egy fan epic blockbuster parádé.

Természetesen egy ilyen filmhez illik legalább egy ismert nevet is felvonultatni. Na most esetünkben találkozhatunk néhánnyal. Ezzel el is árultam, hogy parádés színészi gárdát vonultat fel a mozi. Donald Sutherland, mint a hajó kicsit lepukkant, enyhén zakkant kapitánya jó választásnak bizonyult. Persze ő minden esetben jó választásnak bizonyul. Egyébként sem állt távol tőle ez a műfaj, elég csak a számomra igen kedves Parazita című filmre gondolni. De ott van a kötelező férfi hős szerepében a Baldwin család majdnem legfiatalabb tagja, William Baldwin, aki egy sémakarakter ugyan a futottak még kategóriából, de kézzelfogható baj azért vele sincsen. És akkor elérkeztünk a harcos amazon szerepkörhöz, amely a Ripley-klónok táborából lett ügyesen kiemelve és Jamie Lee Curtis által pofásan megformálva. Ugyan Tony Curtis színészkedésre fejét adó lánya sosem volt tálentum (többet láthattuk horror illetve B filmekben), de az kétségkívül jól áll neki. Mint "sikolykirálynő" a klasszikus Halloween óta amúgy is szeretjük őt. Ennél több szót úgy gondolom nem érdemes a színészekre fordítani, a nevek magukért beszélnek. Nem mondom, hogy korszakalkotó, amit csinálnak, de mindenképpen élvezetes nullponttal büszkélkedhetnek önmagukhoz képest.
A forgatókönyv esetében érdekesség, hogy az azt jegyző Chuck Pfarrer állítása szerint már vagy tíz évvel korábban készen volt ennek a sztorinak az alapötletével. Akkoriban azonban úgy látta, hogy még nem adottak azokra a speciális effektusokra vonatkozó követelmények, amelyekkel hűen vászonra lehetne adaptálni ötletét. (Jómagam nem tudom, mire alapozta ezt a feltevését, hiszen a filmben így sincsenek olyan újító megoldások, melyeket ne láttunk volna tíz évvel azelőtt akár Stan Winston trükkmester boszorkánykonyhájában, akár máshol. Elgondolkodtató, hogy tíz évvel később az a John Bruno vitte vászonra, aki annak idején a legmodernebb effektekkel dolgozott, mind ami a mechanikus, mind ami a CGI trükköket illeti.) Így került 1995-ben a Dark Horse Comics-hoz a történet, akik kiadták képregényes formában. Ám három évvel később Pfarrer, látva a filmes trükk technika fejlődését, felülvizsgálta a szövegkönyvet, és így jöhetett létre a Lépéskényszer. Talán emiatt is érezhető az elmúlt húsz év legjobb pillanatainak ötvözete a filmben, hiszen maga a történet pont abban a korban íródott, amikor a zsáner a fénykorát élte. Ezért számomra benne van mindaz, amiért a mai napig rajongok a műfajért: akció, látvány, tudományos-fantasztikum, horror, és nem utolsó sorban hangulat.

A Lépéskényszer mindent összegezve is egy igazán érdekes alkotás. Az, hogy nem vált sikerré, és méltatlanul lett elfelejtve olyan klasszikusok mellett, mint a Terminátor, amely még mindig kultfilmnek számít, és alkalmas arra, hogy többször megnyúzzák, jelentheti a zsubzsáner halálát. Ennek a fajta filmes kultúrának sajnos az új évezreddel befellegzett. Ha sokszor próbálják is meglovagolni annak sikerét, vagy leginkább hangulatát, ha megpróbálják elővenni és leporolni annak receptkönyvét, általában egy röhejes B-filmre, vagy egy szánalmas ZSámokfutásra futja csak. Ennek oka lehet a direktori hozzáállás, az FX team hozzá nem értése, vagy a kis költségvetés, de leginkább annak a filmes kultúrának, azoknak a történeteknek a hiánya, amelyek a Lépéskényszerhez vagy a Terminátorhoz hasonló filmeket naggyá tették. Ma már más a recept, máshoz kell nyúlni. Nem kellenek ikonok, nem kellenek zsáner szörnyek, az a legfontosabb, hogy szirupos romantikával büdösítve minél többet megmutassunk, lerombolva ezzel a maradék misztikumot is, ami bennünket a nagy klasszikusokhoz fűzhet. Ennek a számomra oly kedves műfaji kultúrának egyik utolsó hírmondója a Lépéskényszer, melyet már csak ebből kifolyólag is érdemes újra felfedezni.

Trailer

Festői Élvezetek Viktoriánusan - Dorian Gray (2009)

"Az élet egy pillanat, és nincs semmi ezután.

Tehát égesse mindig a legerősebb lánggal!"

Anglia a 19. században. Viktória királynő uralkodásának évtizedei, amikor az ország megszilárdulni látszott mind gazdaságilag, mind erkölcseiben. Az addig elromanticizált emberi kicsapongásokat mondvacsinált "igába" hajtották. A szociális fertő azonban a felszín alatt mindennél jobban virágzott. Eltussolt halálesetek az uralkodó házból, Hasfelmetsző Jack ámokfutása, a szegénynegyedek és az erkölcsi bűnözés égető problémáinak figyelmen kívül hagyása ugyanúgy jellemezte ezt a kort, mint a csillogás, a gicss és a sznobizmus.

Ebben a korban alkotott Oscar Wild is, akinek tárgyalt alkotása, a Dorian Gray Arcképe legalább akkora port kavart abban az időben, mint Sade Marki perverz erkölcsi fertőt felvonultató művei közel 100 évvel azelőtt. Minden kornak megvolt az az irodalmi szócsöve, amely nem hagyta figyelmen kívül az emberben rejtőző ösztönöket. Azokat az ösztönöket, melyek mind társadalmunk szűkre szabott keretei közé vannak szorítva. Szocializált világunk határt szab az élvezeteknek, a gyönyöröknek és teszi mindezt úgy, hogy közben saját maga elé állít görbe tükröt. Az elfojtott indulatok, a vágy vulkánhoz hasonlatos tulajdonsága az emberben lakozik, elfojtása legtöbbször a többség által nem elfogadott normákba ütközik. Erőszak, tivornya, szexuális perverzió, melyeknek gyakorlatilag nincs határa. Ezeket már többen megfogalmazták az irodalom történetében, mégsem lettek példaértékűek.

Egyszer érzésekről van itt szó, melyek minden ember lelkében megtalálhatók, és mégis mindenkori társadalmunk úgy tekint ezekre az adott művekre, mint a bűn legnagyobb képviselőire. Már a középkorban találkozhattunk Szent Ágoston vallomásaival, aki nyíltan vállalja Isten szolgálata előtti bűnös életét. De nem kell messzire menni, hiszen a 20. századi neves francia költő, Apollinaire Tizenegyezer Vesszőcsapás című regénye maga a szexuális perverzió egyetemes bibliája. Ezek mind olyan részei a történelemnek, melyeket előszeretettel hallgatnak el előlünk tanulmányaink alatt. De az embert nem lehet becsapni. Ahogy öregszünk, életünk során egyre inkább tudatában vagyunk az idő múlásának. És folyamatosan az az érzésünk, hogy valami kimaradt életünkből, valamit nem úgy tettünk, ahogy kellett vagy szerettünk volna. Szépségünk elmúlik, kisugárzásunk megkopik, és az élvezetek fiatalos hajszolását felváltja a keserű felismerés: valami elveszett, ami soha sem hozható vissza többé. A szociális szerepek magunkra erőltetése, a meg nem cselekedett vágyak elfojtott érzete kíséri végig életünket, és a végén "szerelmet vallunk" az örökkévalóságnak. Az Ördög azonban, szokták mondani, nem alszik. Éberségét pedig általában siker koronázza.

Dorian Gray (Ben Barnes) egy gazdag, gyönyörű, és naiv fiatalember, aki a nagybátyjától örökölt londoni házba készül beköltözni. Hamarosan megismerkedik a család barátaival, akik megsemmisítő befolyással vannak hiú és éretlen lelkére. A róla festett tökéletes, egész alakos portrét is ugyanúgy csodálat tárgyává teszi, mint saját életét. Lord Henry Wotton (Colin Firth) felismeri a fiúban szunnyadó ösztönöket, és Dorian, engedve újdonsült barátja cinikus csábításának átadja magát az önző és rafinált élvezeteknek. Egyre mélyebbre süllyed az erkölcsi fertő véget nem érő mocsarában, és hamarosan rá kell jönnie, hogy semmi sincs ingyen. Minden élvezetekkel töltött perc a festménybe zárt önmagán hagy csak nyomot. Ám az időt nem lehet becsapni, hiúságáért hatalmas árat kell fizetnie.

A film a tavalyi év egyik nagy reményekkel várt alkotása volt. Oliver Parker neve nem ismeretlen a szakmában, hiszen többször dolgozott már Clive Barkerrel is, ami a szürreális érzékenység terén kétségkívül előnyt jelenthet. Direktori munkáit tekintve sem az első mozija ez, ami kétségtelenül meg is látszódik rajta. Oscar Wild híres hírhedt kisregénye sok mozgófilmnek szolgáltatta már az alapját. Szerencsére azonban nem annyira elcsépelt karakter Dorian Gray, mint mondjuk hasonló hírnévnek örvendő kortársai, Frankenstein vagy Dracula Gróf. Mindez pedig érződik a forgatókönyvön, ami Toby Finlay neve alatt szinte tökéletes, és érződik a karakterek hitelességén is.

Oscar Wild gyakorlatilag saját életéből merítette az ihletet kisregényéhez, mely korában azonnal kirobbanó siker lett. Sikeres, gazdag, tehetséges és jóképű művészként nem akart művei mögött megbújni. Azt akarta, hogy az emberek előbb megismerjék, és személyiségéből kifolyólag kezdjenek érdeklődni művei iránt. Hajszolta az élvezeteket, hajszolta a hírnevet, a társasági élet központi figurája volt, aki több téren is megelőzte a korát.

Ezek az életrajzi adalékok kiválóan lettek a forgatókönyvbe implantálva, hiszen több helyen ráismerhetünk a neves író életének apró mozzanataira. Szuggesztív szürrealitása mindvégig ott bábáskodik a történetvezetés kényes mozzanatai felett. Ezt pedig rendezőnk nagyon jól használta ki. Az esetleg zavarónak ható generációs lukakat kiválóan tömködte be a modern stilisztikai, dramaturgiai eljárásoknak köszönhetően. A feltehetően mérhetetlenül romantikus alakokat felváltották a kissé mai szemmel szocializált, cselekedetük emberi logikáját tekintve modern alakok, akik mégis meggyőző hitelességgel kelnek életre a vásznon, és irodalmian tárják elénk azt a világot, ami a média által ma már gyakorlatilag életünk részét képezi.

Dorian Gray szerepében Ben Barnes brillírozik, akinek gyakorlatilag ez az első komolyabb szerepe. Mégis megfelelően formálja meg a hiú, ámde naiv fiatalembert, aki saját maga számára is érthetetlenül kerül a bűnös élvezetek visszafordíthatatlan útjára. Lord Henry Wotton karaktere Colin Firth kezében válik tökéletessé, míg kettejük játékának harmóniája abszolút mértékkel uralja a filmet. Jóllehet Oliver Parker nem igazán tudta eldönteni, milyen filmet szeretne készíteni. Nem annyira horror, mint inkább dráma a film, ám sötét tónusa és témája mindenképpen az előbbihez kapcsolja azt. Stephen Frears A Gonosz Csábítása című alkotásához tudnám hasonlítani a mozit, amely ugyanezekkel a panelekkel dolgozik, csak éppen Jekyll és Hyde szintén örök érvényű témáján keresztül. Irodalmi színezetben avagy vonatkozásban egyébként eléggé hasonló a két mű, hiszen mindkettő egy meghasonlott emberről szól, olyan emberről, kiben a pszichológiai gonosz erősebb motivációval bír, és aminek valamilyen eszköz lesz a hordozója. Mégis mindkettő zsáner az irodalom eme ügyesen megtűrt berkeiben. A film képi világa szintén lenyűgöző. Festői, gyönyörűen fényképezett hátterek, kora hű környezet, kiváló operatőri munka jellemzi. A CGI szerencsére nem tolakodó a filmben, az a kevés is, ami pedig muszáj, nem lett túlerőltetve. Ez mindenképp erényét szolgálja a filmnek.

Személy szerint mindig csak örülni tudok, ha olyan alkotással találkozok, amely a rémtörténet írás valamely remekét veszi alapul. Ezen alkotások tekintetében természetesen nagyon fontos a megvalósítás, a hű szemlélet. A Dorian Gray minden tekintetben jól teljesít, s így képes elmosni a generációs különbségek gátjait úgy, hogy a mű irodalmi értékeit tiszteletben tartja. És ha rezegne is a léc a rendezői munka terén, ez akkor is kárpótolna érte. De szerencsére nem, minden együtt van, és Oscar Wild is nyuggodtan pihenhet sírjában. Egyszóval bátran ajánlom mindazoknak, akik az eredeti kisregényt rajongással övezik, és azoknak, akik szeretik a kosztümös rémtörténeteket. Hiánypótló munka volt, ehhez nem fér kétség. Ellenőrizhető ITT.

Visszhang Visszakézből - The Echo (2008)

Kezdődött A Körrel, majd jött sorban Az Átok és folytathatnánk. Hollywoodban a 2000-es évektől hatalmas divatja lett annak, hogy ázsiai testvéreink ötlet ládájában turkáljanak. Ma már tulajdonképpen ott tartunk, hogy nem jöhet ki olyan keleti horror anélkül, hogy másnap már amerikai verzióban ne domborítana. Ennek hogy mi lehet az oka, gyakorlatilag fogalmam sincs. Hiszen divatos olyan közhelyeket használni manapság, mint hogy Hollywood saját kútfőből már nem tud értékelhető teljesítményt produkálni. Én azért gyanítom, nem lehet ennyire egyszerű a helyzet, de ez a része különösképpen nem is igazán érdekel. Jómagam nem vagyok J-horror rajongó, így olykor-olykor szívesebben nézem meg azok amerikai verzióit a jól megszokott sallangokkal, helyszínekkel, és típus karakterekkel. Anno, amikor A Kör című mozin rettegtünk, és sorra adogattuk tovább a DVD-t, mondván, ha megnézed, egy hét múlva úgyis meghalsz, de ki ne hagyd, mert azt meg nem érdemes, nem tudtuk, hogy ez már egy újrakavarás. Hirtelen feltűntek az eredeti alkotások, és a világ hamarosan arról kezdett el beszélni, hogy mindennek van már egy eredetije.

Ennek ellenére jöttek orrvérzésig az egy kaptafára épülő filmek, a nép pedig ette. Hollywood-ot pedig olyannyira nem érdekelte a dolog, hogy saját kultikus produkcióik rimékelését is futószalagra dobták. Vélemények, negatív kritikák, már-már tüntetések kit érdekeltek? Nem a kult-filmeket féltve őrzött rajongók a meghatározó tényező illetve célközönség, hanem az a generáció, amelyik azóta már egy új trendet képvisel, és aminek végtelen egyszerűségét és színvonaltalanságát könnyen meg lehet lovagolni. Így nem hogy enyhülne ez a remake divat, hanem egyesen virágkorát éli. S mi sajnos követni sem tudjuk már, mi micsoda, mi honnan jött, és melyik tucatterméket nézzük is meg az éppen aznapi aktualitásból. Nekem volt "szerencsém" kezembe venni teljesen véletlenül tárgyalt filmünket, és egy gyakorlatilag kellemes, ám semmitmondó másfél órát eltölteni annak társaságában.

Bobby (Jesse Bradford), aki éppen most szabadult, beköltözik anyja otthonába, aki rejtélyes körülmények között halt meg a lakás falai között. Hősünk elszántan próbál beilleszkedni, ám az egyre furcsább jelenségek, amik a házban és a lakásban történnek, megviselik labilis elméjét. A problémát tetőzi, hogy a szomszéd családban szemlátomást nincs minden rendben, és Bobby hamarosan azon kapja magát, hogy szép lassan a titokzatos család életének a részesévé válik. Az pedig valami szörnyű borzalmat rejt, melynek könnyen az áldozatává válhat.

A történet nem hordoz újdonságot, ezt azért előre le lehet szögezni. Tipikus J-horror tipikus amerikai koppintása. Érdekesség viszont, hogy rendezője (Yam Laranas) a két filmnek, melynek eredeti címe Sigaw, egy és ugyanaz. A pontosítás és hitelesség végett szeretném tisztázni, hogy nemzetiségét tekintve Filippin alkotásról beszélünk. Hogy miért volt értelme leforgatni a filmet Amerikában ugyanazzal a rendezővel, aki ráadásul az eredeti társ szerzője is volt, arról nekem halvány gőzöm sincs. Összehasonlítani a filmet sajnos nem tudom, mert nem láttam az eredetit, de kétlem, hogy a helyszínen és a színészek személyén kívül túl sok eltérést tapasztalnánk. Szóval kerülve a találgatásokat, inkább rátérek a film kritikai elemzésére.

A kezdő képsorok ígéretes hangulata után lassú vontatottság jellemzi a film egészét. Néha találkozhatunk üdítő jelenetekkel, de ezek is csak az ezerszer láttam már kategóriába sorolható ötlet metódusok, és ezek után nem árulok el sokat, ha a végét is ugyanebbe a skatulyába helyezem. Ha először látnám, örülnék neki, ha másodjára, naivan élvezném, de így már csak mosolygásra késztet. Lassan építkezik a film, és közben elfelejt irányvonalat, kapaszkodót adni a kezünkben.

Még sincs akkora baj a filmmel, mint azt ezek után gondolhatnánk. Tulajdonképpen egy kísértet sztoriról beszélünk, megspékelve egy kis pszichológiai aspektussal, mindez pedig elvárható szinten. A színészek játéka néhol még a meggyőző színvonalat is eléri, a főhős karaktere, akit a már említett Jesse Bradford alakít, még jóformán kedvelhető is, hétköznapisága, és küzdelme a társadalomba való beilleszkedéssel akár még sajnálatot is ébreszthet bennünk. Zavartsága, igyekezete arra nézve, hogy életét pozitív irányba terelje, egy jól megszerkesztett karakter illúzióját kelti, a paranoia érzése jól kommunikál a nézővel. Talán ez az, ami a filmet összességében megmenti, illetve a rendezés, amely néhol az 1408 című horrort juttatta az eszembe. Jól működő beállítások, profi vágás, és digitálisan szerkesztett fényképezés jellemzi a munkát, amely megérdemelten emel a mozi élvezeti faktorán.

Túl sok gondolatot felesleges is volna írnom erről a filmről, hiszen az innovativitás messze áll a sztoritól, messze áll a megvalósítástól. Egy egyszerű rémtörténet, melynek személyes drámai szála menti meg a film egészét. Ha a karakterek nem lennének ennyire sem kidolgozva, nem érdemelne említést. Így eléri a közepszerű elismerést, és akkor még nem vettük figyelembe, hogy a The Echo egy remake. Ennek ellenére ajánlható mind az ázsiai horror rajogóinak, mind azoknak, akik csak egy jót szeretnének borzongani. Ha már remake-ről beszélünk, és ráadásul ázsiai szellemesről, akkor jelen alkotásunk magasan az élvezhetőbbek közé sorolható. Tréjler meg ITT.

Vérszívós Svéd Retro - Let the Right One In (2008)

Saját bevallásom (nem adó) szerint vonzódom a retrohoz. Semmi sem nyűgöz le annyira, mint amikor találkozok egy igazi szocreál művházzal, étteremmel, pop-art felirattal akár egy kólás üvegen, akár egy 20 éve bezárt alsóvárosi cukrászda még megmaradt ablakain. De ugyanúgy szeretem a filmtörténet igazi különlegességeit is, legyen szó klasszikusról, kultmoziról vagy csak egy jófajta 80-as évek horrorról. A volt szocialista blokk területein különösen erős ennek a maradvány jellege, hiszen a rendszerváltás óta a gazdasági, politikai illetve kulturális élet területén ezekben az országokban ment végbe a legnagyobb változás a "falon túl"-országaihoz képest. Így a mi sarki Gyöngyvirág Presszónk, vagy Helyőrségi Művelődési Házunk egy angolnak, de pláne egy svédnek nem mondanak semmit, így nem is képesek elindítani pavlovi effektus módjára az édes nosztalgia semmihez sem fogható érzését.

De ha azt mondanám, hogy KGST piac, jó magyar nyelven "lenyó", akkor szintén csak értetlenül bámulnának rám, és nem értenék, mért őrzöm kincsként az ott szerzett okádék minőségű, hangalámondásos video kazikat. Ezek mind-mind hozzátartoznak az én retro fogalomtáramhoz, ha pedig nosztalgiázni szeretnék, már kapom is le a polcról mondjuk a Rambo egy ilyen példányát, és boldogan skubizom az amúgy nulla élvezeti faktorral rendelkező VHS-t.

De kiben ne hagyott volna mély nyomot a panel telepek semmihez sem fogható hangulata, körülötte jobb esetben szemét teleppel, rosszabb esetben romák lakta "közösségi fórumokkal". Ez a lakótelep, ez a külvárosi élet számunkra mást jelentett, mint nyugati testvéreinknek. A lepukkant játszóterek, az építkezésről otthagyott törmelékkupacok, az isten tudja honnan odakerült gumiabroncsok, az urbanizáció kézzel fogható jelenléte, ám a szegregáltság mégis megalázó érzete nekik csak egy mese volt, amivel ijesztgetni lehetett. Ezért valószínű, hogy a natúr realizmus hatásmechanizmusa számunkra intenzívebb képi asszociációkat okoz, mint szóban forgó filmünk írójának esetében. A tárgyalt alkotás - nem árulok el sokat - tulajdonképpen egy vérbeli retro, egy szub-realista mozi, csak a színezet más. Mert amikor egy Stockholm melletti, nyomorúságos külvárosi lakótelepről beszélünk, bezony nem a fentebb említett dolgokra kell gondolni. Ennek ellenére azt már most előre bocsátanám, hogy a film, illetve a történet nem okozott csalódást. Hiszen nincs annál erősebb dramaturgiai innovatívusz, mint amikor realista és szürrealista fej fej mellett erősítik és segítik egymást.

Blackeberg egy alig pár évtizede megépített mesterséges "világ", melynek egyetlen kardinális tulajdonsága, hogy létezését legitimáló múlttal sajnos nem rendelkezik. És ez mindent elárul erről az alsóvárosi, egyen lakásokkal tarkított apró szegletről, ahol soha semmi nem történik. Itt él Oskar is, a 11 éves fiú, akinek furcsa szokása, hogy az újságban megjelent gyilkosságokról szóló cikkeket gyűjti. A szomszédba azonban új lakó költözik, Eli, a 12 éves lány, aki keresi a fiú barátságát. Kettejük kapcsolata hamarosan mélyülni látszik miközben a történetből egyre inkább bontakozik ki valami szürreális, valami felfoghatatlan, és hirtelen olyan szubtextusok kereszttüzében találjuk magunkat, mint kirekesztettség, szerelem, bosszú. A két gyermek élete szép lassan pedig egy rendkívül jól tálat rémtörténetben ölt alakot előttünk.

A film John Ajvide Lindqvist regénye illetve forgatókönyve alapján Tomas Alfredson direktori felügyelete mellett készült. A két úriemberről ami érdekesség elmondható, hogy lényegében ez az első horror munkájuk. Ez a tény azonban eltörpül amellett, hogy mindketten közel tökéleteset tettek le az asztalra egy olyan témában, melyben nem sok újat tudtak mutatni nekünk évtizedek óta. A mai trend, mely a vámpírokat mind közelebb hozza az emberhez, melyben már már a sötét gonosz kapja az áldozat szerepét, nagy mértékében indította el a vámpír mítosz lerombolásának folyamatát. Ez pedig az emo jegyében fogant, szűz lányokat megindító szappanopera-horrorban, az Alkonyatban talán tetőzött is. Egy biztos, Bram Stoker forog a sírjában, de Dracula gróf is, amennyiben valóban létezett. Mégis ebben az olcsó és büdös összetevőktől hemzsegő dömpingben svéd testvéreink ismét előálltak egy korszakalkotóval.

A történet minden tekintetben egyedi egy olyan világban játszódva, mely valóságos, olyan élet helyzetekkel, melyek hétköznapiak, és olyan panelekkel, melyek működnének akkor is, ha történetét tekintve Dracula gróf  valamely "leszármazottjának" következő vérengzésére lenne kiélezve. A zseniális forgatókönyv és rendezés mellett találkozhatunk lenyűgöző fényképezéssel, és tökéletesen illeszkedő zenével. A színészi játék pedig magasan viszi a pálmát. Itt gyakorlatilag két főszereplőről beszélhetünk, akik mindketten gyermekek még, és akik olyan szintű meggyőző erővel formálják meg szerepüket, amit ritkán látni manapság. Itt megemlíteném a gyakorlatilag elsőfilmes Lina Leandersson nevét, aki nem elég, hogy elképesztően viszi vászonra az ártatlan gonoszságot, emellett különleges arcával igazán zavarba ejtő jelenség. Az egység koncepciója mégis sokféleséget rejt magában. Bármennyire egyszerűnek hat a történet maga, a felszín alatt magasan kvalifikált társadalmi kérdésekkel és problémákkal találkozhatunk, melyek megoldási stratégiáira kapunk itt egy lenyűgöző alternatívát. Mindez pedig egy retro szuburbanizált környezetbe, gyermekek és hétköznapi, megkeseredett emberek szájába adva.

Tárgyalt alkotásunk nem kifejezetten horror ugyan, de erősen rezeg a léc. Vannak benne horrorisztikus elemek, hangulata is igazán sötét, ám mégsem az öncélú öldöklésen van a hangsúly. Ahol a horror domborít, ott csak is a szükség hívja életre. Ennek fényében kiemelném az utolsó jelenetek medencés vérengzését, ahol látni nem látjuk ugyan, de különböző testrészek vízbe potyogásából kifolyólag sejthetjük, mi zajlik a medencén kívül. A jelenet önmagában is megállná a helyét, hiszen egy olyan örök filmes axiómát vesz alapul, aminek ma már az ellenkezője a divat: amit nem látunk, az félelmetesebb. Ez az attitűd lényegében igaz a film egészére. A hatáskeltés dramaturgiája korlátolt naturalizmusával kiválóan egyensúlyoz a szürreális és reális mezsgyéjén, melyből a legfontosabb mindig maga a történet és a két gyermek útkeresése.

A film több fesztiváldíjat is elnyert, köztük a USA-ban a legjobb nemzetközi film kategóriában lett dobogós. Persze ez nem véletlen. Több bejegyzésben is eljátszottam már azzal a gondolattal, miszerint a jövő intelligens filmgyártása Európa kezében van. Csak vessünk egy pillantást a közelmúlt skandináv, angol vagy francia filmgyártására. Tele új ötletekkel, új megvalósításokkal, újfajta filmes szemlélettel, kreatív rendezőkkel. És ismét itt van egy példa, mely magasra teszi a lécet olyan világtrend előtt, mint amit az ugyanebben a témában felmutató Twilight képvisel. Életképessége természetesen tárgyalt filmünknek van. A művészeti értékkel bíró előbb vagy utóbb úgyis helyére kerül, csak sajnos ennek a felismerési folyamatnak ma tovább tart lejátszódnia. A Let the Right One In minden tekintetben egyedi, különleges, és magával ragadó alkotás. És nem utolsó sorban egy fontos mérföldkő a szubzsáner műfajában. Ha kell egy kis unszolás, ITT megtalálod.