"Marsbéli Krónika" - Az Emlékmás (1990)

Micsoda szerencse, hogy vannak igazi klasszikusok a filmes történelemben. Így legalább a mai - számomra - unalmas mozis világban van mihez nyújtózkodni, nem igaz? De, mint alább már találkozhattunk a gondolattal, nem csak én vagyok így ezzel. Márpedig ha hálivúd maga is rendre sírja vissza a klasszikusokat, akkor van ám benne némi igazság. Hány olyan szupermozi van a '80-as és '90-es évekből, amelyekhez bármikor szívesen nyúlunk? Hiszen ezek a filmek szerencsére még jelentenek valamit. A Twilight sikere például hamar felszívódik, mert az alapanyag sajnos ugyanaz: tini érzelmek, emós massza, aktuális trendiség, olcsó romantika. Ez elmúlik, jön helyébe egy újabb ugyanilyen, és kezdődhet minden elölről, de amiben mindegyik mai hasonló séma aktualitás megegyezik: hogy soha sem lesz belőle klasszikus. (A most még úgy ahogy gyarapodó iwiw Twilight rajongói klub szép lassan stagnálásba kezd, majd jobb híján úgy marad, rosszabb esetben elkezd fogyatkozni.) Ezek csak pillanat-történetek, nincsen globális mondanivalójuk, nem operálnak többel, mint egy általános érzéssel, ami persze leginkább a babaszobából még alig kibújt tiniknek jelent valamit. (Vagy esetleg a lelkileg kissé alultáplált felnőtteknek, akik legnagyobb szórakozása, ha a gyerekkel megnézhet valami trendit. Hiszen anno ő is ugyanúgy gyűjtötte pajzán történetekkel megspékelt, szappanopera intelligenciájú Romana vagy Julia kis füzetecskéit a párnája alatt, majd másnap az isiben vihogva osztotta meg tapasztalatait kamasz barátnőivel.) Ezért is van akkora sikerük. Persze ezzel nincs is semmi baj, amíg nem akarják letuszkolni a torkomon, mint aktuális 'világ ideológia'. És ami ebben a dologban a legszomorúbb, hogy a rémtörténet korszakos hagyományait alázva.

Manapság egyre inkább úgy érzem, hogy kezdenek elmosódni a műfaji határok. Egyes szubműfajok lazán olvadnak egymásba, miközben elvesztik lényegüket. Olyan filmek kapnak manapság G vagy PG besorolást, amik annak idején simán harcoltak volna a cenzúrával. És lássuk be. Azok a filmek, amikre anno szinte szülői felügyelettel lehetett csak beülni, vagy még úgy se, ma már csak mosolygásra késztetik a legfiatalabb korosztályt is. (Persze ebben nagy szerepe van az újfajta filmes szemléletnek: nem baj, hogy a történet elveszti a lényegét, csak minél nagyobb tömeget vonzzon=olcsó szórakoztatás, népbutítás.) Engem anno tíz évesen a Végső megoldás: halál című filmre csakis úgy engedtek be nagy nehezen, hogy szerencsétlen, elrángatott apám fogta a kezemet. Ma ez már kicsit másképp működik. A vásznon egyre több minden látszik, egyre kevesebbet hiszünk el abból, amit látunk, a moziba beülhet akárki, gyanítom az említett film ma simán PG-13-as besorolást kapna maximum. Magyarul elmosódtak a határok. Nem utolsó sorban pedig a történetek sem rendelkeznek olyan mértékű kidolgozottsággal, mint akár a húsz, harminc évvel azelőtti filmek sztorijai, ergo nem vehetők túlzottan vagy egyáltalán komolyan.

Egy egy projektet több éves előkészület előzött meg, aminek eredménye általánosan meg is látszódott rajtuk. A produceri kötöttségek és kreatív kompetencia, a rendkívül jó történetválasztás, a megszerkesztett narratívák, az akkori trend, ami sokkal felszabadultabb volt, de akár a rendezői, színészi (ikon) dömping mind olyan alkotásokhoz vezettek - műfajtól függetlenül - amik ma rendszerint hivatkozási alapok. Ezért nem tudom, milyen filmek lesznek azok, amik korunkból később ilyen alapot szolgáltatnak majd. My Bloody Valentine 1981-es mozi 3D-s ultrája talán? Vagy esetleg a jó öreg Rémálom Freddy CGI újrája? (Itt természetesen a tárgyalt műfajról beszélünk). Nem tudom, mindenesetre ebben a lapos felhozatalban üdítő néha lekapni a polcról egy egy jól bejáratott klasszikust, aminek anno rongyosra nézett VHS kópiáit ma már digitális minőségben élvezhetem. Ezek persze nem pusztán nosztalgiázások. Azért nézem újra és újra ezeket a filmeket, mert még mindig nagyobb vizuális és hangulati élvezetet tudnak nyújtani, mint hasonló mai társaik. Persze elkerülve a sarkítást azért a mai felhozatalban is találhatunk kiváló gyöngyszemeket. Vannak, természetesen. Igyekszem is azokat felkutatni, és "menteni" az utókornak. Ami a műfaj igazi klasszikusait illeti, nem más az, mint puszta rajongás, ami nem kímélhet egy olyan kult-filmet sem, mint Paul Verhooven remeke: Az Emlékmás.

Douglas Quaid szörnyű rémálmokkal küzd, melyek látszólag a Mars bolygóval vannak összefüggésben. A dolog persze nem hagyja nyugodni, gondolatai állandóan a Mars körül forognak, érdeklődve néz minden arról szóló híradást. Ám egyik napról a másikra mindez valósággá válik. Befizet a Rekall nevű utazási iroda egyik emlékutazására, ami nem várt következményekkel jár. Valakik innentől kezdve az életére törnek, és ahhoz, hogy az igazságot kiderítse, el kell utaznia a Marsra. Ott viszont olyan akadályokba ütközik, melyek leküzdhetetlennek bizonyulnak: vajon az emlékei maguk a valóság, vagy a valóság válik csak emlékké?

Mondanom sem kell, a megvalósítás legalább annyira szemet gyönyörködtető, mint maga a történet. Nem véletlenül vált klasszikussá. Ám ahhoz, hogy ez megtörténhessen, legelőször is be kellett járnia egy hihetetlenül hosszú és rögös utat.  

Philip K. Dick (aki A Halál Útvesztője című, általam rendkívül favorizált sci-fi történetet is jegyzi) 1966-ban vetette papírra a kevesebb, mint 25 oldalas novelláját, mely a kicsit hosszú We Can Remember It For You Wholesale címet viseli. Mivel a történet 1974-ben játszódott, így értelemszerű volt, hogy ebben az éveben meg is kereste őt a filmipar, hogy csekély összegért megvásárolja tőle a megfilmesítés jogait. A forgatókönyv megírásához - amely a tárgyalt filmünk bemutatásának napjáig közel negyven változattal büszkélkedhetett - az a Dan O'Bannon látott hozzá, aki többek között a szintén kult mozinak számító Lifeforce-ot is jegyzi. És ha még triviálisabb szeretnék lenni, csak annyit mondok, hogy az Alien Univerzumot is neki köszönhetjük. A forgatókönyv tehát minden bizonnyal jó kezekbe került, bár O'Bannon akkor még kezdőnek számított a szakmában. Meg is keresték a megírt forgatókönyvvel a neves stúdiókat, ám mindenhol piros lámpát kaptak. A sztori nem igazán passzolt az akkori trendbe, az intelligens sci-fi még nem volt annyira kedvelt a filmvásznon, amit persze majd az 1979-es Alien sikere fog köz megegyezve átformálni. Egyszóval értehetetlenségre, és követhetetlenségre hivatkozva a script végül nem talált ösvényt magának az akkori filmes produceri bürokrácia szövevényes útvesztőjében.

A forgatókönyv valahogy mégis eljutott a Flash Gordon, illetve a Holtsáv produceréhez, Dino De Laurentishez, aki olasz habitusával rögtön meglátta benne a fantáziát. Mert nincs olyan filmes műfaj, melyben az olaszok ne gyártottak volna eget verő klasszikust. Eközben azonban az évek is teltek, és több mint tíz évvel a forgatókönyv megírása után végre elkezdődhetett volna a forgatás. Nevek ezrei merültek fel, hogy a mozi megfelelő direktori munkálatait megkezdje. Így került fókuszba első körben Richard Rush, aki ugyan nem nagy filmográfiával rendelkezett, de az 1980-ban leforgatott The Stunt Man (A Kaszkadőr) című moziját három Oszkárra is jelölték. Nevét azonban ennek ellenére elvetették, hamarosan pedig De Laurentis cége is csődbe ment, így kénytelen volt a birtokában lévő filmes jogokat eladásra bocsátani.

Ekkor jött a képbe Arnold Schwarzenegger, aki már dolgozott De Laurentissel, és pályázott Az Emlékmás főszerepére is. (Eredetileg Patrick Swayze bújt volna Doug Quaid bőrébe.) Swaci hamar meggyőzte Mario Kassar producert (Rambo trilogia), hogy vegye meg a jogokat. Miután ez megtörtént, újfent megkezdődhetett a rendezők neveinek lajstromba vétele. Jöttek is sorra az akkor divatos rendezők, mint például A Légy című siker remake direktora, David Cronenberg, akit az akkor már szinte a projektet teljesen szívügyének tekintő Schwarzenegger nem talált megfelelőnek. Neki a Robotzsaru rendezője kellett, Paul Verhooven. Igen ám, de neki meg Swaci nem kellett, így ebből is majdnem "galamb" lett a szélben. Paul egyszerűen nem tudta Schwarzeneggerre öntve elképzelni a történetet. Mégis kénytelen volt engedni a nyomásnak, a forgatókönyvet pedig ügyesen átkozmetikázták úgy, hogy Doug Quaid elkezdjen megszólalásig hasonlítani kedvenc osztrákunkra. (Ma már el nem tudnánk képzelni nélküle a filmet.) És ha már így minden szépen együtt is volt, végre megkezdődhetett a forgatás.

A filmet Mexikóban forgatták, persze az élethű marsi környezet megteremtéséhez kénytelenek voltak rengeteg makettel is dolgozni, ami mai szemmel már igen jól észrevehető. Állítólag viszont ez volt az utolsó nagy költségvetésű film, melyben még szinte mindent makettel oldottak meg. Ezt és minden problémát leszámítva mégis bátran le lehet szögezni, hogy Paul Verhooven lenyűgöző munkát végzett. A direktori tehetség megmutatkozásának legkarizmatikusabb pontja minden kétséget kizáróan a film elképesztő dinamikája. Nincsenek mellébeszélések, modern és lendületes, mint ahogy azt már a Robotzsaruban is megismerhettük. A színészek kiválóan vannak instruktálva, bár nem igen hiszem, hogy erre annyira nagy szükségük lett volna. Hiszen olyan nevek domborítanak a stáblistán, mint az akkor már szárnyait bontogató Sharon Stone, a mellékszerepek akkori 'B' bálványa, Michael Ironside, a Robotzsaruból a direktor által 'átfuttatott' Ronny Cox, és persze az akkoriban sláger akcióhős, Arnold Schwarzenegger.

Nincs is baj a gárdával, csodálatosan muzsikálnak. Ahogyan Jerry Goldsmith is, aki a partitúráért volt felelős, és amit felejthetetlenre meg is alkotott. De természetesen a már említett speciális effektusok is magukért beszélnek. Mai szemmel nézve is csodálatosan megalkotott bábok és makettek jellemzik a mozit, aminek munkálatai mögött az a Rob Bottin volt, aki a The Thing, vagy a már sokat emlegetett Robotzsaru kapcsán jócskán bizonyította trükkmesteri rátermettségét. A jeleneteket legtöbbször 'blue box' technikával oldották meg, de találkozhatunk benne egy igen mókás CGI-vel is (metróban a test átvilágító röntgen képe).

Természetesen ahhoz, hogy egy ilyen film létrejöjjön, elengedhetetlen egy kiváló alapanyag melyet esetünkben a már említett Phliip K. Dick szolgáltatott. Persze nem ez az egyetlen munkája, melyet a filmvásznon láthattunk viszont. Ő adta az ötletet Ridley Scott halhatatlan alkotásához is, a Szárnyas Fejvadászhoz. De a Különvélemény című filmet is az ő ötlete alapján forgatta le Steven Spielberg. Történetei olyan eszközökkel operáltak, melyek mára már igencsak égető problémákká nőtték ki magukat. A társadalom hanyatlása, a valós és virtuális világ közti határok egymásba olvadása, a mesterséges intelligencia - mely nyugodtan kapcsolható lehetne a modern Prométheusz frankensteini manifesztumához - transzcendentális problémái, és nem utolsó sorban a paranoia, melyek Az Emlékmásban tételesen meg is találhatók.

Történeteinek hőseire elemi erővel tör rá a felismerés, hogy valójában ő valaki egészen másvalaki, mint amit addig hitt magáról, illetve hogy a valóság, amiben addig élt, tovább már nem tartható. Ez szintén kiválóan lett Az Emlékmásban elénk tárva. Azok a problémák, amelyekkel Doug Quaid-nek meg kell küzdenie, tényszerűen tükrözik Philip K. Dick univerzumának egyetemes gondolatait. Quaidnek, miután emlékei valami egészen más személy képét tárják fel előtte, több valóságon kell keresztül küzdenie magát, miközben rájön, hogy ő már nem az, aki vélt és valós életében alternatív tudatállapotokban egzisztált. A film pedig kiválóan építi fel elemi akció és lenyűgöző látvány közepette ezt a megsemmisítő - ma már nem is annyira - utópisztikus gondolatot.

Az Emlékmás 1991-ben három Oszkárt söpörhetett be, többek között a látványért, és felsorolni is nehéz, mi mindenért kapott jelölést. Szerencsére nem kell most azon siránkoznom, hogy a mozi a méltatlanul elfeledett kategória. Igen nagy rajongás övezi a filmet mind a mai napig, melyben nagy szerepe van az író alaptörténetének. A klasszikus és modern sci-fi legjobb tulajdonságai találkoznak egy olyan moziban, ahol az akció és a látvány még a kissé bonyolult sztori ellenére is a fotelhez szegezi a nézőt. Ez is persze a kor hasonló témájú munkáinak a jellegzetessége. A Szárnyas Fejvadásztól a Terminátoron keresztül egészen Az Emlékmásig témájuk ellenére olyan intelligens összetevőkkel rendelkeznek, melyek - mint ahogy azt már említettem -  ma már nem biztos, hogy kritériumok. A gondolatiság, a történethez való kitartó hozzáállás, a mondanivalóban rejlő sötét, ám valóságosnak ható atmoszféra megragadása mind filmünk sikerének zálogai voltak. Hiszen 3D ide, CGI oda, ezek a filmek abból kifolyólag, amit nyújtanak, sokkal őszintébbek, hihetőbbek, magyarul sokkal jobban működnek, mint - a műfajban található - napjaink ügyesen manipulált 'Big Bang'-jei. Bátran ajánlom a műfaj és az intelligens tudományos-fantasztikum kedvelőinek, persze ha él a Földön megvetésben és kényszerű száműzetésben tengődve olyan, aki még nem látta.

Kezdetnek ITT leellenőrizhető.