Világvége a világvégén - John Carpenter's The Thing (1982)

"Az ember a legmelegebb hely, ahol elbújhat."

Napjainkban tombol a vírusláz. Az emberek oltogatják magukat (meg egymást) mindenféle jól időzített vakcinával, amit valamilyen láthatatlan ellenség ellen fejlesztettek ki a profitéhes gyógyszer cégek. Mindenkinek megvan a maga kis löttye, így mi is hazai "anyaggal" szúrhatjuk magunkat. A napi hírfolyam állandóan visszatérő motívuma valamilyen H1N1 vírussal fertőződött, amúgy már eleve krónikusan beteg emberke, aminek tragédiája szükségszerűen legitimálja egy világméretű járvány "jó hírét". A szerteágazó szálak és vélemények kérdések egész tömegét vetik fel, s amíg mi ezen vitázunk, apró "barátaink" kellemesen dörzsölik kezüket, mint ahogyan azt egy-egy WC reklámban is láthatjuk. Ha akarnak, úgyis kiirtanak, ha meg nem, hát beérik pár millió áldozattal. De még az is lehet, ők lesznek a megmentőink, ahogyan azt H. G. Wells fantasztikus regényében, A Világok Harcában olvashattuk. Kiszámíthatatlanok és alattomosak, rendkívül intelligensek és láthatatlanok. Mégis az ember megtanult velük együtt élni, elfogadta létüket, és ma már igen jól él egymás mellett vírus és ember, hiszen ami földi, az egyben kutatható is. De mi történik akkor, ha "hősünk" egyenesen a világűrből érkezik hozzánk és sokkal erősebb, alattomosabb és alkalmazkodóképesebb, mint bármelyik ismert földi vírusfajta? Többek között erre a kérdésre is választ kaphatunk John Carpenter Apokalipszis Trilógiájának első darabjában, A Dologban.

A történet szerint 1982 telén az Antarktiszon egy Norvég kutató csoport rábukkan egy több mint 100,000 éves űrhajóra és annak egy szem legénységére. Tudjuk meg mindezt a tőlük nem messze állomásozó amerikai kutatóbázis tagjaitól, akik megtalálják a Norvég tábort, és megdöbbenéssel vegyes hitetlenséggel fogadják az ott látottakat: valami vagy valaki óriási pusztítást végzett a létesítményben. Nem mellesleg találnak egy borzasztó  kreatúrát, ami hasonlít ugyan az emberre, de csak belülről. Az eset mélyebb felderítése végett a bázisra szállítják, ahol hamarosan kezdetét veszik az események. Kiderül, a talált életforma egy vírus, melynek egyetlen célja, hogy megfertőzze és imitálja, lemásolja a megtámadott szervezetet. Itt már senki sem bízik senkiben, a pszichológiai és fizikai terror pedig módszeresen keríti hatalmába a kutatóbázis szerencsétlen tagjait.

A film az 1951-es, Howard Hawks és Christian Nyby nevével fémjelzett The Thing Form Another World című művének "újrahasznosítása". John Carpenternek régi álma volt, hogy az említett alkotást egyszer vászonra vihesse. A történet tulajdonképpen egy klasszikus sci-fi, annak minden mozgató rugójával, minden összetevőjével. John Carpenter és filmes csapata azonban a maximumot hozta ki belőle. A forgatókönyvet jegyző Bill Lancester ötlete (aki egyébként Burt Lancester "nem esett messze almája"), mely szerint nem egy űrből érkezett szörny, hanem egy különösen kegyetlen vírus (ahogyan az az eredeti 1938-as, alapul szolgáló novellában is olvasható) tartaná rettegésben az elszigetelt kutatóbázis tagjait, mindent elsöprő atmoszférával ruházta fel a sztorit. Az "ember embernek farkasa" szociál-axióma itt kiválóan működik, köszönhető a kellően megformált karaktereknek és a kiváló történetvezetésnek.

Érdekesség, hogy itt a Déli-sarkon zajlik a történet, míg elődjénél az Északi-sark szolgáltatta a helyszínt.

John Carpenter zseniális rendezése még egy olyan kevésbé ismert színészgárdát is képes volt abszolút profira instruktálni, kiknek nevei nem éppen az Oszkár díjkiosztó gálák állandó szereplői. A helikopter pilóta-telepvezető R. J. MacReady (Kurt Russel) neve lehet egyedül ismerős a nagyközönségnek, akinek nem ez volt az első munkája Carpenterrel. Rendezőnk a Menekülés New Yorkból című filmjében fedezte fel Russelt, aki így gyakorlatilag házi színészévé avanzsálódott az évek során. De természetesen a többiek játékával sincsen semmi probléma, nagyszerű gárda domborít egy iszonyatos körülmények között forgatott korszakalkotó moziban. A film apokaliptikus hangulatát csak fokozza, hogy egy darab hölgy sem szerepel a filmben. Hiszen régóta tudjuk, hogy a női nem szerepeltetése mindig feloldó erővel bír. Itt azonban egyetlen női hang csendül csak fel a 90 perc alatt, az pedig nem más, mint MacReady sakk szimulátora, amit kissé "ismerős" módon már az elején kiiktat, és akinek az az Adrienne Barbeau kölcsönözte a hangját, aki később Carpenter felesége lett. Ezen a ponton muszáj még említést tennem Jed-ről, az első jelenetek kutya főszereplőjéről, aki minden bizonnyal a kor egyik legjobb állat színésze volt. Kiválóan játszotta a valamire készülő organizmus szerepét. Rengeteget dolgozott a kamerával, és még ha szemből is vették, soha egyszer sem nézett az operatőrre vagy a csapat bármely más tagjára. Hátborzongató.

A kreatív direktori munka tehát John Carpenter kezében - nem elégszer hangoztatva - időtálló klasszikust eredményezett. A körülmények ellenére fantasztikusan tálalták elénk a különböző külső és belső helyszíneken forgatott jeleneteket, melyek minden kockájáról süt az a rettenetes atmoszféra, amely még a bemutatott katasztrófa nélkül is hátborzongató és csontig hatoló volna. A bázisra nehezedő farkasordító hideg, a bezártság végletekig klausztrofób ábrázolása, a civilizációtól teljesen elzárt maroknyi ember deviáns túlélési stratégiái dramaturgiailag mind mind nagyszerűen teljesítenek. A színészek valóban -20 körüli átlag hidegben forgattak, mely mindenképpen embert próbáló feladat lehetett. Voltak is kisebb nagyobb fagyási sérülések, megfázások, melyek hatása nagy mértékben nehezítette a forgatás körülményeit. A stúdióban készült felvételek alkalmával ugyanolyan körülmények között dolgoztak, így gyakorta előfordult, hogy odakint tombolt a 35 fokos meleg, míg a stáb odabent jó 40-45 fokkal kevesebb hőmérsékletben próbálta a soron következő vérengzést.

Szerencsére a  speciális effektusok legalább olyan jól sikerültek, mint maga a rendezés, köszönhetően a kiváló csapatnak, melyben még maga Stan Winston neve is megtalálható volt. Ő felelt az első metamorfózis során bemutatott "kutya-szörny" megalkotásáért. Erdetileg helyettesítő szerepet szántak neki, mivel az akkor 22 éves Rob Bottin a feszített munkatempónak köszönhetően idekimerültséggel került kórházba. Így kezdhette meg az akkor már jócskán magasra tett elvárásokkal szembe találkozó Winston a kutya-organizmus munkálatait, ami egyébként a végén stop-motion technikával életre keltett "Blair-szörny" partnereként lett másodjára is felhasználva. A tényket boncolgatva mégis mindennél jobban az dicsérheti a csapat munkáját, hogy effektjeik mai szemmel nézve is maximálisan megállják a helyüket. Nincsenek mosolygásra késztető elemek, minden a valóság szörnyű bemutatását szolgálja.

Természetesen a forgatás tartogatott nehézségeket. Több baleset is lassította felvételek rendes menetét. Az egyik éppen rendezőnk nevéhez köthető, aki az egyik robbantásos jelenetnél majdnem a levegőbe röpítette az egész stábot. Így azonban "csak" az effektesek több napi kemény munkája veszett kárba. Voltak természetesen költségkímélő megoldások is a filmben. Az elején látott porig égett Norvég tábor gyakorlatilag ugyanaz a tábor volt, amiben az események zajlottak, és amit a végén a földdel tesznek egyenlővé. Így valószínűsíthető, hogy a Norvég táborban játszódó jelenet csak a film fináléjának leforgatása után került felvételre.

A film 1982-ben készült, amikor a világot egy új, ismeretlen és mindennél veszélyesebb vírus tartotta lázban. Az AIDS-től való félelem, a biológiai katasztrófa lehetősége kiválóan lett a filmbe implantálva. Hiszen nem pusztán egy egyszerű sci-fi-horror gyermekről beszélhetünk, mert a moziban benne rejlik egy globális katasztrófa lehetősége is, amit egy zárt közösség tagjain keresztül modelleznek nekünk a készítők. A szereplők abszolút emberien viselkednek, lehetőségük van megmutatni, amitől a legjobban félünk. Nincs segítség, nincs menekvés, nincs remény, hőseink tudják, hogy a folyamatnak mindannyiuk halálával kell végződnie, hiszen a fertőzést csak így lehetséges megállítani. Ennek ellenére készült a filmhez egy alternatív befejezés, mely happy end-el végződik ugyan, ám rendezőnk mégis jobbnak látta, ha tartja magát az eredeti elképzeléshez: túl reális a mozi és annak témája, hogy az bármiféle megnyugvást hozzon. A nihilista befejező képsorok így vésik bele örökre magukat a mozgófilm történetének emlékezetébe. Nem utolsó sorban pedig  elindították egy trilógia útját, melynek apokalipszis víziói mindent elsöprő erejűek. További két darabja A Sötétség Fejedelme és Az Őrület Torkában, ahol a világvége szintén nem kívülről, hanem megfoghatatlanul, gyakorlatilag az egyes ember magában hordozott múltjából illetve jövőjéből irányultan váratlanul érkezik.

Bizonyosan nagyon nehéz egy olyan klasszikust vizsgálat alá vonni, mely óriási rajongótábort mondhat magáénak. Megvannak a vélemények, a sajátos hozzáállások, ám nekem mégis régi vágyam volt, hogy írjak róla. Napjainkban felröppent egy hír, mely szerint újra akarják forgatni ezt a munkát. Jóllehet még maga a "zombikirály", George A. Romero is álmai között dédelgeti annak lehetőségét, ám valószínűleg arra soha nem fog sor kerülni. Én őszintén remélem megmarad nekünk így, ebben a formájában, és nem lesz megcsúfolás áldozata. Hiszen kozmikus alaptörvény, hogy ami tökéletes, azon bezony már csak rontani lehet. És ha valami, akkor ez a mozi azt semmiképpen sem érdemli meg. Hitelesítés ITT.

Titánok Harca - Freddy Vs. Jason (2003)

Mondhatják, hogy a horror film minden tekintetben megtűrt műfaj, mégis kivételes rajongó tábort mondhat magáénak. A horror tulajdonképpen abból építkezik, ami minden emberben a legerősebb érzelem: a félelemből. Ennek az ősi és kollektív emóciónak az irracionális esztétikája jelenítődik meg a vásznon, amikor horror filmről beszélünk. Csupa olyan tézis talál utat a megvalósítás felé, amely minden emberben benne lakozik. Legyen szó itt az ismeretlentől való félelemtől, egy űrből jött invázióról, biológiai apokalipszisről, és úgy általában véve a halálról. A halál pedig kitüntetett helyet foglal el minden ember életében. Hiszen nincs annál félelmetesebb, mint annak a ténye, hogy egyszer meghalunk. És nem elég, hogy meghalunk, de vajon milyen formában ér majd minket a halál, és vajon mi lesz velünk a halál után? Ennek a gondolatnak az asszociációira építi a horror a sziklaszilárd alapját. Azt az alapot, amely egyidős az emberiséggel, és amelynek évszázados kultúrtörténeti hagyományai vannak. Ennek kétségkívül a legmodernebb és leghatásosabb eszköze a mozgókép, melyen keresztül vizuálisan is képesek vagyunk átélni minden borzalmat, amely az emberi tudatban valaha csak megfogant. Ez részben jó, mert sokkal intenzívebb behatások érnek bennünket, részint pedig rossz, mert kénytelenek vagyunk mások elképzeléseire hagyatkozni. De mi a helyzet az álmainkkal?

Számtalan rémtörténet született már álmokból, vagy valamilyen vízióból. Elég csak R. L. Stevenson Dr. Jekyll és Mr. Hyde Különös Esetére gondolnunk. Innen pedig már csak egy lépés annak az elképzelése, mi lenne, ha mindez valósággá válna? Wes Craven rendező - akinek nevét nem hiszem, hogy sokat kéne elemeznem - is eljátszott ezzel a gondolattal, és milyen jól tette. Egy kis csavarral és fantáziával máris készen volt korunk egyik legnagyobb horror ikonjának alakja, aki immáron 25 éve riogatja az Elm utcai „retardáltakat”. Ám Freddy Krueger – mert hogy a rémálom nevet is kapott – nem volt előzmények nélküli. Találkozhattunk már über-gonoszokkal a vásznon, méghozzá nem is olyan sokkal A rémálom az Elm utcában című film 1984-es bemutatója előtt. Jason és Myers pár rész óta riogatta már a fiatalokat, és azon kívül, hogy karakterük ikonná nőtte ki magát, közelről sajnos nem ismerték egymást. A találkozás mégis törvényszerű volt, még ha erre húsz évet kellett is várni. Freddy és Jason egymásra találtak, és a két titán egy gigászi küzdelemben megmutatta, mi Hollywood istene.

Azt azonnal leszögezném, hogy elég nehéz úgy egy franchise – egyenesen kettő, nem is egy - utolsó tételét elemezni, hogy nem ejtünk szót az előzményekről. Én ezt a nem igazán elhanyagolható tényt annak rendje és módja szerint el is hanyagolom, és inkább arról beszélek, ahol a két hosszú és rögös út összeér.

A rémálom az Elm utcában és a Péntek 13 széria záró darabjának számító Freddy vs. Jason egy okosan időzített dobása volt a New Line Cinema stúdiójának. A rémálom az Elm utcában sorozat akkor már közel tíz éve jegelve volt, és valljuk be, a Jason X-ben sem volt már sok újszerű elem. A crossover már régóta a levegőben lógott, és 2003-ben a New Line elérkezettnek látta az időt, hogy elővegye és leporolja az aranytojást tojó tyúkját, egyúttal kiküszöbölje a rajta esett csorbát.

A történet szerint Freddy Krueger, az Elm utcai mészáros már jó ideje a pokol valamelyik sötét bugyrában csücsül, mert időközben a feledés jótékony leple borult emlékére. És amiről nem tudnak, az nincs is. Így nincsenek rémálmok, Freddy barátunk pedig maximum csak a körmeit reszelheti valamelyik játékszerén. Ám megunva a malmozást egy ördögi tervvel életre kelti a kristály-tavi gyilkost, Jason Voorhees-t, akinek a segítségével kísérli meg elérni, hogy a gyerekek újra félni kezdjenek. Így ő megerősödve ismét hatalmat nyer a fiatalok álmai felett. Ám számításába hiba csúszik, hiszen Jasonnek esze ágában sincs leállni, boldogan aprítja a jónépet. A különböző baljós jelek kapcsán viszont egyre többen kezdik emlegetni Krueger nevét is, így az mind nagyobb erőre tesz szert, hogy ördögi tervét valóra váltsa. Ám ahhoz előbb el kell tennie Jasont az útból. A fiatalok azonban rájönnek, hogy csak úgy pusztíthatják el Freddy-t, ha hazai pályán Jason elé dobják. A harc pedig nem lesz mindennapi.

Jó slasherhez mérten, itt a sztori ismét csak körítés. A hangsúly a minél több kiontott belen, a változatos halálnemeken és természetesen a két titán gigászi küzdelmén van. Szerencsére egyik pont sem teljesít rosszul, a mozi egy kiválóan tálalt darabolós-mészáros horror őrület. Freddy humora és gonoszsága a régi, és Jason pengéjén sem esett csorba. Előbbit a széria reklámarca, Robert Englund alakítja, míg Jason szerepében Ken Kirzinger domborít egy felejthetetlent. Ennek fényében a többi színészt gyakorlatilag kár is felemlegetni, mert én kérek elnézést helyettük. Szerencsére a rendezés jó kezekbe került. Ronny Yu nem mondható kezdőnek a pályán, és a zsáner területén is alkotott már, úgyhogy szomorú is lett volna, ha nem dirigál jól. A beállítások zseniálisak, a halálnemek felejthetetlenek, a két titán küzdelme pedig filmtörténeti remek. Remélem nem túlzok, de azonnal lementem gyerekbe, ahogy megláttam, mit művel ez a két szuper gonosz. A speciális effektek szolidan korrektek, az álomjeleneteknél viszont kiválóan alkalmazzák a már jól bevált eszközöket. Egyébként a filmhez 300 gallon művért használtak fel, ami iszonyatosan nagy mennyiség. De ne feledjük, mindenből dupla adag kell, legfőképp a vérből.

A mozi lehetősége igen régóta érlelődik a két stúdió megvalósítandó projektjeinek listáján. Már 1987-ben akartak egy crossover-t, csak akkor a két tulajdonos nem tudott megegyezni a jogokon, így a dolog váratott magára. Egyébként Jason atyja, Sean S. Cunningham nagy álma volt már összeereszteni a két ikont, a New Line persze valahogy mindig másba fogott helyette. Ráadásul a Rémálom széria újraélesztésére tett kísérlet, a New Nightmare bukása egy időre - konkrétan több, mint tíz évre - el is vette a kedvét a stúdiónak attól, hogy újabb Freddy-s vérengzést dobjanak piacra. A jég szerencsére megtört, és a két anti hős megmutathatta, hogy gonoszságuk mit sem kopott az évek során.

A magam részéről nem tudok, csak elismerő szavakkal beszélni a filmről. Annak ellenére mondom ezt, hogy tudom, ez a rész is megosztotta a rajongókat mindkét fél részéről. Akadnak, akik a rendező személyével nem tudtak kibékülni, és akadnak, akik egyenesen az összeeresztés feleslegességét hangsúlyozták. Azt nem tudjuk, mi lett volna ha, én mégis azt mondom, ez nagyon kellett már. A sorozatoknak mindenképpen jót tett az, hogy kicsit gatyába rázták az egzisztenciájukat. Ha engem kérdeznek – ami tök felesleges, mert én nyálcsurgatva nézek mindent, ami Freddy – akkor csak azt tudom mondani, a mozi megérdemli, hogy tegyen vele egy próbát, aki még nem tette. És ha kell egy kis unszolás – jó ciki – akkor ITT azt is meg lehet tenni.

Apokaliptikus S/M - Az Apokalipszis Lovasai (2009)

"A halál fizikai állapot, a háború lelki. A halál a legvégén történik, a háború pedig minden más."

Minden szociális kapcsolatot akaratlanul erősít egy másik. Legyen szó családról, vagy szerelmi összetartozásról, de akár barátságról. Különböző szociális csoportok, melyek tagjai között bizonyos reláció vonható, hiszen hasonló formában élik életüket, erős kötődést igényelnek és várnak el annak minden tagjától. Ez természetesen előbb utóbb a "meg nem értettség" általános problémájához vezet, hiszen ma már elképzelhetetlen, hogy mindennek, és mindenkinek meg tudjunk felelni. Ilyenkor jönnek létre a különböző önszerveződések, melyek nagyrészt egy bizonyos korosztályhoz köthetők. Szektákról, öngyilkos-organizálódásokról manapság elég sokat hallani, köszönhetően a tömegkommunikáció határtalan lehetőségeinek. Az interneten böngészve csak hozzácsapódunk az egyikhez, holnapra garantálta mi leszünk a világ urai. És ez nem vicc, még ha annak is tűnik. Tárgyalt filmünk is egy hasonló témát jár körül. Mit tehetünk az ellen,  ha az adott szociális panel nem azt nyújtja, amit elvárunk tőle? A képlet egyszerű. Nincs más megoldás, jöjjön az apokalipszis. Mer' hogy Józsi Barát már túl kézenfekvő.

A történet szerint egy furcsa gyilkossághoz rendelik Aidan Breslin (Dennis Quaid) nyomozót, akiről szépen lassan kiderül, hogy nem kevés problémával küzd magánéletében. A brutális gyilkosságok, és azok borzalmas módszerei egyre inkább a hatalmába kerítik a gondterhelt nyomozót. Hamarosan körvonalazódni látszik, hogy többről van itt szó, mint egyszerű gyilkosságokról, hiszen az elkövető(k) helyszínen hagyott üzenetei egységben mutatnak valami felé, aminek szálai a Biblia Jelenések könyvének Apokalipszis vízióihoz vezetnek. Az Apokalipszis négy lovasa eljött, hogy elégtételt vegyen a bűnösökön, és az arra érdemeseknek elhozza az Új Világ ígéretét.

Nem ez az első mozi, aminek témája valamilyen bibliai esethez köthető, úgyhogy azt elsőre leszögezhetjük, hogy nem egy korszak alkotó termékről van szó. A kilencvenes évek közepén David Fincher Hetedik című munkája volt az, ami kiválóan adaptált valamilyen bibliai dogmát a történetében, és gyakorlatilag elindított egy ilyen jellegű hullámot. Azóta több filmben is visszaköszönt annak szerkezeti mintája. A Hetedik alapkoncepciója a hét főbűn volt. A képlet teljesen egyszerű. Aki nem felelt meg azon erkölcsi kinyilatkoztatás elveinek, az saját bőrén tapasztalhatta meg annak borzalmát.

De lehetne sorolni a különféle mozikat, amik valamilyen vallási fanatikus eszméhez igazítják történetüket, ám kevés olyan van, mely igazán hiteles képet tud festeni a benne feldolgozott mondanivalóról. Az Apokalipszis lovasai szerencsére a jobbik fajtából való. Egy középszerű forgatókönyvhöz profi rendezés, és kiváló színészi gárda kapcsolódik. A történet kellőképpen adagolja a borzalmakat, és tartogat kellemes perceket a borzongani vágyó közönség tagjainak. A sztorit sikerült megspékelni egy személyes drámával, mely egyáltalán nem hivalkodó, nem vonja el a figyelmet a fő száltól úgy, hogy ráadásul szervesen kapcsolódik az események kibontakozásához.

A rendezéssel nekem nem volt problémám. A svéd származású Jonas Akerlund kitett magáért, pedig gyakorlatilag ez az első egész estés munkája. Előtte a video klipek világában kamatoztatta tudását. Segédkezett többek között a U2 vagy Madonna képi projektjeinek megvalósításában. Érezhető egyébként ez a fajta rendezői attitűd, hiszen nem egy videoklipes beállítással találkozhatunk, hogy a vágási technikákat ne is említsük.  

Dave Callaham forgatókönyve is hozza az elégségest, még akkor is, ha munkája bejáratott panelekre épül. Ez nagy erény egyébként azok után, hogy ő jegyezte a Doom FPS 2005-ös vászonra adaptálást. A képi világ épp elég sötét, a halálnemek pedig nem kevés Hellraiser áthallást kölcsönöznek a dolognak.

Említettem, hogy a színészek is hozzák az elvárható szintet. Dennis Quaid amúgy is személyes kedvencem, úgyhogy egy jeggyel jobb, akármit is csinál. Véleményem szerint korunk nagy színészeink legjobb tulajdonságaival rendelkezik úgy, hogy azok mérték teli harmóniát alkotnak játékában. Ezért vele nincs is semmi gond, problémáinak emberi logikájába maximálisan bele tudjuk magunkat érezni, szerepe teljesen humán, és nem egy idealizált, tipikusan amerikai mozgóképes szerep. A többiekkel sincs nagy problémám, a kis kínai vagy milyen lány (Ziyi Zhang) játéka tűnik egy kicsit túllihegettnek és soknak, de az legyen a legnagyobb probléma a filmben.

Érdekesség egyébként, hogy a filmben látható S/M kellékekhez igazi rituálét akart a rendező, viszont az annyi igazi vérrel járt volna, hogy inkább a protézis mellett döntött. Való igaz, hogy a filmben látottak egyike sem kitalált dolog, napjainkban is előszeretettel alkalmazott S/M játékok. Pedig ha megnézzük, eléggé hihetetlennek tűnik, hogy ilyet meg lehet tenni egy emberrel. Felakasztani, mint egy húsipari végterméket. Több vérgőzös jelenet mellet itt ilyet is láthatunk, méghozzá abszolút realisztikusan.Clive Barker elégedetten csettinthet, hiszen a feldolgozott módszer akár fejhajtás is lehet Pinhead naturalisztikus szado-mazo "trükkjei" előtt.

Úgy gondolom, nagyon nehéz ma jóval előrukkolni a filmes piacon, pláne az általam tárgyalt kategória berkein belül. A műfaj kifulladt témái mellett a legnagyobb problémát a forgatókönyvek vászonra vitele jelenti. Jonas Akerlund filmje, ha nem is tökéletes, szerencsére a jobb alkotások közé tartozik. Ez azt jelenti, hogy a film valamelyik összetevője kiválóan működik, és nem szeretnék abból meszemenő avagy hibás következtetést levonni, hogy emberünk Európa gyermeke. Ha azonban Ti mégis megtennétek, előtte azért nézzetek utána ITT .

Újrafőzött zöldségelés - A Kukorica Gyermekei (2009)

Az előző bejegyzésemben próbáltam eszmét futtatni arról, hogy általában Stephen King novellái alkalmasabb alapanyagot szolgáltatnak a filmeseknek, mint annak regényei. Mit is mondhatnék, ez az elméletem már meg is látszódik dőlni - bár még mindig azt mondom, van azért benne némi igazság - ugyanis ezekben a percekben fejeztem be a legújabb King adaptáció megtekintését. A Kukorica Gyermekei ugyan megért már egy vászonra álmodást, 25 év után mégis úgy gondolták páran, megérdemel még egy esélyt. Jelzem, hogy az 1984-es verzió egyáltalán nem mondható rossznak, sőt, maga is a jobban sikerült adaptációk közé tartozik. Bizonyíthatja annak sikerét, hogy azóta legalább hat folytatást ért meg, melyek színvonala viszont erős mélyrepülésben modellezhető csak. Gyakorlatilag nem igazán értem, hogy mi ez a feltámasztási kísérlet, hiszen nem egy elfeledett moziról van szó, bár a mai rimék trendek tekintetében elmondhatjuk, nem kifejezetten ez a cél.

A történet szerint egy párocska autózik valahol Nebraskában, egy isten háta mögötti országúton. Veszekednek, civakodnak annak rendje és módja szerint, egyszóval jól érzik magukat, amikor egy kisfiú csapódik autójuk elé. Kiderül azonban, hogy a kisfiúval nem volt minden rendben, ezért mindenképpen "sünhöz" kell fordulni. Így jutnak el Gatlin városába, ami viszont elsőre (de másodikra sem) nem mutatna túl jól egy szociográf EKG-n. Magyarán olyan kihalt a falucska, mint egy Celeb gondolat világa. Ám Gatlin hamarosan kimutatja a foga fehérjét egy vallási fanatikus gyerekközösség beteges tevékenységének formájában.

Röviden így lehetne felvázolni a történetet, ami megint csak nem mondhat semmi újat a Stephen King rajongóinak körében. A sztori alapjában követi az eredeti forgatókönyvet, ám ugyanilyen mértékben el is tért attól. Tele van felesleges sallangokkal, hosszú közjátékokkal, igen nehezen bontakozik ki a történet, ami még el is menne szódával, ha a színészek a helyükön lennének. De sajnos nincsenek. És még ha csak a főszereplőkkel lenne gond, mert hogy nem ők a húzó momentumok a filmben, de sajnos a gyereksereg se hasít. Játékukról már az első képsorok alkalmával kiderül, hogy teljességgel hiteltelen, nem hogy nem félelmetesek, de akár Pán Péter serege is lehetne, olyan bájosak.

Egyszóval pont az ártatlanságot nem sikerült gonosszá varázsolni, ami tette volna szörnyen rémisztővé ezeket a gyerekeket. Ez természetesen az eredetiben kiválóan működött, szinte sütött a megszállottság a kis "tűzoltókból", itt viszont láthatóan csak egyszerű rendezői instrukciókat követnek. Ha történik is itt-ott vérengzés, az semmiképpen sem mondható hitelesnek.  A gyilkosságok unalmasak és jellegtelenek. Egyetlen jó pillanatot tudok  felemlegetni a film kapcsán. A "termékenység" jelenet szexuális megjelenítését az aktus kezdetétől az élvezeti csúcsponton át annak végéig, miközben 5-10 éves forma gyerekek nézik végig agonizálva, megszállottságtól ittasan. Ezek a képsorok kifejezetten betegre sikerültek, ezen kívül azonban kevés az üde színfolt.

Persze nem teljességgel menthetetlen a dolog. Ami emeli picikét a projekt jó hírét, az talán a fényképezés. Tiszta, éles képek, és modern vágások jellemzik a mozit. A film egyébként direkt DVD-re készült, ami kimondottan jót tesz majd neki, hiszen óriási bukta lenne mozis forgalmazásban. Érdekesség - bár inkább szégyen rá nézve - hogy az a Donald P. Borchers követte el ezt a merényletet, aki annak idején az eredeti producere volt. Nem bocsátkozok találgatásokba, de jobb lett volna, ha csendben egy üveg Vodka mellett emlékezik a régi szép időkre. Főhősnőnknek, aki legalább annyira idegesítő, mint Oroszlán Szottya a Csillag születikben, egyébként ez már a második szerepe olyan filmben, amely a Mester egyik regényéből készült mozit rimékeli. Csudaszép karrier, gyakorlatilag egyenes út az Oszkárhoz.

Annyit elmondanék, hogy az eredeti történet magában hordoz némi misztikát azzal, hogy a kukoricának fő szerepet szán. Mint egyfajta gonosz által megszállt eszköz, amely hatalmába keríti a gyerekeket. Ez ad egy jó nagy marék borzongást a filmnek, hiszen maga a kukorica is képes gyilkolni, nem is akárhogyan. Itt azonban nem érződik ennek a szerepe, nem kapunk arról információt, hogy ezeket a gyerekeket a kukorica földet megszállt Gonosz irányítja, és annak parancsára cselekednek. Az utolsó képsorok ennek ellenére jól sikerültek, de sajnos ez sem tudja megmenteni a filmet.

Talán nagyon is szigorú vagyok, ha azt mondom, hogy ez a mozi, ahogyan a fetebb leírtak is bizonyítják, az abszolút felesleges katagóriába sorolható. Amúgy sem egy akkora ötlet, vagy olyan nagy siker ez, amit érdemes többször meglovagolni. Erről azonban most nem kezdek el filozófikus eszméket futtatni, legyen elég annyi közhely, hogy az emberi butaság nem ismer határokat. És ha nem hihető, amit leírtam, ITT bizonyítani tudom.

Bosszúvágy King módra - Dolan Cadillacje (2009)

Stephen King korunk egyik legnagyobb és legtehetségesebb írója. És ha ezt valaki vitatná, azt semmiképpen sem érdemes vitatni, hogy a legsikeresebb. A rémtörténet irodalmának modern panteonjában mindenképpen előkelő helyet foglal el. Ő az, aki a lovecrafti hagyományokat korunkba átörökítette, akinek életművét már most a legnagyobb elődökhöz lehet csak mérni. Ez mindenképpen megnyugvással töltheti el az egyszeri horror történet kedvelő olvasót, hiszen bármivel rukkoljon is elő ez a maine-i íróóriás, műveiben nem csalódhatunk. Ez egy kicsit elfogultnak tűnhet, de gondoljunk csak bele, hogy a mai felhozatal legjobbjai - tisztelet a kivételnek - Stephen Kingnél középszerű alkotások csupán.

Jómagam nem vagyok feltétel nélküli megszállott rajongója, de a legtöbb könyvét olvastam, és ami jó pont nálam, hogy élvezettel tettem. Na igen, de mint sok sikeres történet, írónk sem kerülhette el, hogy regényeit vászonra álmodják. És sajnos itt bukik a dolog egy bazi nagyot, mert köztudottan filmrendezők egész kompániája esett már bele abba csúnya csapdába, amit  egy kis realitás érzékkel könnyedén elkerülhettek volna. Elég lett volna pusztán csak békén hagyni a sztorikat. Sajnos azonban néha még a legnagyobbak is beálltak a sorba.

Nem árulok zsákbamacskát azzal a ténnyel, hogy a King bácsi regényeinek mozgóképre adaptált verziói 70%-ban Tromát megszégyenítő hulladékok. Ám akad 30%, ami viszont egészen élvezhető alkotás, vagy mert nem vette magát túlságosan komolyan, vagy mert értő kezekbe került, vagy mert az alapanyag alkalmas volt, vagy mert Uwe Boll volt a tanácsadó és Pákót ajánlotta a Sötét Herceg szerepére. Ám mivel ez utóbbi nem történt meg, így a tökéletestől megint csak elestünk.

Személyes megfigyelésem, hogy általában akkor készül élvezhető filmes alkotás a mester írásaiból, ha azok terjedelme nem haladja meg a 200 oldalt (csak mondtam valamit). Konkrétan gondolok itt a novelláira. King regényei véleményem szerint abszolút különböznek a novelláitól. Míg az általában átlag 500-1000 oldalra rúgó regényei kötött formát alkalmaznak, a történet melllett a karakterépítésre és a jellemfejlődésre fektetve a hangsúlyt, addig a novellái egyfajta "felütések", nyitottak, alkalmasak a szabad asszociációkra, csak az alapkoncepció adott. Ez persze megint csak sarkítás, mert ha mondjuk az Éjszakai Műszakot vizsgáljuk, hát megint csak sötétben tapogatózunk. Na de mindegy, erről majd máskor nyitok vitát, mindenesetre mostanság jópár feldolgozást láthattunk a képernyőn, melyeknek King egy-egy novellája szolgáltatta az alapanyagot. Elég csak a Golyóra, az 1408-ra vagy a szóban forgó Dolan Cadillacjére gondolnunk. Számomra ezek mindegyike elvárható élvezeti faktorral szolgált, ezért nem átallok most a legfrissebbről értekezni egy hangyakukinyit, nem zárva ki a többi kettőt sem, elképzelhető, hogy róluk is firkantok majd valami okosságot.

Dolan Cadillacje egészen friss alkotás, pár hónapja látta meg a nagyvilágot, és az elvárásokhoz képest nem teljesített rosszul. Pedig ez a mozi sem volt mentes rázós előélettől, ami általában már sejteti magának a végterméknek a minőségét. A történet narrációval kezdődik, és rögtön az első képsorokból sejteni lehet, hogy személyes tragédiának leszünk itt tanúi. Szóval adott Dolan (Christian Slater), aki a nyugati part egyik legveszedelmesebb emberkereskedője. Gátlástalan és kíméletlen bűnöző, valójában sokkal inkább a hatalom motiválja, mint a pénz. Bár a kettő - mondják - elválaszthatatlan egymástól.

Főszereplő párosunk, Robinson (Wes Bentley) és Elizabeth (Emmanuelle Vaugier) boldogan élik hétköznapi életüket, míg egyik nap asszonypajtás tilosban parkol lovacskájával (nem vicc, lovagol), és tanúja nem lesz Dolan egy kisebb rosszaságának. S mivel hősnőnk nincsen hozzászokva az ilyen esetekhez, annak rendje és módja szerint le is bukik. Nincs hát más választás, el kell szegény párát hallgattatni. Ám a férj ezt nem nézi örömteli szemekkel, és Charles Bronsont megszégyenítő bosszúhadjáratot indít Dolan és csapata ellen.

Az alapsztori, láthatjuk nem egy nagy szám. De itt nem is ez a lényeg. Mert aki ismeri Stephen King írói attitűdjét, az tudja, hogy az atmoszféra és a módszer az, amiben emberünk nagyon erős. És hála istennek, ez ebben a moziban is jelen van. Van egy atmoszférikus rendezésünk és egy nem mindennapi bosszú metódusunk, ami az utolsó fél órában teljes válszélességben uralja a filmet. Külön kiemelném a fényképezést, mert csodálatos képekkel operál, de gyanítom a rendezés is hozza az elégségest.

Christian Slater abszolút mértékben alkalmas a velejéig romlott, ám stílusos bűnöző szerepére, de a Robinsont alakító Wes Bentley is kitesz magáért. Érdekes egyébként, hogy Slater szerepére eredetileg Sylvester Stallonét szánták, a bosszúra kiéhezett férj bőrébe pedig Kevin Bacont bújtatták volna, de a forgatás előtt nem sokkal gyakorlatilag lecserélődött a stáb. Én azért kíváncsi lettem volna erre a szereposztásra is, annak ellenére, hogy Slater tökéletesen muzsikál. És ha már muzsikálásról esett szó, beszéljünk picit a zenéről, merthogy van neki, és nem is rossz van neki. Tökéletesen illeszkedik a filmhez a partitúra minden egyes taktusa, és külön kiemelném itt a főtémát, ami önmagában is élvezhető darab.

Maga a mozi nem annyira horror, mint inkább egy erős thriller, annak ellenére, hogy akadnak benne rémisztgetések és csunyaságok. Itt abszolút nem a suspense-en van a hangsúly, mint inkább a történet pszichológiáján. És ezt sikerült is kellőképpen érzékeltetni, legalábbis nekem átjött (Pély Barna hivatkozási alap, ez alap). A film nem mentes a hibáktól. Nem is rossz, de nem is tökéletes. Viszont annak fényében, hogy itt egy Stephen King adaptációról van szó, ráadásul egy olyan adaptációról, aminek alapanyaga nem is az erősebbik fajtából való, megkaphatja a középszerű besorolást. Nekem kellemes másfél órát okozott, és a szobatársam, Napóleon sem szólt egy rossz szót sem. Ha nekem nem is hisztek, ITT úgyis minden ki fog derülni.

Kannibál "Kanna-Bál" - Mészárlás a Dinoszaurusz Völgyben (1985)

A 70-es és 80-as évek igazi paradicsomi évtizedei voltak a horror filmgyártás történetének. A 60-as évekből örökített exploitation filmek különböző szub-kategóriái árasztották el a piacot, melyek legnagyobb hányadát az európai, azon belül is az olasz produkciók tették ki. A legválogatottabb borzalmakat öncélúan felvonultató naziploitation filmektől a sexploitation és snuff mozikon át egyenes út vezetett az ezeket ötvöző mondo zsáner kialakulásához, mely azonban már a 80-as évek gyermeke. A műfaji mérföldkőnek számító botrányfilm, a Cannibal Holocaust volt az, amely lefektette az alapokat a viszonylag rövid életű műfaj filmeseinek körében. Csak úgy dőltek a legkülönbözőbb - leginkább hulladék - színvonalú mondo másolatok az előbbi mintájára. Azonban ez a hullám is leginkább a 80-as évek első felére datálható, szóban forgó filmünk idejére (1985) azonban már kezdett kifulladni a műfaj. A Mészárlás a Dinoszaurusz Völgyben egy gyenge próbálkozás az exploitation filmek életre keltésére, azok minden stílusjegyeinek felvonultatásával.

A történet szerint egy kis csoport zuhan le az Amazonasz medencéjében, ahol hamarosan kígyók, békák, Lúdas Matyik, piranhák, Dzseronazzó Máriák, kannibálok, ékszerrablók, Kiszely Tündék kereszttüzébe keverednek. A sztori ezzel ki is fulladt, mert mint jó exploitation mozi, itt a ciciből, bunyóból, vérből van több, mint az elgondolkodtató szókratészi párbeszédekből. Hőseink mennek, fogynak, majd boldogan élnek, míg meg nem halnak.

Nem beszélek mellé, ez egy igazi celluloid hulladék, egy vérbeli trash minden tekintetben. Itt a színészek szörnyen bénák, az effektek ultragagyik, és még egy jó kis kannibál vérengzés sincs benne. Pedig az angol cím gyakorlatilag ezt sugallja, hiszen kissé hatásvadász módon Cannibal Infernora lett elkeresztelve az alkotás. Ehhez képest ha jól emlékszem, a kannibálok összesen egy csunyaságot követnek el, de az sem lett túlspékelve. Itt kérem szépen arról van szó, hogy fogta ez az olasz úriember, Michele Massimo Tarantini az akkor nagy divatnak örvendő Bud Spencer filmek ritmusát, és összekeverte az akkor szintén nagy sikernek örvendő Indiana Jones történetsémával, majd beleöntötte egy kannibál explotation formába, és így létrejött egy alig nézhető hibrid. A filmet egyedül az menti meg a nézhetetlenségtől, hogy a kedves rendező barátunk nem szűkölködött a meztelenkedéssel, így elég sok jelenetben láthatunk szemrevaló hölgyeket hiányos öltözetben. Ám ma már tudjuk, hogy ez nem feltétlen elegendő a sikerhez, akkor azonban egész jól működött.

Nem csoda hát, hogy mára már ez a mozi is kultfilmmé nőtte ki magát, igen terjedelmes rajongótábort mondhat magáénak. Többek között én is ehhez a táborhoz tartozom, legutóbb is vetítést rendeztem belőle az intézetben.

A színészekről azért ejtenék még pár szót. Az Indiana Jones hasonmásverseny győztese az a Michael Sopkiw, akit előtte a szintén trash műfaj besorolású 2019 Before the Fall of New York-ban láthattunk, amint éppen Mad Max, illetve Snake Pilsken babérjaira gyúrt. A többiekről nem tudok szólni, mert nem tudom kik, utánajárni meg lusta vagyok, gyanítom felesleges is volna, hiszen az Oszkárhoz egy kicsit több kell. Pozitívuma, hogy a hölgyek igazán szemrevalóak, és mint említettem, ezekkel a jelenetekkel nem fukarkodott a rendezés. A zene überbájos, kedvencem, mikor erotikus szeretkezős jelenet alatt Kincs, ami nincs szintű gyermeteg olasz szösszenet muzsikál, ami minden ominózus eseménynél visszatér, legyen az szex vagy belezés. A maradék muzsika Carpentert  idéző minimalista próbálkozás, persze a mester színvonalát messze elkerülve.

Mit is mondhatnék, ez egy ultrakaksi film, az a kategória, amely csak eltorzult személyiségű abberrált embereknek ajánlható. Van bája a filmnek, de azt nagyon nehéz észrevenni. Aki szereti a hasonszőrű alkotásokat, rajong az exploitation filmekért, és még tudja őszintén élvezni Bud Spencer mozijait, az bátran tehet vele egy próbát. Már csak azért is, mert ha jól tudom, Magyarországon az Ultrafilm forgalamazásában is megjelent, ami igazán értékelhető próbálkozás. Ha a fentebb leírtak mégsem hozták volna meg a kedvet, ITT van a bizonyíték, miért is érdemes.

High-Tech Kung-Fu - Super Inframan (1975)

Gyermekkoromban közkézen forgott szűk baráti körömben egy igen népszerű VHS, melyre az Inframan volt ráfirkantva szigorúan csak ceruzával, hiszen közel sem biztos, az örökre rajta is marad. Apáink azonban jól gondolkodtak, mert amíg ez a kis szösszenet kielégíti minden gyermeki érdeklődésünket, kevésbé vannak veszélyben a szekrényben bujkáló NSZK pornók. Na nem mintha nem tudtunk volna róluk, de való igaz, ekkor még jobban vonzódtunk a szuperhősös-monszteres mozikhoz, ami valljuk be - legalábbis esetünkben - nem kevesebb devianciát hordoztak magukban. Szóval itt volt ez a kínai import szuperhős, ami teljesen lázba hozta gyermeteg lelkemet, így naponta kénytelen voltam legalább háromszor a TV elé szegeződni, vagy egyedül, vagy azzal, aki éppen hozzám csapódott. Azóta már tudom, hogy korunk egyik legmókásabb mozijához volt szerencsém, amit akkor én halálosan komolyan vettem. De lássuk a sztorit.

A gonosz Elzebub Démon Hercegnő elérkezettnek látta az időt, hogy jégbefagyva régóta dédelgetett álmát valóra váltsa. Konkrétan el szeretné foglalni a Földet. Ehhez segítségére vannak a - nem tudjuk pontos számukat - sokadalmi hadseregként funkcionáló Csontváz harcosok, akik kiválóan kung-fuznak, illetve egy maroknyi szörnyes csapat, akik tényleg a legválogatottab bagázs, amit valaha mozgóképen láttam.

Leginkább a meghatározhatatlan jelzőt tudnám rájuk alkalmazni, mert akad itt valami nagydarab szénnek kinéző monszter, akinek sárgák a szemei, mindig tátva van a szája, és a kezei helyén egy fúró, és egy, talán ipari skatulya, vagy mi található. De találkozunk a filmben Darázsszörnnyel, aki gubókat tud köpni, és akinek hat darab karjából csak az a kettő mozog, amelyikben a színész keze van. De a legjobb a Zöldségszörny, aki egy kicsit Chtulhu-ra hajaz, persze csak kinézetben, és akinek csudajó weszkó csimmája van, szó se róla. A többi szörnyike legyen titok azok előtt, akik esetleg még nem látták ezt a remeket. Szóval jön ez a horda, és hát valamit tenni kell. Szerencsére itt van nekünk Chang professzor, aki high-tech kísérleteket folytat egy Hong Kong melletti kutató bázison. Így az általa kidolgozott tervek alapján apai szerepet vállal a napelemmel működő Inframan életében, és létrehozza őt. Persze műszerekkel, nincs idő a terhességre. Inframan pedig elkezdi módszeresen legyaulni a monszter-sereget, a démoni hercegnő legnagyobb bánatára. Ám a gonoszokat sem kell félteni, egy ördögi tervvel borsot törnek a mit sem sejtő emberek orra alá.

A film érdekessége, hogy ez volt az első szuperhősös mozi ázsiai testvéreinknél. Shan Hua (a franc tudja, ki ez) rendezésével még annyira nincs is gond véleményem szerint, kiválóan van ötvözve benne a Godzilla filmek bája a Bruce Lee neve fémjelezte Kung-Fu filmek akciójával. Ezt többek között az is igazolja, hogy feltűnik a moziban a Bruceploitation filmek legnagyobb alakja, Bruce Le is. A megvalósítás az, ami gagyivá teszi ezt a remekművet. 1975-ben járunk, tehát ázsiai viszonylatban korainak mondható ez a mozi a maga műfajában, leszámítva persze a Godzilla filmeket, amik hát barátian fogalmazva sem állnak a speciális-effektusok - és a forgatókönyvek - csúcsán. Így ezen a filmen is érezhető ennek hiánya, de még így is akadnak igazán ügyes megoldások és üdítő pillanatok, melyek szórakoztatási faktora - az ilyen csökevényes agyú perverzeknek, mnt én - igazán magasra tehető. Egyébként a filmet az a Shaw Brothers Studio finanszírozta, akik sok hasonló remek kung-fu klasszikussal örvendeztették meg a zsáner rajongóit.

Mindent összevetve kimondottan szerethető figura ez a Super Inframan, ami mára már kultfilmmé nőtte ki magát a B-mozit kedvelő közönség széles-e táborában. Én csak ajánlani tudom, de ITT a tréjler, ami meg úgyis engem igazol.

"Ölj, hogy élj!" - Farkaséhség (1999)

Gyerekkoromban - ami már akkor is devianciával volt túlfűtve - szinte megszállottan hajszoltam a különleges történeteket, a misztikus víziókat és legendákat. Sok-sok "indiános" könyvet is magamévá tettem, amik különösen nagy hatással voltak rám. Ebben az időben érdeklődéssel fogadtam mindent, ami ehhez a világhoz, ehhez a kultúrához tartozik, és mondhatom, hogy ez ma sem változott, bár már nem olvasok ilyen jellegű ifjúsági regényeket. Sokkal inkább érdekel ezeknek a történeteknek a sötét oldala, a kultúrában rejlő igen sok misztika, melyet az amerikai rémtörténet írók gyakorlatilag egy az egyben innen vettek át. Kivétel persze amit Európából hoztak magukkal. Sajnos nagyon kevés ilyen témájú horror film készül/készült a témában, de azért van némely kivétel, sőt akadnak egyenesen üdítő színfoltok is a zsáneren belül. És hogy miről is lesz szó?

Számunkra nem sokat mondhat az a kifejezés, hogy Wendigo. Pedig az amerikai indián kultúrában igen fontos szerepet játszik. A Wendigo az algonkin indiánok mitológiájában egy rosszindulatú kannibál szellem, amely képes megszállni az embereket. És ezzel el is érkeztünk a szóban forgó filmünk alapjához, ugyanis ezt a legendát veszi alapul a múlt század utolsó évtizedének egyik legfontosabb mozija a műfajban.

1999-ben mutatták be Antonia Bird Ravenous (nálunk Farkaséhség címen futott) című moziját, mely igen szokatlan módon ötvözte a történelmi dráma alapjait az egyik legszélsőségesebb horror szubzsánerrel, a kannibálfilmekkel. A viszonylag pofonegyszerű témára egy zseniális mozit sikerült építeni, melyhez parádés szereposztás társult. A történet - mely a XIX. században játszódik - szerint egy bizonyos John Boyd (Guy Pearce) nevezetű kapitányt küldenek az isten háta mögötti Fort Spencer támaszpontra, ahol amellett, hogy állandóan hideg van, a legnagyobb gondot a Whiskey mennyisége jelenti. Itt tengetik napjaikat a különösen deviáns táborlakók, kiknek száma csupán egy maroknyira tehető. Hamarosan felborul az idill, ugyanis egy furcsa alak érkezik a kapuhoz, Colqhoun (Robert Carlyle) akit szemmel láthatólag a fagyhalál veszélye fenyeget. A gyors segítség után új emberünk előáll egy különösen furcsa történettel, mely szerint ő az egyetlen túlélője egy kisebb utazó csapatnak, kiknek tagjai vezetőjük borzalmas kannibalizmusának estek áldozatául. Csak neki sikerült megmenekülni, de elképzelhető, hogy még egy nő is életben van, ezért a parancsnok úgy dönt, elindulnak, hogy felderítsék az esetet. Ám amikor odaérnek, furcsa felismerésben lesz részük, és hamarosan elszabadul a pokol.

Azt rögtön láthatjuk, hogy a sztori alappillérre nem bonyolult, mégis amellett, hogy magával ragadja a nézőt, tartogat néhány csavart is a röpke másfél óra alatt. A film nem akar több lenni, mint aminek készült. A kiváló forgatókönyv bőven meg van tűzdelve humoros momentumokkal, amiknek nem tudom, igazán mi lehet a szerepük. Emellett viszont egy pillanatra sem enged el a cselekmény, minden perce maximálisan élvezhető. Köszönhető ez - ahogy már említettem - a parádés színészi alakításoknak. Carlyle brillírozik szerepében. Ha kell, akkor Charles Manson-t megszégyenítő dühöngő őrült, ha kell azonban elegáns úriember. Kiválóan érzékelteti játékával a Wendigo szellemével megszállt embert, akinek étvágya csillapíthatatlan, de közel sem ösztönösen cselekszik. Pearce hozza a szerepét, játéka legalább annyira meghatározó, hisz gyakorlatilag egy magas fokú jellemfejlődésen megy keresztül. A többiek is egyenként a maximumot hozzák, hogy csak egy pár nevet említsek: Jeffrey Jones, Jeremy Davis, John Spencer, David Arquette. Láthatóan elég nagy baj is lenne, ha a színészek húznák le a filmet.

A mozi azonban, ahogyan az lenni szokott, nem mentes a hibáktól. Vannak benne kisebb logikai bukfencek, és néhol a rendezés is meginog picikét, de ezt kiválóan kompenzálja a film képi világa és a színészek játéka, illetve az, hogy a Farkaséhség nem csupán egy öncélú horrorfilm. Ezért is hangsúlyoznám ki erősen a történelmi vonalat, illetve környezetet, a kosztümös megoldást, a hatásos történeti paneleket. Emellett persze a film nem hanyagolja a horror filmek legnagyobb erényeit sem, gore kellő mértékben található benne. Amiről szólnék még pár szót, az nem más, mint a soundtrack. Nem akarok a levegőbe áradozni, de ami jó, arról nem lehet rosszat mondani. Michael Nyman neve önmagában garancia, ám ehhez a filmhez annyira eltalált zenét sikerült összehoznia Damon Albarn szerzőpárossal, hogy az megérdemelten növeli a mozi élvezeti faktorát. Kora hű zenék modern, kísérleti köntösben, aminek minden pillanata élvezhető, és önállóan is megállják a helyüket.

A Farkaséhség több tekintetben is hiánypótló mozi, nem utolsó sorban pedig egy ösvény, melyet érdemes követnie azoknak a filmeseknek, akik intelligens, rendhagyó, mégis a zsáner legjobb hagyományait felvonultató alkotást szeretnének az asztalra tenni. Erősen ajánlott darab, ezt  két percben le is lehet csekkolni ITT

Trauma élő egyenesben - A Gépész (2004)

Ma már tudjuk, hogy a mindennapi emberi tapasztalatokat meghaladó történések, katasztrófikus események az áldozatokban és a szemtanúkban, de a hozzátartozókban és a szakemberekben is gyakran okoznak egész életre szóló lelki gyötrelmeket. Ezeket hívja a hétköznapi, illetve orvosi nyelv egyaránt traumának. És ez az, ami néha felüthetné fejét szeretett hazánk politikusaiban is, akik pofátlanul lopják el alólunk az országot és bélyegzik meg a benne élő, hellyel közzel becsületes állampolgárokat. Amíg ez azonban meg nem történik, itt van nekünk a fikció, ami gyakorta nem is annyira fikció, inkább csak az eszköz és megvalósítás az, ami fiktívvé teszi. Régi nagy kedvencem, az A Gépész pont egy ilyen traumatikus eseményre építi a történetét, illetve azt beszéli el, ahogyan maga az ember mindezt fel(vagy nem)képes dolgozni. Az összkép teljes mértékben lesújtó, jómagam percekkel a mozi megtekintése után is azon gondolkodtam, hogy beledőljek a késembe-e, avagy ne-e? Szóval esetünkben, tekintve a mozi mostoha előéletét, igazán ütős alkotásról beszélhetünk, mely siker elsődleges generálója maga a forgatókönyv, illetve az alapsztori.

Trevor Reznik egy gyárban gürizik, ahol rajta kívül még sok retardált üti a vasat. Főhősünkön már az első percben látszódik, hogy nincs minden rendben nála. Buta és csodálkozó tekintetei mellett emberünk csont és bőr, és tényleg úgy néz ki, mint egy két hetes vízi hulla. Szépen lassan megtudjuk, hogy idestova már egy éve nem aludt, és hogy nagyon nincsenek körülötte rendben a dolgok. Rejtélyes üzenetek apró cédulákon, egy titokzatos idegen, egy munkahelyi baleset, és egy különös kötödés egy reptéri étteremhez, amik komótosan ám, de egyre közelebb visznek bennünket a film csattanójához. A bűntudat és a lelkiismeret furdalás apró szilánkjaiból áll össze lassan maga a történet egésze, amikor is fény derül a főhős furcsa életére, cselekedeteire, és magára az igazságra.

A film ismeretében érthetetlennek tűnik, hogy Hollywood miért nem adott zöld utat a projektnek. A fiatal Scott Kosar által régóta dédelgetett történetet a nagy stúdiók valamiért nem akarták finanszírozni, biztosan azért, mert éppen el voltak foglalva a Paris Hilton "művésznővel" készítendő rimékkel, a Viasztestekkel. Igaz, nehéz is meghúzni a határvonalat az ultrakaksi/értelmetlen és az érdekfeszítő és elgondolkodtató között. És itt jön a képbe ismét Európa (értsd meg, szeretem öüőőt...), ugyanis pár spanyol producer úgy gondolta - megjegyzem helyesen - hogy a sztori megérdemli a megfilmesítést. A történetben fellelhető ugyanis a legnagyobbak tisztelete: ugyanúgy jelen van benne Hitchcock zsenije, mint Lynch szürreálisa. Visszatérve pedig így lett féligmeddig európai-amerikai hibrid a mozi. A rendezést az a Brad Anderson követte el, aki jó pár kellemes alkotást tett már le az asztalra, így például a nekem nagyon bejövős Transszibériát. És mondhatom, a rendezésre nem is lehet panasz, nagyon jól lett ledirigálva a történet. A színészek teljesen rendben vannak, néhány üresjárattól eltekintve mindenki hozza az elvárhatót. Karakter szerepekben olyan színészek brillíroznak, mint a régóta először egész estére visszatérő Jennifer Jason Leigh, vagy a régi öreg "B" motoros, Michael Ironside. A főhőst pedig nem más alakítja, mint Batman legújabb arca, Christian Bale. Aki látta a korábbi Amerikai Pszichot, az emlékszik a beteg szociopatára, Patrick Batemanre. Amellett, hogy furcsa szokásoknak hódolt, gyakorlatilag pályázhatott volna közép ámerika legszebb férfiteste díjra. Ebben a moziban azonban garantáltan felismerhetetlen. A szerep kedvéért ugyanis 30 kilót fogyott.Szó szerint rémisztő és hihetetlen, pedig fentebb is látható, hogy igaz.

Nem utolsó sorban a film gyönyörűen van fényképezve. Az atmoszférája és a képi világa teljesen magával ragadó, néhol képregényszerű beállításokkal. Számomra egy igazi unikum a film, még akkor is, ha maga a csattanó akár a séma bélyeget is magára vehetné. Ebben a filmben ugyanis nem az a fontos, ami a végén kiderül, hanem az, ami közben történik. Az összjáték pedig parádés. Bale viszi a hátán a sztorit, a sztori pedig viszi a hátán Bale-t. Hollywoodot pedig le kéne dobni mondjuk a 'tajgetosz'-ról, ugyanis a filmművészet fellegvára nem igen tudott felmutatni életképes utódokat, mióta a Sztár Vársz megnevezésű űrszappanopera megkapta a Jóban Rosszban alapkoncepcióját megszégyenítő előzményeihez a zöld utat. Szóval van gond, de azokat ugye sajnos a fejekben kéne rendbe tenni, és nem arccal a pénztár felé fordulni, hanem elkötelezettségből a filmművészetért alkotni. Ha az arányok kiegyenlítődnek, én is nyugodt leszek majd. Addig is szerencse, hogy itt van nekünk kis kontinensünk, ami még nem felejtette el, mi is az a filmes kultúra.

Zárásképpen jómagam tiszta szívből ajánlom ezt az alkotást a műfaj szerelmeseinek (ha akad még olyan, aki nem látta), mert üde színfolt ez a mozi a mai amerikai filmes kultúra fekete vásznán.

Tréjler ITT.