Élien az Emberben - Inseminoid (1981)

1979-ben látott napvilágot Ridley Scott elképesztően intelligens sci-horror klasszikusa, az Alien, ami akkor mérföldkőnek számított magán a műfajon belül. Nem is csoda hát, hogy már annak évében és azóta is rengetegen próbálták meglovagolni annak sikerét, rip-offok tömkelege látott napvilágot. Ezek színvonala többé kevésbé vetekszik a Barátok Közt szuper "shitcom" színvonalával és sikerével, és akkor még nem voltam szigorú. Lehetne sorolni a trágyábbnál sokkal rosszab filmeket, egy egész B csarnokot lehet velük megtölteni, én most azonban kikapok egyet közülük, ami esetünkben az Inseminoid kreatív címet kapta, és erről próbálok meg jó ízlésesen értekezni.

Szóval alig két évvel járunk az "Ősanya" bemutatása után, amikor pár Brit színészpalánta úgy gondolja, nekik is megy szülős-(z)űrös-élienes szösszenetet készíteni. A sztori szerintem valamelyik kocsmaparty után lett lefektetve, így kezdetét is vehette a forgatás. Rendezőnek az a Norman J. Warren ugrott be, akinek a 60-as években pár szexfilmet, a 70-es években pedig az akár említést is érdemelhető Satan's Slave-et köszönhetjük.

A kis csapat rögtön belevág a lecsóba, ugyanis nem körözgetnek, meg bóklásznak meg traumáznak, mint anno az Alienben, hanem egyből jön a kutatásból adódó ismeretlen gané', ami valamit csinál a mukikkal, akik kint kaparták a falat. Szóval az egyik kimúlk, a másik meg idegösszeropppanást kap a sok hülye párbeszédtől, szóval elkezd Rambót megszégyenítő gerillaharcot vívni a többiekkel, a célja azonban nem derül ki. Szerintem egyébként attól gőzölt be, hogy marokra hullott neki a haja. Szegény. Na mindegy, több idegesítő jelenet után kinyiffan a muksó. Ám a többi kutatómókus nem adja föl, az igazságra fényt kell deríteni. Egy kissé egyedi momentum, hogy a bázis parancsnokát esetünkben egy halál béna nő alakítja. Azt nagyon röhögtem, mikor mond valamit a nő az egyik csókának, az meg visszaszalutál, hogyasszondja: "Yes, Sir!". Szerintem ez tök mókás. A sztori bendul, ami a lényeg, hogy egy élien megerőszakolja az egyik nőt, aki ezután vérfagyasztó terror alá vonja az egész bázist, és a benne szerencsétlenkedő színészeket. Mondanom sem kell,  logikátlannál logikátlannabb jelenetekkel találkozunk a film több mint 80 perce alatt. A színészi játék borzalmas, lévén low budget moziról van szó. Annyi a stáb mentségére legyen szólva, látszik, hogy komolyan vették a munkát, apait anyait beleadtak, ám ez még mindig kevés a katarzishoz. A rendezés esetében rezeg a léc, nem kifejezetten trash, de nem is "A" kategória.

Sajnos, ahogyan a sok sok próbálkozás esetében, nem jött össze sikert kovácsolni a lefektetett alapokból. Ahhoz sajnos több kell, mint egy mérges szőke, és pár tehetetlen szépfiú valahol egy bolygón, amiből mi ugyan sokmindent nem érzékelünk, mert az effektek sincsenek sajnos a kompetecia tetőfokán. Ezért is örülök nagyon, hogy nem próbáltak mindent megmutatni, csak amit muszáj, és nem fárasztottak szánalmas monster effektekkel. Így mindent összevetve egy igényesebb rip-offról beszélhetünk, mert készültek ennél sokkal szánalmasabb és nevetségesebb mozik is, amik ráadásul nem is akarják titkolni, hogy mit másolnak. Esetükben tehát kaptunk egy kellemes B-mozit a szárnyait bontogató műfaj hőskorából, európai filmesektől, és ez már önmagában is dob kicsit a megítélésén. Nem klasszikus, kicsit olyan, mintha Roger Corman állna a háttérben (szintén ebben az évbe mutatták be a kissé hasonló Galaxy of Terrort), de egy próbát mindenképpen megér, már csak azért is, mert akaratlanul is felfedez benne az ember az alig egy év múlva bemutatott Carpenter moziból, a The Thingből elemeket. Nem bocsátkozok találgatásokba, ám az atmoszféra és néhány mozzanat kísértetiesen hasonlít. Persze tudom, ez leginkább csak véletlen műve lehet, ezért döntsön mindenki maga, ez csak az én lonely véleményem, ami meg szintén kit érdekel.

ITT a bemutatkozója.

Urban Legend vikingériából - Strandvaskaren (2004)

Így a 21. század küszöbén már tudjuk, hogy minden jóravaló népcsoport dolgos tagjának van legalább egy szaftos legendája a felmenőiről, mint ahogyan azt is tudjuk, hogy kísértetek márpedig vannak. Ott lapulnak a legkülönfélébb házakban (azt nagyon csípik), a tavakban, erdőkben, de még a szomszéd Józsi bácsinak a kerti budijában is. Mer' nehogymá' pont annak ne legyen mumusa. De azt is tudjuk azonban, hogy a nagybetűs Filmipar is foglalkoztat kísérteteket, mégpedig elég szép számmal. Bár azt nem tudom, mekkora lehet egy egy ilyen nyomorultnak a gázsija, de az tény, hogy keresett fajta. Szóval lehetne orrvérzésig sorolni a legkülönfélébb Hollywoodi ijesztegetőket, én mégis inkább egy Európai alkotásról, eredeti címén a kissé nyálpróbáló Strandvaskaren-ről írnék egy pár okosságot. Magyarul ez annyit tesz: A  Tó Szelleme. Hát, igen kreatív, szó se róla, bár svédül nem értek, lehet hogy tényleg azt jelenti. Angol címe Fulldokló Szellem, de az meg mindegy.

Na ami a lényeg, adott ez a film egyenesen Mikael Háfström boszorkány konyhájából, akinek később a szerintem kiváló (bár nagy szerepe van ebben John Cusack-nak) 1408-at köszönhetjük. Szóval biztató, és én is így ültem neki, meg egy kis globális lokálpatrionizmus is volt benne, hiszen Európai filmről lévén szó, sokkal szívesebben szegeződök a képernyő elé, mintha mondjuk Paris Hiltonnal akarnának etetni engem, és amerikai ember mintájára teljesen hülyének nézni. (Mer'hogy azt ugyan nem tudjuk - jobb esetben - hol van Magyarország, de az ámerikai redneckeknél tuti nem lehetünk agyasabbak.) Szóval nekiültem, és azt kaptam, amit vártam. Egy svéd Urban Legend-et, ám valahogy mégis emészthetőbb formában. Ez lehet köszönhető az elfogultságomnak, de nálam nagyon ütött a sztori, amiről nem írnék, tessék megtekinteni... Egy pár szót mégis: adott egy bentlakásos iskola, és egy rejtélyes haláleset, és a főszereplő, aki éppen egy száz évvel ezelőtti helyi legendából írja a szakdolgozatát. Ám furcsa szálak vezetnek a múltból a jelenbe, ami összekapcsolódni látszik a frissen történt öngyilkossággal. Közben érkezik két új diák a suliba, akikkel szemmel láthatóan nincs minden rendben.

Legyen elég ennyi, annyit mondhatok, a sztori, klisés mivolta ellenére is jól összerakott, jól van tálalva, és egy kis csavar is jut a végére. Így tehát a forgatókönyvvel nincs baj, nem mellékesen pedig a fényképezés és a rendezés is gyönyörű, a szereplők, mégha kissé esetlenek is, és mókás Vejnemöjnen képük van, abszolút képben vannak. Külön kiemelném a főszereplőnek, Sara-nak a játékát (akit a nekünk mit sem mondó Rebecka Hemse alakít), ami egy az egyben tökéletes. Nincsenek buta sikoltozások, irreális cselekedetek, nagy cicik, mégis hatásos és szórakoztató a mozi. Példa lehetne mára már az európai filmgyártás az amcsi stúdiók előtt, ami még mindig azt hiszi, hogy megetetheti a világgal a nagy "Amerikai Álmot". Ideje lenne felébredni és felzárkózni, vagy inkább felnőni az elvárásokhoz, és nem önismétlésékbe és felesleges projektekbe ölni a dollármilliókat. De kicsit elkalandoztam, szóval bátran ajánlom a filmet, nem kell tőle félni, látszik, hogy északi testvéreink sem elégednek már meg a rénszarvas ostorozással és a jurtamérnökléssel. Tessék fogyasztani, mert igazi európai.

És még egy pár szó a zenéről. Azaz hogy nem, mert az nincs neki, ütős effektek szolgáltatják a feszültségkeltést, ami meg zene, az meg valami Várius Artisztsz vagy nem, ami viszont nem érdemel említést.

Viking testvéreink nagyon tudnak, ezt az elmúlt pár év Skandináv filmgyártása ékesen bizonyította. Isten tartsa meg őket jó szokásukban!

Kedvcsináló muzsikával ITT

Madárijesztgetés Klasszikusan - Scarecrow (1988)

"In the cornfield, no one can hear you scream"

Mondanom sem kell, sok mindent bevesz az egyszeri  horror fanatikus gyomoridege. Kaptunk már az arcunkba változatosabbnál változatosabb mumusokat, rémeket, meg Uwe Boll-okat. Így bővült szépen lassan a slasher műfaj karakterkészlete is, és így lettek William Wesley rendezőnek köszönhetően a madárijesztők is az öncélú öldöklés nagymesterei.

Túl sokat nem beszélnék erről a moziról, ha azt mondom, alacsony költségvetés, nevenincs színészek, nulla történet, akkor asszem mindent elmondtam. Szegény Madárijesztő elvtárs az Ózból biztos forog a sírjában, és nem amiatt, mert a sötétebbik oldala került ezúttal a vászonra. Az ötlet nagyon jó, helyenként a megvalósítás is ütős, vannak frappáns gore jelenetek, és még az atmoszférára sem lehet panaszunk, ám valahogy nekem mégsem ül a dolog. A legnagyobb baj itt a történettel van. Azaz hogy nincs, mert történet mint olyan, na az nincs neki. Legalábbis én nem tudtam kiszűrni semmi sztorilájnt a dologból. Rablók rabolnak, aztán meg redneck madárijesztők játszanak velük valahol Mexico környékén, mer' abból ugye mi baj lehet. A legnagyobb szívfájdalmam, hogy ezekről a madárijesztőkről (hárman vannak) nem tudunk meg gyakorlatilag semmit. Na persze egy darabolós filmben legalább annyira van szükség a háttársztorira, mint egy békebeli NSZK szoftpornóban. Úgyhogy ha mindezt figyelmen kívül hagyjuk, lemegyünk butába, akkor igazán élvezetes kis mészárlás kerekedik ki ebből az alig 80 perces taktusból. Az effektek helyenként tényleg nagyon eltaláltak, néha olyan érzésem volt, valamilyen Élőhalott Visszanéz című zombieposzt sasolok.  És amit megemlítenék még, az a film zenéje. Barátian illeszkedik a film egészéhez és annak egyes elemeihez. Soundtracket (túl sokat azért ne várjatok) az a Terry Plumeri jegyzi bezony, akinek gyakorlatilag ez volt az első munkája, ám ezek után még sok sok változatos B illetve trash szösszenetet sikerült magából kiizzadnia.

Egyszómintszáz,  klausztrofób atmoszférája, élvezhető effektjei, és klasszikus mivoltja okán bátran ajánlom az arra érdemesnek, még akkor is, ha nekem annyira nem is jött be, dehát az meg kit érdekel.

Kis kedvcsinálás pedig itt.

Nightmare On Elm Street Remake (2010)

Ocsmány csíkos pulóver, szakadt kalap, szarógalamb-pózer beállás, és ipari szelető ott, ahol az átlag a kézfejét hordja. Nem kell sokat agyalni, kiről is lesz szó az alábbi bejegyzésben. Wes Craven 1984-ben hozta világra beteges vízióját egy gyerekgyilkosról, Freddy Kruegerről, akit ugyan a felbőszült Elm utcai tulajdonosok jól karikába pirítanak, ám ez mégsem szegi kedvét a mókás kinézetű perverznek. Visszatér a halálból, hogy a "kiművelt" kisvárosi tinédzsereknek az alkohol és a drog, netán a szex helyett szórakoztatóbb elfoglaltságot biztosítson. Haláli jó móka, azt semmiképp sem lehet kétségbe vonni. A film akkor várakozáson felül teljesített, és egy új ikonnal gazdagította a slasher zsáner antihőseinek táborát. Jason és Michael új tesót kapott, lehet már cicásat játszani. És ahogyan az lenni szokott - szigorúan nagy vonalakban - jöttek kilóra a folytatások. Színvonal változó, csak Freddy maradt a régi, ami nagyban hozzájárult a sorozat sikeréhez. Robert Englundnál hitelesebb B-karaktert keresve sem találhattak volna, tőle még maszk nélkül is kiráz a hideg, pedig hát az ember ha bepillant egy magasröptű parlamenti közvetítésbe, gyakorlatilag kedvére borzonghat a felhozatalon. Ami viszont mostanság relevánssá teszi ennek a klasszikusnak a felemlegetését, az a készülő remake, melyet a New Line Cinema 2010 áprilisára ígér a kíváncsi közönségnek. A rendezői széket az a Samuel Bayer foglalhatta el, aki eddig nem sok filmes referenciával büszkélkedhet, sokkal inkább a videó klippek világában kamatoztatta a mozgóképhez való vonzódását. Robert Englund helyére pedig a Watchman című képregény vászonra gyártott adaptációjának arctalan igazságosztója, Jackie Earle Haley lépett. A választás, semmi kétség valóban jól eltalált, a kérdés viszont most is ugyanaz, mint mindig, amikor remake-ről beszélünk: mennyire sikerül rombolni az eredeti mozi legendáját? Ezt sajnos a már nyilvánosságra került trailer - amit itt lehet lecsekkolni -  negatív irányban igyekszik bizonyítani, magyarán legalább annyira van erre szükségünk, mint Dzseronazzó Máriának a szájplasztikára. Az mondjuk némi bizakodásra adhat okot, hogy hivatalos álláspont szerint az előzetesben nem a végleges karakter látható, talán még változhat. Megvallom őszintén, nem lenne hülyeség tőlük, mert így sokkal inkább hasonlít a mi szeretett Freddy-nk egy páclében áztatott tibeti matuzsálemhez, mint a megszokott karakterhez. Szóval van még mit a szendvicsbe aprítani. A legjobbakat csak remélni tudjuk, magam részéről türelmetlenül várom a végeredményt... Erre azért még visszatérek.