Festői Élvezetek Viktoriánusan - Dorian Gray (2009)

"Az élet egy pillanat, és nincs semmi ezután.

Tehát égesse mindig a legerősebb lánggal!"

Anglia a 19. században. Viktória királynő uralkodásának évtizedei, amikor az ország megszilárdulni látszott mind gazdaságilag, mind erkölcseiben. Az addig elromanticizált emberi kicsapongásokat mondvacsinált "igába" hajtották. A szociális fertő azonban a felszín alatt mindennél jobban virágzott. Eltussolt halálesetek az uralkodó házból, Hasfelmetsző Jack ámokfutása, a szegénynegyedek és az erkölcsi bűnözés égető problémáinak figyelmen kívül hagyása ugyanúgy jellemezte ezt a kort, mint a csillogás, a gicss és a sznobizmus.

Ebben a korban alkotott Oscar Wild is, akinek tárgyalt alkotása, a Dorian Gray Arcképe legalább akkora port kavart abban az időben, mint Sade Marki perverz erkölcsi fertőt felvonultató művei közel 100 évvel azelőtt. Minden kornak megvolt az az irodalmi szócsöve, amely nem hagyta figyelmen kívül az emberben rejtőző ösztönöket. Azokat az ösztönöket, melyek mind társadalmunk szűkre szabott keretei közé vannak szorítva. Szocializált világunk határt szab az élvezeteknek, a gyönyöröknek és teszi mindezt úgy, hogy közben saját maga elé állít görbe tükröt. Az elfojtott indulatok, a vágy vulkánhoz hasonlatos tulajdonsága az emberben lakozik, elfojtása legtöbbször a többség által nem elfogadott normákba ütközik. Erőszak, tivornya, szexuális perverzió, melyeknek gyakorlatilag nincs határa. Ezeket már többen megfogalmazták az irodalom történetében, mégsem lettek példaértékűek.

Egyszer érzésekről van itt szó, melyek minden ember lelkében megtalálhatók, és mégis mindenkori társadalmunk úgy tekint ezekre az adott művekre, mint a bűn legnagyobb képviselőire. Már a középkorban találkozhattunk Szent Ágoston vallomásaival, aki nyíltan vállalja Isten szolgálata előtti bűnös életét. De nem kell messzire menni, hiszen a 20. századi neves francia költő, Apollinaire Tizenegyezer Vesszőcsapás című regénye maga a szexuális perverzió egyetemes bibliája. Ezek mind olyan részei a történelemnek, melyeket előszeretettel hallgatnak el előlünk tanulmányaink alatt. De az embert nem lehet becsapni. Ahogy öregszünk, életünk során egyre inkább tudatában vagyunk az idő múlásának. És folyamatosan az az érzésünk, hogy valami kimaradt életünkből, valamit nem úgy tettünk, ahogy kellett vagy szerettünk volna. Szépségünk elmúlik, kisugárzásunk megkopik, és az élvezetek fiatalos hajszolását felváltja a keserű felismerés: valami elveszett, ami soha sem hozható vissza többé. A szociális szerepek magunkra erőltetése, a meg nem cselekedett vágyak elfojtott érzete kíséri végig életünket, és a végén "szerelmet vallunk" az örökkévalóságnak. Az Ördög azonban, szokták mondani, nem alszik. Éberségét pedig általában siker koronázza.

Dorian Gray (Ben Barnes) egy gazdag, gyönyörű, és naiv fiatalember, aki a nagybátyjától örökölt londoni házba készül beköltözni. Hamarosan megismerkedik a család barátaival, akik megsemmisítő befolyással vannak hiú és éretlen lelkére. A róla festett tökéletes, egész alakos portrét is ugyanúgy csodálat tárgyává teszi, mint saját életét. Lord Henry Wotton (Colin Firth) felismeri a fiúban szunnyadó ösztönöket, és Dorian, engedve újdonsült barátja cinikus csábításának átadja magát az önző és rafinált élvezeteknek. Egyre mélyebbre süllyed az erkölcsi fertő véget nem érő mocsarában, és hamarosan rá kell jönnie, hogy semmi sincs ingyen. Minden élvezetekkel töltött perc a festménybe zárt önmagán hagy csak nyomot. Ám az időt nem lehet becsapni, hiúságáért hatalmas árat kell fizetnie.

A film a tavalyi év egyik nagy reményekkel várt alkotása volt. Oliver Parker neve nem ismeretlen a szakmában, hiszen többször dolgozott már Clive Barkerrel is, ami a szürreális érzékenység terén kétségkívül előnyt jelenthet. Direktori munkáit tekintve sem az első mozija ez, ami kétségtelenül meg is látszódik rajta. Oscar Wild híres hírhedt kisregénye sok mozgófilmnek szolgáltatta már az alapját. Szerencsére azonban nem annyira elcsépelt karakter Dorian Gray, mint mondjuk hasonló hírnévnek örvendő kortársai, Frankenstein vagy Dracula Gróf. Mindez pedig érződik a forgatókönyvön, ami Toby Finlay neve alatt szinte tökéletes, és érződik a karakterek hitelességén is.

Oscar Wild gyakorlatilag saját életéből merítette az ihletet kisregényéhez, mely korában azonnal kirobbanó siker lett. Sikeres, gazdag, tehetséges és jóképű művészként nem akart művei mögött megbújni. Azt akarta, hogy az emberek előbb megismerjék, és személyiségéből kifolyólag kezdjenek érdeklődni művei iránt. Hajszolta az élvezeteket, hajszolta a hírnevet, a társasági élet központi figurája volt, aki több téren is megelőzte a korát.

Ezek az életrajzi adalékok kiválóan lettek a forgatókönyvbe implantálva, hiszen több helyen ráismerhetünk a neves író életének apró mozzanataira. Szuggesztív szürrealitása mindvégig ott bábáskodik a történetvezetés kényes mozzanatai felett. Ezt pedig rendezőnk nagyon jól használta ki. Az esetleg zavarónak ható generációs lukakat kiválóan tömködte be a modern stilisztikai, dramaturgiai eljárásoknak köszönhetően. A feltehetően mérhetetlenül romantikus alakokat felváltották a kissé mai szemmel szocializált, cselekedetük emberi logikáját tekintve modern alakok, akik mégis meggyőző hitelességgel kelnek életre a vásznon, és irodalmian tárják elénk azt a világot, ami a média által ma már gyakorlatilag életünk részét képezi.

Dorian Gray szerepében Ben Barnes brillírozik, akinek gyakorlatilag ez az első komolyabb szerepe. Mégis megfelelően formálja meg a hiú, ámde naiv fiatalembert, aki saját maga számára is érthetetlenül kerül a bűnös élvezetek visszafordíthatatlan útjára. Lord Henry Wotton karaktere Colin Firth kezében válik tökéletessé, míg kettejük játékának harmóniája abszolút mértékkel uralja a filmet. Jóllehet Oliver Parker nem igazán tudta eldönteni, milyen filmet szeretne készíteni. Nem annyira horror, mint inkább dráma a film, ám sötét tónusa és témája mindenképpen az előbbihez kapcsolja azt. Stephen Frears A Gonosz Csábítása című alkotásához tudnám hasonlítani a mozit, amely ugyanezekkel a panelekkel dolgozik, csak éppen Jekyll és Hyde szintén örök érvényű témáján keresztül. Irodalmi színezetben avagy vonatkozásban egyébként eléggé hasonló a két mű, hiszen mindkettő egy meghasonlott emberről szól, olyan emberről, kiben a pszichológiai gonosz erősebb motivációval bír, és aminek valamilyen eszköz lesz a hordozója. Mégis mindkettő zsáner az irodalom eme ügyesen megtűrt berkeiben. A film képi világa szintén lenyűgöző. Festői, gyönyörűen fényképezett hátterek, kora hű környezet, kiváló operatőri munka jellemzi. A CGI szerencsére nem tolakodó a filmben, az a kevés is, ami pedig muszáj, nem lett túlerőltetve. Ez mindenképp erényét szolgálja a filmnek.

Személy szerint mindig csak örülni tudok, ha olyan alkotással találkozok, amely a rémtörténet írás valamely remekét veszi alapul. Ezen alkotások tekintetében természetesen nagyon fontos a megvalósítás, a hű szemlélet. A Dorian Gray minden tekintetben jól teljesít, s így képes elmosni a generációs különbségek gátjait úgy, hogy a mű irodalmi értékeit tiszteletben tartja. És ha rezegne is a léc a rendezői munka terén, ez akkor is kárpótolna érte. De szerencsére nem, minden együtt van, és Oscar Wild is nyuggodtan pihenhet sírjában. Egyszóval bátran ajánlom mindazoknak, akik az eredeti kisregényt rajongással övezik, és azoknak, akik szeretik a kosztümös rémtörténeteket. Hiánypótló munka volt, ehhez nem fér kétség. Ellenőrizhető ITT.