Gyerekkoromban elképesztően féltem a robotoktól. Ehhez az aprócska életrajzi adalékhoz olyan filmek tartoztak, mint többek között a horrornak jóindulattal sem nevezhető Rövidzárlat széria. Johnny 5 annyira rám hozta akkor a frászt, hogy azóta is utálom a robotokat. Persze ma már csak közelről, a vásznon előszeretettel (b)ámulom őket. És mért is ne tenném, hiszen olyan klasszikusok születtek ilyen témában, mint a Terminátor, Chopping Mall, Elhagyott Bolygó vagy tárgyalt filmünk is, a Lépéskényszer. 1984-ben James Cameron álmodta vászonra Arnold Schwarzeneggerrel a jövőből érkező gyilkos robot archetípusát, amely azóta már több folytatást is megért. Az Elhagyott Bolygó robot szörnyei már más aspektust kaptak azzal, hogy a gyilkoláson kívül a mesterséges intelligencia problémáját feszegették. De mint tudjuk, semmi sem előzmények nélküli. A robotizáció, robotizálódás természetesen a 20. század második felének kardinális témájává avanzsálódott azáltal, hogy a számítógépek elterjedésével az ember egyúttal rá is bízta magát a gépekre. Ma már elképzelhetetlen, hogy mindennapi életünk bizonyos területein ne a gép gondolkodjon helyettünk.Ám az ezzel kapcsolatos globális emberi félelmek egyrészről teret engedtek a modern tudományos-fantasztikumnak, másrészről pedig visszaköszöntek olyan nyomtatott illetve mozgóképes művészeti alkotásokban, mint a Szárnyas Fejvadász, amely az öntudatra ébredt androidok (biorobot) emberjogi problémját tárgyalja. Persze jómagam nem vagyok fizikus, azt sem tudom, és mégis mozog-e a Föld, így nem is igen tudok belemenni tudományos fejtegetésekbe, azt azonban én is meg tudom állapítani, mennyire van az említett alkotásoknak realitása. És igen. Nagyon is. Minap olvastam valami bugyuta hírportálon, hogy ki lehet próbálni a robotszexet. Hát nem tudom. Az nem olyan lehet, mintha a lefolyóval kerülnénk szerelmi függőségbe? Tényleg nem tudom, de a kérdés akaratlanul is fölmerül bennem: miért kell nekünk robotokkal szexelnünk? Na ezt a kérdést is kilövöm majd az űrbe, addig azonban lássuk, miről is lesz most szó.
Egy feltehetően kincsvadászoknak tűnő csapat küzd hajójával a pusztító tájfun ellen valahol a Csendes-óceánon. A hajó végzetes sérüléseket szenved, ezért kapóra jön az útjukba került hajóóriás, amely mint kiderül, orosz kutatóhajónak bizonyul, viszont teljesen elhagyatott. Hőseink a profit reményében be is veszik magukat, ám hamarosan nem várt események részeseivé válnak. A hajót furcsa gépszörnyek irányítják, melyek egyetlen célja, hogy elpusztítsák az embert, ami szerintük nem más, mint egy veszedelmes vírus. Megkezdődik az élet-halál harc, ahol már nem mi irányítjuk a robotokat, hanem ők irányítanak bennünket..Első látásra a sztori nem tűnik ám bonyolultnak. Na de annyit elárulok, hogy másodikra sem az. Egy ügyesen montázsolt kliséhalmazról beszélünk, de kétségtelenül a jobbik fajtából. Erre mondjuk mindjárt garancia lehet, hogy filmünk produceri teendőit az Aliens, illetve a Terminátor gárdája végezte, élükön Gale Anne Hurd-el, aki nem mellesleg említett filmjeink rendezőjének, James Cameron-nak az "oldalbordája". Egyébként a film hangulata, atmoszférája és dramaturgiája sorról sorra ezt az utat követi. Az egyértelmű lopások azonban nem tettek rosszat a filmnek, hála a "jótól jól" siker receptnek. Így viszont a mozi élvezeti faktora eléri azt a maximumot, ami ilyen esetben teljességgel elvárható.
Rendezőnk neve nem lehet túl ismerős a hollywoodi direktorok palettáján. Már csak azért sem, mert ebben a státuszban ugyanis ez az egyetlen munkája, ha leszámítjuk a Terminátor második részéhez készített "mi lenne ha?" kisfilmet. Nem úgy a vizuális effektusok terén. John Bruno rengeteg kiváló munkával büszkélkedhet, hiszen olyan alkotások FX munkálatai kerültek ki a keze alól, mint a Szellemírtók, A Mélység Titka, Terminátor 2, Titanic, vagy a legfrissebb James Cameron sikerfilm, az Avatar. Természetesen ennek ténye a Lépéskényszer-ben is bizonyítást nyer. Rendezői kvalitásokban kicsit alulteljesít a mozi, ám ezt megfelelően kompenzálják a látványos speciális effektusok és a pergő akció. A robotok marha pofásan néznek ki, bár erősen Terminátor szagú az emberi szövetek és a fém szimbiózisa. És hogy átmenjek triviálisba, ki nem maradhat a végén megjelenő nagy robotszörny, ami pedig akaratlanul is olyan asszociációra adhat okot, mint a Bolygó Neve: Halál bosszúálló szörny királynője. Az igazsághoz az is hozzá tartozhat, hogy talán szándékosan követték el ezt így a készítők, hiszen érezhetően egyfajta tisztes emlékezés ez a mozi. Olyan filmes esztétikum, olyan dramaturgiai technika előtt állít emléket, amely gyakorlatilag ezzel a mozival, az új évezreddel le is zárult. A film ötvözi az előtte elmúlt húsz év legjobb sci-fi, horror és akció filmes hagyományainak remekeit. És ezért én már nem is tudok rosszat mondani róla. Ott van a filmben minden tisztelet az olyan nagy elődök előtt, mint a Terminátor, az Idegenek, Rövidzárlat, a Robotzsaru, a Mélység Titka, egyszóval kimondva - amiből rögtön négy lesz - egy fan epic blockbuster parádé.
Természetesen egy ilyen filmhez illik legalább egy ismert nevet is felvonultatni. Na most esetünkben találkozhatunk néhánnyal. Ezzel el is árultam, hogy parádés színészi gárdát vonultat fel a mozi. Donald Sutherland, mint a hajó kicsit lepukkant, enyhén zakkant kapitánya jó választásnak bizonyult. Persze ő minden esetben jó választásnak bizonyul. Egyébként sem állt távol tőle ez a műfaj, elég csak a számomra igen kedves Parazita című filmre gondolni. De ott van a kötelező férfi hős szerepében a Baldwin család majdnem legfiatalabb tagja, William Baldwin, aki egy sémakarakter ugyan a futottak még kategóriából, de kézzelfogható baj azért vele sincsen. És akkor elérkeztünk a harcos amazon szerepkörhöz, amely a Ripley-klónok táborából lett ügyesen kiemelve és Jamie Lee Curtis által pofásan megformálva. Ugyan Tony Curtis színészkedésre fejét adó lánya sosem volt tálentum (többet láthattuk horror illetve B filmekben), de az kétségkívül jól áll neki. Mint "sikolykirálynő" a klasszikus Halloween óta amúgy is szeretjük őt. Ennél több szót úgy gondolom nem érdemes a színészekre fordítani, a nevek magukért beszélnek. Nem mondom, hogy korszakalkotó, amit csinálnak, de mindenképpen élvezetes nullponttal büszkélkedhetnek önmagukhoz képest.A forgatókönyv esetében érdekesség, hogy az azt jegyző Chuck Pfarrer állítása szerint már vagy tíz évvel korábban készen volt ennek a sztorinak az alapötletével. Akkoriban azonban úgy látta, hogy még nem adottak azokra a speciális effektusokra vonatkozó követelmények, amelyekkel hűen vászonra lehetne adaptálni ötletét. (Jómagam nem tudom, mire alapozta ezt a feltevését, hiszen a filmben így sincsenek olyan újító megoldások, melyeket ne láttunk volna tíz évvel azelőtt akár Stan Winston trükkmester boszorkánykonyhájában, akár máshol. Elgondolkodtató, hogy tíz évvel később az a John Bruno vitte vászonra, aki annak idején a legmodernebb effektekkel dolgozott, mind ami a mechanikus, mind ami a CGI trükköket illeti.) Így került 1995-ben a Dark Horse Comics-hoz a történet, akik kiadták képregényes formában. Ám három évvel később Pfarrer, látva a filmes trükk technika fejlődését, felülvizsgálta a szövegkönyvet, és így jöhetett létre a Lépéskényszer. Talán emiatt is érezhető az elmúlt húsz év legjobb pillanatainak ötvözete a filmben, hiszen maga a történet pont abban a korban íródott, amikor a zsáner a fénykorát élte. Ezért számomra benne van mindaz, amiért a mai napig rajongok a műfajért: akció, látvány, tudományos-fantasztikum, horror, és nem utolsó sorban hangulat.
A Lépéskényszer mindent összegezve is egy igazán érdekes alkotás. Az, hogy nem vált sikerré, és méltatlanul lett elfelejtve olyan klasszikusok mellett, mint a Terminátor, amely még mindig kultfilmnek számít, és alkalmas arra, hogy többször megnyúzzák, jelentheti a zsubzsáner halálát. Ennek a fajta filmes kultúrának sajnos az új évezreddel befellegzett. Ha sokszor próbálják is meglovagolni annak sikerét, vagy leginkább hangulatát, ha megpróbálják elővenni és leporolni annak receptkönyvét, általában egy röhejes B-filmre, vagy egy szánalmas ZSámokfutásra futja csak. Ennek oka lehet a direktori hozzáállás, az FX team hozzá nem értése, vagy a kis költségvetés, de leginkább annak a filmes kultúrának, azoknak a történeteknek a hiánya, amelyek a Lépéskényszerhez vagy a Terminátorhoz hasonló filmeket naggyá tették. Ma már más a recept, máshoz kell nyúlni. Nem kellenek ikonok, nem kellenek zsáner szörnyek, az a legfontosabb, hogy szirupos romantikával büdösítve minél többet megmutassunk, lerombolva ezzel a maradék misztikumot is, ami bennünket a nagy klasszikusokhoz fűzhet. Ennek a számomra oly kedves műfaji kultúrának egyik utolsó hírmondója a Lépéskényszer, melyet már csak ebből kifolyólag is érdemes újra felfedezni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése