"Gandalf Nyomában" - Clive Barker's Lord of Illusions (1995)

"Itt az emberek démonok erejével rendelkeznek.

És maga a Halál csupán egy illúzió."

Stephen King, a neves horror író már a '80-as évek közepén látta a műfaj jövőjét. Kingnek mindig is jó orra volt az ilyesmihez, így amikor annak idején - valamikor a '90-es évek első felében - megláttam egy egy könyv borítóján az ő személyes ajánlását (ami persze lehet, hogy csak kamu reklámszöveg volt, nem is mondott olyat, vagy nem úgy), gondolkodás nélkül nyúltam is a játékteremre félretett zsebpénzemért. Olvasni azért jobban szerettem, mint a Mortal Kombat-tal Goro-t gyilkolni, bár az sem volt utolsó. Azért mentségemre szolgáljon, hogy először mindig a könyves standot néztem meg. Aztán persze így is úgyis üres zsebbel tértem haza: vagy könyv volt nálam, vagy a legújabb 'kombo' és 'finish him' technikai tudásának büszkén megszerzett érzete. Akárhogyan nézzük, kétségkívül gazdagodtam, hiszen a tudás hatalom, azt pedig mindkettő maradéktalanul képviselte.

De hogy ne térjek el a tárgyalt témámtól, az egyik ilyen szokásos 'tripem' alkalmával rábukkantam egy könyvre, melyen ott virított az idézet akkori csalhatatlan kedvencemtől, ami természetesen azóta már szállóigévé vált, teljes egészében pedig így szólt: "Már látom a horror jövőjét... Úgy hívják, Clive Barker". Több se kellett, azonnal a zsebembe nyúltam, és mondtam a lepukkant, látszólag alig kis ideje megtisztult "technocol gyermeknek", hogy mire is vágyom. Készséggel átnyújtotta a könyvet, és én boldogan - mint Micimackó a hóesésben - caplattam haza legújabb kincsemmel, Clive Barker Kárhozat című regényével. Mellékesen Stephen King ezt a kommentjét eredetileg nem ide szánta. Ám a Barker addigi novelláit összefoglaló antológiájának, a Books of Blood című kötetnek az első amerikai kiadásához szignózott igazán piacképes ajánló bejárta Barker könyveivel együtt a világot, így került a Kárhozat hazai kiadásának is a hátlapjára. Persze ezzel nem volt semmi gond, mert ez a modern fausti horror erősen megérdemelte, hogy így reklámozzák.

Annak idején kicsit ugyan erős olvasmány volt számomra, persze pont ez okozott benne örömet. Ezért úgy döntöttem, hogy visszamegyek a társadalmi nyomásnak behódolt kései hippi árushoz, és rávezetem valamilyen egyetemes nyelvezettel, hogy még ilyet! Így bukkantam rá a Pokolkeltőre, ahonnan pedig már nem volt nehéz eljutni Barker mozgóképes munkásságáig. A Hellraiser sorozat kultikus pozícióban díszelgő Cenobitái méltán váltak a horror zsánerének legújabb szintű megtestesítőivé. A gyönyörök és a fájdalom között húzódó laza határvonal mezsgyéjén várakozó pokol démonok új távlatokat nyitottak. Barker dekadens nézete a halálról és annak természetéről, a valóság és képzelet ambivalenciájáról mind - több kevesebb sikerrel - benne tükröződnek filmjeiben is, melyek többségét ő maga írta és rendezte, vagy legalábbis producerként ott bábáskodott felettük. Ahogyan ő maga az írója és rendezője a szintén a halál természetét taglaló 1995-ös  filmjének, a Lord of Illusions-nek.

Harry D'Amour mangánnyomozást folytat Los Angelesben, ahol hamarosan egy furcsa, misztikus bűntény közepébe csöppen. A híres illuzionista, Philip Swann legújabb mutatványa közben meghal, ám a körülmények azt mutatják, hogy halála körül bonyolultabb összefüggések munkálnak. Nyomozónk Swann özvegyével együtt ássa bele magát az illuzionisták sötét világába, ahol hamarosan rádöbben, hogy semmi sem az, aminek látszik. A szálak egy őrült szekta sötét mágiával hatalmat szerzett fejéhez vezetnek, akivel azonban annyi kis probléma akad, hogy már 13 éve halott. Hősünknek pedig lassan szembesülnie kell azzal a szörnyű ténnyel, hogy a halál is csupán illúzió.

A sztori tipikusan Barker. A halál természetét taglaló történeteinek egyik középszerű tálalása a Lord of Illusions. A film fölött egyeduralkodó Barker ügyesen járja körbe az utat, amit univerzumában már megszokhattunk. A sztori aránylag jól teljesít, pedig a néhol szimpla krimibe átcsapó mozi nem mentes a hibáktól. A Sherlock Holmes féle cselekmény szerkesztéssel dolgozó, misztikus mázzal nyakon öntött történet nem tartogat katartikus pillanatokat. Nem is ez a célja. Sokkal inkább a létünk mélyebb rétegeiben megbúvó filozófiai gondolatokra fekteti a hangsúlyt. Persze a halál csak illúzió, illetve a minden illúzió elmélet gyökere nem barkeri találmány. Akár magát a görög gondolkodót, Platónt is megkérhették volna, hogy dobjon össze egy scriptet nagy hirtelen, hiszen az alapgondolat maga egészen addig bátran vezethető vissza. Mégis nekem a fülemben csengenek (vagy inkább a szemem előtt lebegnek) a 20. század egyik nagy horror moguljának, H.P.Lovecraft-nak a szavai, ami valahogy így szólt: "Nem halott az, mi fekszik örökkön, a halál sem ér át végtelen időkön." Tehát megvannak a sztori ősképei, így aki tisztában van ezekkel az adalékokkal, már nem az újdonság erejével várja a téma kifejtését. A Hellraiser borult, erős perverzióval fűtött világa itt csak nyomokban található meg, és ez nagy csalódást jelent számomra. Megtekintése közben folyton ott munkált bennem a kérdés, hogy mért nem a aduász Hellraiser széria fölött bábáskodott inkább, hiszen az első három rész után a legenda a mai napig csak árnyéka önmagának. Persze ezzel mégsem azt akarom mondani, hogy a Lord of Illusions rossz film lenne.

Ami igazán sokat dob a mozin, az a kellemesnek mondható szereposztás, mely nem nélkülöz kategóriájában neves, mégis megfizethető színészeket. Olyan nevek adnak pluszt az élvezeti faktorhoz, mint Scott Bakula, aki egy kiváló mellékszerep barbár akár még napjainkban is. Korrekt alakítás, szerethető megvalósítás, helyenként Mickey Rourke akkori jobb pillanatait idézve (gondolok itt akár a korábbi Angyalszívre). De ott van az illuzionista szerepében Kevin J. O'Connor, aki szintén tapasztalt akár B-szerepkörben, akár a műfaj szövevényes területein. De nem szabad kihagynom Famke Janssen nevét sem, aki amellett, hogy igen szemrevaló, látszólag még öregedni is elfelejt. Nevét gyakorlatilag a tavaly előtt kiadott 100 Feet című mozi kapcsán is megtalálhatjuk, ami szintén nem váltott világot, viszont felhívta a figyelmet arra nem titkolt tényre, hogy a filmiparban másképp telik az idő. Magyarán színésznőnk ugyanolyan bájos 15 évvel a Lord of Illusions leforgatása után is, mint ahogyan azt anno Barker mozijában elégedetten nyugtázhattuk. Így a színészek ügyében panasszal nem élnék, talán csak a szakadt szektaszökevények halál idegesítőek, akik az aktuális direktori instrukciók mellett leginkább lelkes ám megszeppent diákszínpadosoknak tűnnek csak. Az őrület színészi manifesztuma nálam Jack Nicholson Jack Torrencénél kezdődik.

A látvány hitvány. Na jó nem igaz, ennyire nem sarkítok, de az akkori számítógéppel generált effektek megjelenésének nem is olyan kevés pénzből legyártott hírnökei helyenként igen mókásra sikeredtek. Egyedül a Hellraisert idéző különleges halálnemek illetve elemek computert abszolút nélkülöző jelenetei szolgálhatnak kellemes pillanatokkal (Persze dolgoztak is rajta egy páran). Szerencsére ebből ugyanúgy akad bőven a film majd két órájában, amik az elégedettségemet jogszerűen növelték. Mégis én inkább a helyszínek kiválóan eltalált atmoszféráját emelném ki húzóerőként, ami persze megint csak tipikusan barkeri, de gore és egyéb horror mutatók mellett az abszolút főszerep zászlóvivője. Gondolok itt a bűvészházban játszódó jelenetre, vagy Swann búvóhelyére, nem beszélve az egyéb helyszínekről (jósda, szekta otthon, színház stb.). Egyszóval a környezet és az atmoszféra viszi a prímet, de az aztán magasan.

Hogy a tapasztalat mondatja velem, vagy csak egyszerű intuitív megérzésről van szó: én úgy gondolom, hogy Barker is ugyanabban a cipőben jár, mint Stephen King. Legalábbis ami a műveinek filmre álmodását jelenti. Jómagam láttam már pár filmjét a Cenobiták atyjának, mégsem tudom azt mondani, hogy feltétel nélkül kezelem őket. A megvalósítás filmes vonatkozásait figyelembe véve jórészt középszerű látvánnyal lettem csak megörvendeztetve. Sajnos ez pedig a mai napig jellemzi írónk vászonra vitt alkotásait. Hogy ez mennyire Barker hibája - hiszen valamilyen formában ott bábáskodik mellettük - azt nem tudom, de tény, hogy én nem vagyok elragadtatva. Sem a Lord of Illusions-tól, sem (Hellraiseren vagy a Candyman első vérengzésén kívül, ami meg mondjuk nem kevés Rémálom az Elm Utcában áthallással rendelkezik) más mozgóképes alkotásaitól (hangsúlyozom mozgókép, nem történetről beszélünk). Az erős koncepcionális háttér, a mély értelmezés, a gondolati síkra terelt horror sokkal inkább egy könyv lapjain jelentenek fizikai borzongást, mint egy - helyenként - elcsépelt vizuális megvalósításban. Talán a zseni pont ebben mutatkozik meg. Hiszen ahogyan King, úgy akár a klasszikus rémtörténet XX. századi úttörője, H. P. Lovecraft sem ért még meg túl sok épkézláb scriptet vagy filmet. Kivételek persze mindig vannak, én mégis inkább olvasásra ajánlom ezeket a műveket, hiszen aki a lényegre kíváncsi... na az ami néha (jobb ha) láthatatlan marad.

Azért ITT bele lehet kukkantani.

"A Nevem Deth" - Trancers (1985)

A horror aranykorszaka Magyarországon kétségtelenül a '80-as évek végére tehető. Hirtelen külföldi forgalmazók kiadványainak tucatjai árasztották el a hazai videó tékákat. A horror szeretetére éhes közönség olyan kisebb forgalmazóktól kapta meg a jussát, mint a Zoom, Drive in 2000 vagy egyebek mellett a Video 2000. De ki ne emlékezne a felhővel takart hold emblémájára, amely amikor megjelent az éppen berakott kazetta introjában, lehetett tudni, hogy itt valami kellemes - a szó akkori értelmében vett - borzongásnak, lehetünk tanúi. Olyan klasszikus zsáner alapművek látták meg felügyeletükkel a napvilágot, mint a Gyilkos Bábok sorozat, vagy az Árnyzóna, de az általam rendkívül favorizált Kút és az Inga is a Full Moon stúdiójának ékköve, amely a Flamex forgalmazásában Lance Henriksen alakításával került a videó tékák poros polcaira. Megannyi - ma többnyire már haszontalannak titulált - film árasztotta el a piacot, melyek alapvető ideológiai összetevője az "olcsón szórakoztatót" mottóban doszta ki is merült. És ha korunk magasra tett elvárásainak útvesztőjében figyelmünkkel illetünk egy egy ilyen művet, mosolyogva azonnal le is antitálentumozzuk, aki ilyet és ehhez hasonlót futószalagon volt képes gyártani, ám nem tudunk szabadulni attól az ellentmondásos érzéstől, hogy igenis, a fene egye meg, jót szórakoztunk.

A filmes ipar nem értette - akár a zsáner nagykutyái -, hogy mi az a plusz, amely ezeket a filmeket a siker útjára terelik. Amíg a Gyerekjáték gyilkos babás ámokfutása odafigyeléssel, nagyobb költségvetéssel, szerkesztett forgatókönyvvel és szakmai ráfordítással vált kultikussá, addig a Gyilkos Bábok abban az időben különösebb megerőltetés nélkül elérte ugyanezt a kitüntetést. Kétségtelenül ebben rejlett Richard Band és Charles Band zsenije, akik testvérpárosként (előbbi zeneszerző, utóbbi rendező) egyedüli tulajdonosai voltak a stúdiónak. A Full Moon Entertainment fennállása alatt pedig nem csak készítette a filmeket, hanem kizárólagos forgalmazóként is működött. Filmjeik kötöttségek nélkül készültek, melyek nem szabtak határt sem a mozgókép brutalitási faktorának, sem pedig koncepcionális hátterének (már ha igényelték egyáltalán). Ez pedig az akkori horror és B- filmes trendnek kétségtelenül jót tett.

Filmjeik egyszerű összetevőkkel, minimális ráfordítással készültek ugyan, ennek ellenére színészeik között találhatunk nagyobb neveket is, akik a közel megszámlálhatatlan filmes repertoár elkészítésénél megfordultak. Ahogy a már említett Lance Henriksen, netán a Stuart Gordon által rendkívül favorizált Jeffrey Combs, vagy pályafutása hajnalán Demi Moore (Parasite). 1994-ben azonban pénzügyi viták hatására (mely az akkor készülő H.P.Lovecraft feldogozás, a Lurking Fear kapcsán merült fel) az addig a stúdió pártját fogó Paramount levette kezét a testvérpárról. Pénzügyi és egyéb támogatottság hiányában a Full Moon Entertainment pedig lassú haldoklásba kezdett (az addig kiválóan működő rögtön VHS-re gyártás nem volt tovább tartható), melynek a több évig húzódó sikertelenség után 2000 környékén  névváltoztatás lett az eredménye. A DVD korszak beköszöntével pedig végleg leáldozott a hajdan rajongók ezreinek "vizuális élelmet" adó stúdió csillaga. Ezért is volt nagy öröm, amikor kezembe akadt az 1985-ben leforgatott, Charles Band által rendezett B-sci-fi remekmű, a Trancers.

Jack Deth rendőr 2247-ben, egy olyan Los Angeles-ben, ami már csak emlékeiben hasonlít egykori önmagára. Legnagyobb problémát a delejezettek jelentik, akiket egy hatalomra törő mentalista irányított, amíg Jack ki nem vonta a forgalomból. Kiderül azonban, hogy Martin Whistler nem halt meg, tudatát ugyanis áttranszportálta 1985-be, egy a rendőrség kötelékében szolgáló parancsnok testébe. Célja, hogy a jövőben a Tanács élén ülő három vezetőnek az őseit megölje, így téve lehetetlenné évszázadokkal későbbi hatalomra kerülésüket. Jack kapja a feladatot, hogy visszamenjen '85-be, és amilyen gyorsan csak tudja felkutassa a vezetők felmenőit, és megölje Whistlert-t, mielőtt még összeomlik a jövő vezetése, és delejezett "zombik" nem veszik át a világ irányítását.

Nem csak elsőre tűnik meglepően kidolgozottnak a történet. Igazán kellemes scriptet tudhat magáénak a mozi, amely ha nem is intelligens, de mindenképpen figyelemre méltó. Danny Bilson és Paul De Meo szerzőpáros kellő kreativitással fogott hozzá a forgatókönyv megírásának. Tehetségüket ugyan jó pár hasonló alkotással megvillanthatták, mégsem váltak felkapott nevekké. Pedig ők jegyzik többek között az 1991-es Rocketeer című film sztoriját is. Ha kicsit azonban a mélyére szeretnénk pillantani, észrevehetünk olyan nyúlásokat, mint John Carpenter Menekülés New York-ja, vagy James Cameron Terminátora. Esetünkben azonban a "jótól jól" filmes evidencia kiválóan működik.

Nem egy olyat, hanem egy hasonlót láthatunk a képernyőn, és ez mindenképpen pozitív irányba mozdítja a megítélést. Charles Band korai - és jobban sikerült - filmjeinek egyike a Trancers. Abban az időben keresve sem találhatott volna jobb témát, mint a kor - főleg B-filmes körökben - legnagyobb húzópaneleit: poszt-apokaliptikus környezet és időutazás, mindezt pedig jókora akcióval nyakon öntve. A rendezésre meglepő módon - ismerve az úriember későbbi munkáit - nem lehet panasz. A helyenként noir jelleggel ékeskedő mozi jól illeszkedik az elvárásokhoz. Az embernek néha olyan érzése van, nem is sci-fit néz, sőt, még azt az érzést is képes néhol elhitetni, hogy egyáltalán nem B-filmről van szó. Ügyesen építkező cselekmény szerkesztés, ügyes beállítások, szerethető karakterek jellemzik a filmet, amely szorosan hozzájárult ahhoz, hogy egy minden tekintetben időtálló klasszikust eredményezzen.

Csakúgy, mint maguk a szereplők, kikenek nevei között maga Helen Hunt is megtalálható üdén, bájosan és szemtelenül fiatalon. Leena, a főhőst segítő hősnő szerepében szuper alakítást nyújt, ahol már észrevehetőek azok a színészi kvalitások, melyekkel későbbi filmjei kapcsán találkozhatunk. Hiteles megformálás, őszinte játék jellemzi, ennek hatására pedig hajlamosak vagyunk néha elfelejteni, hogy gyakorlatilag itt egy alacsony költségvetésű, videóra szánt B-mozit bámulunk. Jack Deth szerepében sem akárki domborít, hiszen annak karakterébe meg Tim Thomerson lehel életet. (Már tudom, hogy Bruce Willis és még jó páran honnan nyúltak.) A pályafutásában nem kevés filmet maga előtt és mögött tudható színész igazi akcióhős figura. Noir jelleggel nyakon öntött, trendi ultramacsó mázt felvett, sokat tapasztalt, a kamerák előtt magabiztosan mozgó színészről beszélünk, aki néha olyan, mintha Colombo-t és a Sean Connery James Bondját összegyúrták volna. Egyébként a fejhajtás meg is látszódik a következő, képregényszerű párbeszéden, melyen jóízűt mosolyogtam: "Mi a neve?" - "A nevem Deth. Jack Deth." Tim Thomerson egy igazi veterán B-filmes arc, melynek rutinja tökéletesen tükröződik ebben a szerepében is.

Túl sok speciális trükkre nem volt szükség a film alig 80 perce alatt, azt a keveset pedig ügyesen megoldották. A tengerből alig kilátszódó Los Angelest ('Lost Angeles', ez nagyon bejött) vetített illetve festett háttérrel, a többit pedig makettekkel oldották meg, amik ugyan nem gyönyörködtetnek, mégis igazán jól működnek. John Carpenter Menekülés New Yorkból című mozijában (igaz pár évvel korábbi) sokkal mókásabb effektekkel találkozhattunk. Külön kiemelném, hogy a delejezettek nincsenek agyonmaszkírozva, így a kissé megváltozott bőrszín, illetve a sebes arc, kicserepesedett száj tökéletesen elegendő mennyiséget és minőséget nyújtanak, és akár hisszük, akár nem, még félelmet is keltenek. John Carl Buechler tehát - ebben a tekintetben - ügyes munkát végzett, bár ez azért el is várható tőle. Emberünk ugyanis kisebb teherautónyi filmográfiája mellett bábáskodott a Péntek 13 széria VII. darabján, a Rémálom az Elm Utcában franchise IV. darabján, és hogy ne hagyjuk ki a trió harmadik tagját sem, Michael Myersnek is dolgozott a Halloween sorozatban, méghozzá szintén a IV. epizódban. Ez pedig csak egy töredéke volt annak a munkának, melyet többek között a horror zsánere köszönhet neki. Mégis esetünkben (számomra) a zene az, ami mindent visz. Kellemes minimalista szinti muzsika, helyenként John Carpentert idéző, témájában mégis Brad Fiedel Terminátorára hajazó score szolgálja az audio élmény maximumát. Próbáltam beszerezni a lemezt, mert tényleg elképesztően eltalált, inspiratív zenéről van szó, de eddig sajnos nem sikerült hozzájutnom. Mark Ryder és Phil Davies igazi klasszikus filmes zenei betéttel örvendeztette meg a nagyérdeműt, bár a mai napig nem értem, mért kellett ehhez az igazán minimális dallamvilággal rendelkező, egy analóg szintis muzsikához két ember. Nyilván ezt komponistáink jobban tudják. Talán záradékban fektették le, hogy ők bizony nem dolgoznak, csak együtt. Ez a része annyira mondjuk nem is érdekel, a végeredmény, ami a fontos, az pedig kétségkívül magasan nominálható kategória.

A Trancers a '80-as évek B-filmes tombolásának egyik legkiemelkedőbb alkotása. Charles Band filmográfiájában azért sok hasonlóval találkozhatunk, mégis ez az egyik legjobb hivatkozási alap. Alkotott még egy filmintézetnyi klasszikust a zsáneren belül, ehhez hasonló poszt-apokaliptikus sci-akció kettőssel viszont nem sokkal büszkélkedhet. Legalábbis hangulatában és minőségében hasonlóval nem. A Trancersnek ugyan készült folytatása (természetes volt, hiszen a vártnál nagyobb sikere lett, csak az első héten több, mint a négyszerese köszönt vissza annak az összegnek, mint amit ráfordítottak), ám egyik sem volt képes felülmúlni elődjét. Pedig ha jól számoltam, talán hat folytatást is megért. Színvonaluk nyilván arányosan tartott a süllyesztő felé (gondolom, mert ma már ott vannak, az tuti). Charles Band egy olyan klasszikust adott ezzel a filmmel a rajongóknak, amely még a VHS korszak haldoklását is túlélte. Sajnos ma már nagyon kevés alkotással - leginkább lélektelen, szörnyű trash szutykokkal - lep meg bennünket rendező barátunk (és zeneszerző öccse). Mélyrepülésük oka a filmes ipar megváltozásában kereshető. A Full Moon Entertainments Charles Band vezetésével pedig mára már nemhogy kifulladt, egyenesen hamvába halt. Emlékeit azonban őrzik mindazok a ma már igazi csemegének számító alkotások, melyek ott lapulnak az elfeledett kazetták tekervényes mágnes szalagjain. Tessék néha leporolni, megérdemlik.

Kedvcsináló hozzá ITT.

"Kollektív E.S.P. Igaziból" - Haunting in Connecticut (2009)

Mondják, minden legendának van valóságalapja. Így azok a történetek, amiket már eleve így adnak el, minden valószínűség szerint meg is felelnek ennek a kritériumnak. Legalábbis ez lenne a közvélemény szerinti minimum elvárás. A kérdés mindig annyi, hogy vajon mennyire releváns az a valóságalap, amivel az adott történet rendelkezik? Mennyire dokumentarista, illetve mennyire szenzációhajhász? Ha olyan alkotással kerülünk szembe, amely, mint valós alappal rendelkező van reklámozva, ítélőképességünk akaratlanul is másképp kezd működni. Érzékenyebbek leszünk, nézőpontunk más síkra helyeződik át, és azt próbáljuk magunkban le analizálni, ami a legjobban foglalkoztat bennünket. Hiszen a már átélt borzalmak nem lehetnek egyedi esetek.

Természetesen kedvenc műfajunkban, azaz a horror berkein belül sokkal nehezebb egy igaz történeten alapuló alkotást eladni, mint mondjuk egy politikai krimi (JFK), vagy egy történelmi kaland (Trója), netán egy életrajzi dráma (Egy Motoros Naplója) esetében. Ezekben a történetekben tényként kezelünk mindent, ami elénk tárul, mert a szituációk ismerősek számunkra. Vagy a történelem könyvekből, vagy saját életünk valamely fejezetéből, de mindenképp olyan cselekménnyel dolgoznak, melyeket evidenciaként fogadunk el, esetleges szkepticizmusunk is csak és kizárólag tényekre hivatkozhat.

Ám egy olyan téma esetében, ahol tényként kell kezelnünk olyan eseményeket, amik már alapjaiban haladják meg az emberi érzékelés határait, nehezebb az elfogadás. Hiába jelzik nekünk az elején - esetleg hanganyaggal vagy képekkel támasztják alá -, hogy a film megtörtént esetet dolgoz fel, kell egy olyan plusz, amely hihetővé teszi azt számunkra. Hihetővé a hihetetlent. Ez sajnos nagyon kevés mozinak sikerült elérnie. Az általam látottak közül szinte csak az Ördögűzés Emily Rose Üdvéért című alkotást tudnám kiemelni, aminek legnagyobb erénye, hogy tárgyilagosan tárja föl az Emily Rose által átélt borzalmakat, és az arról vezetett tárgyalást, illetve magát az ördögűzést. Kétségkívül az egyik legjobb a témában. Természetesen a legtöbb film, amely megtörtént eseteket dolgoz fel, az általában a kísértetek által megszállt ház illetve a benne lakó család kálváriája körül mocorog. Ebből a közegből startolt tárgyalt filmünk is, a kritikusok által vegyes fogadtatásban részesült Haunting in Connecticut (Kísértetjárás Connecticutban).

Matt Campbell előrehaladott stádiumban lévő rákban szenved, családja azonban mindent megtesz azért, hogy gyermekük a lehetetlent legyőzve a gyógyulás útjára léphessen. Így állandó kísérleti kezelésre járnak Connecticutba, ami azonban kissé távol esik otthonuktól, Matt pedig mind nehezebben viseli az utazást. Az édesanyja javaslatára Connecticut mellé, egy ódon családi házba költöznek, hogy megkönnyítsék a kezelésekkel járó utazás nehézségeit. Hamarosan azonban furcsa dolgok kezdenek történni a házban. Matt szörnyű dolgokat lát, amit eleinte a kezelés hatásának tudnak be. Ám amikor a borzalmak már az egész család biztonságát fenyegetik, kénytelenek belátni, hogy olyan események hálójába csöppentek, amikkel szemben tehetetlenek. Valami nem e világi akar Mattel kommunikálni, a szándék azonban nem egyértelmű. S mialatt a család versenyt fut az idővel, a ház szép lassan felfedi szörnyű titkát.

1987-ben a amerikai Conneticutban élő Campbell családdal történt meg a filmben feldolgozott eset, melyet állítólag hiteles dokumentációval is alá tudtak támasztani. Így a scriptet jegyző Tim Metcalfe-nak, illetve Adam Simonnak nem volt más dolga, mint a saját kis modern ötleteikkel kiegészíteni azt. Annak ellenére, hogy egyik név sem szakmai referencia, a forgatókönyv mégsem sikerült nagyon rosszul. Bár rosszmájúan megjegyezhetjük, nyilvánvalóan könnyű más tollával ékeskedni. Az alapanyag mindenképp jónak- azaz sikerszagúnak - mondható, bár természetesen az ezerszer látott kategória. Nemrég készült el ebben a témában az egyik leghíresebb alkotás, az 1979-es Amityville-i Horror újrája, már is bepróbálkoztak egy újabb hasonlóval. Bár tették volna mindezt a klasszikus mozi megbolygatása helyett. A történet nem mutat újdonságot, kötött panelekkel dolgozik, így nem is igen tud egyedivel szolgálni, mivel a film egy koherens eredettörténettel rendelkezik. A megtörtént esemény pedig akkor válik hihetővé, ha ragaszkodnak a tényekhez. Ez az a pont viszont, ahol a mozi már tartogat hibákat, ám azokat mégis ügyesen tálalja ahhoz, hogy a körmeit (vagy mérgében a küszöböt) rágcsáló néző mit se vegyen észre belőlük.

Ehhez pedig már csak alkalmazkodnia kell mindennek. A rendezésnek, a színészeknek, és a vizuális eszközöknek. A filmes projektekben még nem igazán bővelkedő Peter Cornwell rendezéséről ugyanaz mondható el, mint magáról a forgatókönyvről. Alapvetően jól idomul a cselekmény bemutatásához, próbál alkalmazkodni a történet által megmutatni kívánt tényekhez (ennek sikere helyenként kétséget ébreszthet), dramaturgiailag jól építkezik. Könnyen bukhatna ezen a dolog, ugyanis a mai hatásvadász rendezői trend csapdájába könnyen beleeshetett volna emberünk is. Minél többet megmutatni, minél idegesítőbb kamerabeállításokkal és borzasztó vágási technikákkal. Szerencsére itt nem, vagy legalábbis kevés helyen találkozhatunk ilyennel. Azt nem állítom, hogy emberünknek nem kell még fejlődnie, de azért láttunk már rosszabbat is. Mégsem a fogatókönyv, illetve a rendezés az, ami megmenti a filmet a(z amúgy) negatív kritikától.

A színészek szerencsére komolyan vették szerepüket, és ügyesen adagolják a drámát és a borzalmakat. Matt Campbell szerepében a fiatal Kyle Gallner mindent megtesz értünk és a szerepért. Nem lehet panasz a munkájára, játéka úgy marad minden tekintetben hiteles, hogy egy percre sem engedi feledtetni: amellett, hogy szembekerül a ház kísérteteivel, még egy belső halálos kórral is meg kell küzdenie. Mindenképpen említésre méltó, szerepe inkább hajlik drámába, mint hogy leragadna az agyon froclizott, végtelenül egyszerű horror hérosz szerepkörnél. Az édesanyát játszó Virginia Madsen egy igaz öreg róka mind a műfajban, mind pedig úgy általában a filmes szakmában. Őt nagyjából úgy lehetne jellemezni, mint Julia Roberts B-filmes öccsét, Eric Robertset. Bár az ő bátyókája, Michael Madsen is erősen a határon mozog, a hasonlóság számomra mégis indokoltnak tűnik. Szóval tőle azt kapjunk, amit - ha tisztában vagyunk kvalitásaival - várunk tőle. Se többet, se kevesebbet. Készségesen hozza a már ezerszer látottat, de ezzel nincsen baj, mert így elkerül bennünket a csalódás letargikusnak ható érzete. Akit érdemes még említésre előterjeszteni, az a papot megszemélyesítő Elias Koteas (magyar megfelelője 'Éliás Tóbiás'). Az ő szerepköre egy kedves mellékszerep. Olyan, mint amilyenhez már hozzászokhatott a filmiparban eltöltött hosszú évei alatt. A színészi gárda tehát teljesen rendben van.

Amivel azonban gondok vannak helyenként, az a vizuális megvalósítás. A film ugyanis nyüzsög a hibákban. A speciális effektekkel még nincs is semmi probléma, pofásak az itt ott megjelenő kísértetek, jól van előkészítve a suspense. Amivel gond van, az a kor ábrázolása, amiben játszódnia kéne. 1987-et írunk gyakorlatilag, így az internet, a helyszínre érkező mentőautó kinézete, utalás rendezőnk egy olyan filmjére, ami 2003-as, mind figyelmetlenséget (vagy borzasztóan rossz humort) mutató anakronizmusok. Az internet a '90-es évek közepétől nyert teret, mint új tömegkommunikációs eszköz. Matt apja mégis az internetről tesz említést, miszerint ott majd utánanéz annak, hol érdemes házat venni. Ez és az ehhez hasonló hibák nagy mértékben rombolják a film hitelét. Pedig annak képi világa, történetvezetése megfelelően illeszkedne abba korba, amiben elméletileg játszódik. Kár volt ilyen fake dolgokkal rontani rajta.

Ahogy azonban már említettem, a mozi nem hat az újdonság erejével. Számtalan mozgóképet láthattunk már a témában, melyek ugyanezzel az összetevőkkel operálnak, és ügyesen építik egymásra a bejáratott paneleket. Nekem mindig is bajom volt a megtörtént eseteket feldolgozó filmekkel. A Texasi Láncfűrészestől az említett Amityville-i Horroron keresztül a szomszédos Romániában játszódó Ils című (egyébként) remekműig rengeteg helyen találkozhatunk a "megtörtént eset alapján" narrációs bevezetéssel. Ha a Texasit vesszük górcső alá, rögtön szembetűnik, hogy a Bőrpofának ihletet adó sorozatgyilkos, hullagyalázó Ed Gein csak annyiban egyezik meg fiktív társával, hogy emberi bőrből gyártott magának mindenféle használati tárgyat. Egyébként a többi mind csak szenzáció. Az Amityville-i Horror esetében nagyobb a hitelességi ráta, az Ils pedig köztudottan nem úgy történt, ahogyan az be lett mutatva. Nyoma sincs a helyi médiában ilyen esetnek, azaz ebben a formába megtörtént esetnek. (Félreértés ne essék, mindhárom igazi klasszikus, a pszichés borzongás igazi mozgóképes gyöngyszemei.) Ezért én nem igazán rajongok azért, ha ezzel próbálnak eladni egy mozit. Nincs új a nap alatt, ez köztudott, akkor dolgozzanak saját kútfőből, alapot úgyis venniük kell valahonnan, csak úgy csinálják, hogy én ne tudjak róla, honnan lopták. Állítólag megtörtént esetekkel tele a paranormális eseteket kutató intézmények padlása, igazán jó forgatókönyvre azonban folyamatosan igény volna.

Összességében (és persze objektíve) mégsem olyan rossz film a Haunting in Connecticut, (nem eleget hangoztatva) számomra azonban sokat ront a megítélésén az elején feliratozott "Based on True Story" mondatocska. Mivel a megvalósítás, a filmben megjelenő alapvető hibák is azt mutatják, hogy nem kezelték megfelelően a történetet, így ennek számomra egy nagy fokú hiteltelenség lett az eredménye. Szerencsére a színészek ezt kompenzálni látszódnak, de a film így sem érdemel többet egy erős közepesnél. Kísértetek ide vagy oda, szeretem, ha valami az újdonság erejével hat. Ez nem jelenti azt, hogy nem tudok jót szórakozni egy ripoff vagy akár egy remake előtt, ha az nem akar több lenni, mint aminek készült. Így a filmben megjelenő, párszor már elsütött kísértet sémáknak is tudnék örülni (az ektoplazmás jelenet nagyon királyság lett), amennyiben azok nem akarnák azt az érzést keltetni bennem, hogy ezek így is néztek ki 1987. nyarának azon szörnyűséges napjaiban. Hát ez van. Engem nem győzött meg maximálisan, ami még marhára nem jelenti azt, hogy a Haunting in Connecticut rossz film lenne. Ha később esetleg megszabadulnék az előítéleteimtől, talán majd újra nekifogok, addig is sajnálom, hogy ez a mozi ilyen csúnya csávába keveredett.

Igaziból ITT le is ellenőrizhető.