Amióta a '60-as években rájöttek a filmforgalmazó cégek, hogy sokkal nagyobb profit van a B-filmekben, mint néha egy egy szuperprodukcióban, azóta gyakorlatilag kimeríthetetlen és megállíthatatlan ennek folyamata. Leginkább azért is volt ez ügyes fogás, mert amíg egy egy blockbuster-t leforgattak dollármilliókból, úgy egy B-mozihoz elég volt pár ezer zöldhasú is. A bevétel pedig gyakorta mutatott hasonló statisztikát. Tehát jó biznisz volt B-filmet gyártani. Erre a célra pedig hamarosan létre is jöttek a kifejezetten ezekre a filmekre specializálódott mozik, illetve a kimondottan erre a filmes kultúrára szakosodott stúdiók.
Ezek a filmek - mindenféle félrebeszélést nélkülözve - a minőség mellett inkább a mennyiségre törekedtek, ami persze nem volt annyira nagy hátrány, mivel nagyobb alkotói szabadságot biztosított a rendezőnek és a stábnak. A lényeg azon van, amit megmutatni kíván, nem pedig a csomagoláson. Gazdaságilag pedig egy végtelenül kifizetődő befektetés volt. Ha csak abból indulunk ki, amit a B-film képviselni hivatott, már akkor érthetővé válik, miért is volt ez így. Sémákra építkező, mindig az aktuális sikerfilmek témáját meglovagoló, a mondanivalót legtöbbször nélkülöző, egyszerű alkotásként aposztrofálható filmek voltak, ami abból mutatott meg gátlástalanul többet, ami a nézőt a legjobban érdekelte: erőszakból, meztelenkedésből és akcióból. A '70-es évekre ennek egész műfaji mozgalma alakult ki, amit a filmes kultúra exploitation-ként ismer. Az emberi kíváncsiságra építette a tematikáját, az ember vágyainak kizsákmányolására rendezkedett be. A legszélsőségesebb textusok találtak utat maguknak a filmvásznon, a kannibál filmektől (Ruggero Deodato Cannibal Holocaustja) egészen a gyilokpornóig (Snuff, és a szintén Deodato rendezte The House on the Edge of the Park).
Láthatólag pedig megérte gyártani ezeket a filmeket, hiszen az általában botrányokat, cenzúrákat megszenvedő alkotásokat gyakorta övezte már a bemutatásától fogva egyfajta rajongói kultusz. És ami egyszer kiharcolta magának a kult státuszt, az onnantól kezdve büszkén viselhette. Így van ez napjainkban is, amikor a B-film gyártás ugyan erősen átalakult, azonban az egyre nagyobb ívű múlt felé tekintés egyfajta reneszánszaként kerülnek elő a már rég elfeledett, agyon gyűrött VHS kópiákon nyugvó 'remekművek'. Így találtam rá nem olyan régen tárgyalt filmünkre, ami anno nálunk is megjelenésre került VHS-en (a VICO forgalmazta, és ha az embernek alkalma nyílik megfigyelni a borító hátulsó oldalát, észrevehető, hogy a főszereplők nevei nem stimmelnek. Valóban volt egy másik film is Terrorváros (The Bounty Hunter) név alatt forgalomban, amiben azok a színészek nyomulnak (pl.: Bo Hopkins), akik a borító hátulján szerepelnek. Csak az egy egészen más történet), és ami egy igazi hírmondója a '80-as évek B-filmes kultúrájának.
Amerika egyik nagyvárosát erőszakos bandák tartják rettegésben, akik mindenkit megölnek és mindent tönkretesznek, ami csak az útjukba kerül. A rendőrség látszólag tehetetlen, az otthonukat vagy családjukat vesztett embereket a kormány lepukkant menekülttáborokba vezényli. Jack Murphy egy gyárat üzemeltet a veszélyeztetett zónában. Természetesen őt is felszólítják, hogy hagyja el azt, és keressen menedéket a legközelebbi menekülttáborban. Jacknak azonban esze ágában sincs megfutamodni, maréknyi elszánt társával együtt veszi fel a harcot az időközben a gyárat ostromló bandával szemben. Az értelmetlennek tűnő harc hamarosan azonban értelmet nyerni látszódik, és egy kegyetlen összeesküvés részletei kezdenek kibontakozni Jack előtt, aki innentől az igazság harcosaként küzd már nem csak magáért, hanem a városért és annak nyomorba taszított polgáraiért.
A '80-as évek B-film gyártását egy maréknyi szuperprodukció határozta meg. A Mad Max vagy a Robotzsaru apokaliptikus magányos harcos figurája, az Alien és a Terminátor sci-horror zsánere, a Predator vagy a Running Man tesztoszteron akció-sci-horror klasszikusa, és egy tucat, az Olasz trash film gyártásra (ami akkor magasan uralta a piacot) ható határeset, mint például John Carpenter klasszikusa, a Menekülés New Yorkból. (Egyébként tárgyalt filmünk erősen hajaz a szintén Carpenter által vezényelt A 13-as Rendőrőrs Ostroma című alapműre.) Egy dologban azonban mindegyik mozi témája megegyezik, mégpedig hogy valamilyen apokaliptikus víziót kívánt bemutatni olcsón, mégis érdekfeszítően. Közeli vagy távoli jövőben játszódó, az emberiség maréknyi életben maradt csapatának küzdelme a káoszt uraló bandákkal, vagy ismeretlen pusztító létformával szemben. Ezekben a filmekben az úgynevezett poszt-apokaliptikus koncepció ügyesen asszimilálódott az akció és hősfigurákkal. Terror az űrben, és terror a Földön, de az emberiség reményét szimbolizáló főhős felül emelkedik mind a szociális és morális káoszon, mind az általában akaratlanul elé görgetett kényszerű borzalmakon. Kiváló összetevők, és felsorolni is nehéz lenne, mennyi B-film készült a '80-as években ezeket alkalmazva.
Természetesen az 1988-ban videó-s piacra dobott Dead End City (magyarul Terrorváros néven mosolygott a videotékák polcairól) is ugyanezt a koncepciót vette alapul. A film kezdete tartogat némi reménysugarat, hogy igen, itt valami kellemes kis borzongás lesz kialakulóban, de sajnos utána egyre csak laposodik a dolog. Az "én gyáram, te gyárad" óvodás, a mai politikát is uraló attitűd beleül a filmbe, és gyakorlatilag csak az utolsó 20 percben kapunk némi izgalmas csavart az addig teljesen értelmetlen 'bandaháborúba'. Egyszóval történetről nem igazán beszélhetünk, ami helyenként még át is fordul következetlenségbe, és ontja magából a logikai bukfenceket. A film expozíciója után gyakorlatilag a kibontás, csúcspont és a megoldás is a végére tendálódik, ami ugyan a film megítélését kissé pozitív irányban summázza, mégsem emelhető ki csak ezáltal a kakiból. De ha csak a történet lenne az oka ennek a gyatra minőségnek. Sajnos azonban minden egységben hulladék, így nem beszélhetünk színészetről, nem beszélhetünk látványról, és nem utolsó sorban nem beszélhetünk rendezésről sem. Az általában egy két helyszínre koncentrálódott felvételek nem igazán tesznek jót a film hitelének, és ezt még a néha látványos golyó ütötte sebek sem tuják feledtetni. (Érdekesség, hogy az általában gépfegyverekből és gyorstüzelőkből leadott lövések vagy nem találnak, vagy delikvens elpusztuló statisztánkon egy, azaz egy darab orbitális lukat hagynak, amit meg is csodálhatunk lassítva. A legnagyobb baj ezzel, hogy a gore ebben ki is merül sajnos.)A történet minimalista jellegét leginkább az tudja feledtetni velünk, hogy a mozi egy 'igazi sztárparádé'. Mondanom sem kell, olyan nevek fordulnak meg a filmben, melyekkel nem csak ebben a szutyokban találkozhattuk először és utoljára. Azt azért mégis gyorsan előre bocsátanám, hogy ennek ellenére sem beszélhetünk hiteles színészi játékról. Nyilván ebből kifolyólag ilyen irányú fejtegetésekbe nem is mennék bele, mert elképzelhető, hogy gyerekek is olvassák. Ezért csak a két 'színészóriást' emelném ki belőle, akik előtte vagy utána több filmben is megmutatták, hogy ha másra nem is, de olcsó karakterarcnak kiválóak. Bár ez sem igaz, mert egyikőjük, aki nem más, mint maga a Mániákus Zsaru, azaz Robert Z'dar ikont is teremtett kedvenc műfajunkban. Ezzel el is árultam, hogy ő domborít a borzasztóan kreatív 'Patkányok' névre keresztelt erőszakos banda élén. Arcszerkezete természetesen sokkal látványosabb, mint a játéka, így nem unatkozhatunk azon gondolkodva, vajon mi van az arcába építve, mert ilyet természetes úton képtelenség produkálni. Szóval ő ott jól elvan, néha mond is nagyokat, mint például: "Ezért még megfizetsz rohadék, találkozunk még" vagy "Most támadunk, most megdöglesz" vagy "majd akkor támadunk, ha eljött az idő". Ehhez hasonló "aranyköpésekkel" természetesen találkozhatunk még, amennyiben végig kívánjuk ülni ezt az érdekfeszítő alig másfél órát. Szó se róla, Mániákus Zsaruként azért jobban szeretjük. Már csak azért is, mert ott igen keveset szólal meg, és akkor sem próbál drámázni. De hogy szigorú mégse legyek, esetünkben igazán élvezetes B-alakítással van dolgunk. Se több, se kevesebb.
A másik 'húzónév' pedig Gregory Scott Cummins (ugye, milyen egyértelmű), azaz a főhős Jack Murphy, akiről nem gond, ha nem tud senki semmit. Nem is érdemes. Ebben a moziban gyakorlatilag azért szurkolhatunk, hogy nyírják már ki minél hamarabb, mert annyira tenyérbemászóan idegesítő. Mivel ez nem történik meg, így pár szót kénytelen vagyok írni róla. Ezzel azonban mindent el is árultam, és csakis azért vagyok hajlandó a nevét megemlíteni, mert karakter színészként elég sok filmben játszott és játszik mind a mai napig. Hogy csak néhányat említsek, játszott az Italian Job című moziban, a Cliffhanger-t is erősítette Stallone mellett, vagy Dennis Quaid filmjében, a Switchback-ben hozta az 'egyéb' kategóriát. Szóval dolgozott ő keményen, hogy a béka segge alól, még ha árnyékban is maradva, de picikét kilátszódjon. Remélem mindent elmondtam, és nem felejtettem ki semmit.
A storyboard-ért és a rendezésért Peter Yuval tehető felelőssé, aki ez előtt, és ez után is készített néhány, témájában és minőségében hasonló hulladékokat. Szóval aki rajong emberünk munkásságáért, és betéve tudja korszakalkotó filmográfiáját, annak nem hat újdonságként a Terrorváros sem. A film, mint említettem, ígéretesen indul, utána viszont minden felborul, és a logikai bukfencek hálójából már nem is látszódnak ki hőseink. Érződik, hogy nagyon sok jelenet a forgatás közben lett hozzátéve, a szereplők pedig úgy cselekedtek, ahogyan éppen kedvük szottyant. Magyarán forgatókönyvről és direktori elképzelésről egyáltalán nem beszélhetünk. A beállításokkal helyeként még nincs is probléma. Gyakorlatilag még az operatőri munka az egyetlen értékelhető pontja a filmnek, amely ügyesen illeszkedik ebbe az igénytelen filmes trendbe. Ami a legnagyobb gond ezzel a projekttel, hogy az istennek sem akar egységet alkotni. Természetesen nem is ezért készült, így bűnös gondolat is lenne túl sokat várni tőle, illetve túlságosan szigorúnak lenni. Mert bármilyen furcsa is, én szeretem ezt a filmet, Napóleon viszont azt mondja, hogy hülye vagyok, mert a Bronx Warriors sokkal fajinabb. Lehet, hogy igaza van...
A Terrorváros tehát semmivel sem több, mint a kor B-filmes iparának hasonló gyöngyszemei. Egy ügyes meglovagolása az akkori trendnek, egy a sok szórakoztató poszt-apokaliptikus akció filmek közül, melyek nem kevés dekadenciális elemet (vagy tünetet) és horrorisztikus felhangot kaptak. Valamivel el kellett árasztani a videotékák polcait, és figyelembe véve az igényeket, nem róható fel úriemberünknek negatívumként ennek a mozinak a legyártása sem. Nem azért szeretjük, mert látványos, nem azért szeretjük, mert intelligens. Azért szeretjük, mert egy letűnt filmes kultúra szórakoztató darabja, és boldog lehet az, aki ennek és az ehhez hasonló, ma már nehezen beszerezhető filmeknek őrzi egy egy VHS kópiáját speciális központi széfjében. Napóleonnak tudom hogy van egy, de nem akarja megmutatni. Ezért kénytelen leszek megölni őt... Ja tréjlert nem találtam, nyoma sincs ennek a csodának az információ univerzális szupersztrádáján. Pont.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése