Se szeri, se száma az apokaliptikus víziókat felvonultató moziknak, melyek előszeretettel alkalmazzák a jól bevált általános sémát. Valamilyen vírus; világ kipusztul; menekülünk valamilyen eldugott szeglete felé a világnak, hogy kiválasztottként várjuk annak végét. Elvégre Tibi bácsi ezt is elintézhetné. Egyébként az apokalipszis sokféle formában ránk törhet ám, nem csak mutálódott, emberi agyakat zabáló vírus formájában. Ha úgy vesszük, ma is tart egy ilyen folyamat. Sztrájk sztrájk hátán, azt sem tudjuk, hova meneküljünk már szégyenteljes bánatunkban. Ez most valami divat lehet vagy mifene. Nekem mindegy, csak a sarki hamburgeres ne kezdjen sztrájkba, mert az igen rosszul érintene. Visszatérve a témához, ezek a filmek, melyek valamilyen apokaliptikus képet próbálnak elénk tárni, gyakorlatilag egyidősek az atomfegyverkezéssel. Annak a lehetősége, hogy az embert akár egy gombnyomásra lemoshatjuk a térképről, a hidegháborús hadviselés egyik óriási "vívmánya" volt. Amikor a szuperhatalmak másról sem szóltak, csak drasztikus "szoba" hadviselésről. Ha az oroszok eljutottak a Holdig, akkor az amcsik gyorsan le is szálltak rajta. Ha az oroszok eltüntettek egy szigetet, az amcsik visszarakták. Szóval ment itt a hatalmi harc, aminek óriási, általunk nem is sejtett következményei voltak, és nem utolsó sorban rengeteg áldozattal jártak.
Összeesküvés elméletek egész arzenálja látott napvilágot, amik között vannak bizonyítottak, és természetesen vannak mondva csináltak, ám azt a kiskaput én mindenképpen nyitva hagynám, hogy minden legendának van valóságalapja. De hogy témánál maradjunk, elég csak az egyik pillanatról a másikra a fejét felütő AIDS vírusra gondolni. Sokak szerint valamilyen jól irányzott, ám balul elsült biológiai terror eredménye, hogy a mai napig a világ küzd ezzel az eddig gyógyíthatatlan betegséggel. Mondják, kedves amerikai "testvéreink" így akarták megoldani a harmadik világ populációs problémáját, elhárítva annak a felelősségét, hogy a világ első számú szuperhatalmaként az ő kötelességük lett volna Afrika gazdasági problémáira stratégiát, illetve pénzügyi támogatást nyújtani. Nem utolsó sorban így próbálták elejét venni az amúgy is nagy számú kontinensre emigrálásnak, ami az akkor rendkívül égető emberjogi problémák nem kívánatos eseményének számított. Ezért a WHO segélyszervezettel, azok tudtán kívül beoltattak több ezer afrikait ezzel a pusztító, valószínűleg kísérleti stádiumán alig túllépett vírussal, ám valamilyen hiba folytán a kór kijutott a kontinensről, s így 1981 óta hivatalosan is világméretű, gyógyíthatatlan járvánnyá fajult. Az, hogy ebből mi igaz, és mi nem, rábízom az okosokra, nekem elég hihetőnek tűnik, még akkor is, ha maga a feltevés is több száz problémás kérdést generál. Számomra ami a fontos, hogy rengeteg mozgóképes alkotásnak szolgáltatta az alapját ez és az ehhez hasonló történet, innen pedig már csak egy lépés azt elképzelni, hogy mindez az emberiség pusztulásáig fajuljon. A Carriers valami ilyesmit feszeget.
Négy fiatal autókázik valahol Amerikában. Elsőre úgy tűnhet, kirándulni igyekeznek, ám egy ügyes csavarral hirtelen belecsöppenünk egy elkeseredett menekülésbe valami elől, amit nem látunk, csak érzékelünk. A világon egy ismeretlen vírus okozott végzetes pusztítást, hőseink pedig szinte egyedüli túlélőként menekülnek valami felé, ami ebben az elkeseredett küzdelemben reményeiket táplálja.
Kénytelen vagyok újfent olyan közhellyel kezdeni, ami már a könyökömön jön ki: a történet abszolút nem rejt magában világmegváltó ötleteket. Azonnali felmentésként viszont gyorsan hozzáfűzném, hogy esetünkben ez nem is olyan nagy probléma. A történet ugyan az ezerszer lerágott csontos kategória, a megvalósítás mégsem tűnik annak. A készítők ügyesen próbálkoztak másik végéről megfogni a lényeget. Itt most sorolhatnék olyan alkotásokat, amik ugyanazokat a jól bejáratott paneleket követik. George A. Romero zombi klasszikusai mind hasonló témával és mondanivalóval operálnak, vagy Danny Boyle amúgy szintén újító alkotása, a 28 Nappal Később, vagy a mai felhozatalban az After Dark Horror Fest egyik gyengusz szösszenete, a Tooth and Nails, ám egyvalami mindegyikben közös. Méghozzá az, hogy mindent maxon pörget, és mindent megmutat.
Persze mondhatjuk, hogy Romero filmjeiben a zombik gyakorlatilag egy görbe tükör, amit ügyesen és jól időzítve rakott elénk, mégis ha filmjeinek továbbfűzött témáira tekintünk, lehetnek fenntartásaink.
A Holtak Naplója azonban már kicsit közelebb jár ahhoz a szinte monologizált vízióhoz, mint amit tárgyalt filmünk is képvisel. De amiben mégis különbözik a Carriers az összes többitől, hogy nem találkozunk benne a biológiai katasztrófa által eltorzult és agresszív élőholtakkal. Itt a vírus öl, de mindvégig a realitás talaján marad. És ez az, ami talán megmenti a filmet. A film inkább a négy utazó elkeseredett pszichológiájára helyezi a hangsúlyt. Többet foglalkozunk az érzéseikkel, és cselekedeteik logikája egy idő után fontosabbá válik, mint a mozi alaptémája, ugyanis a készítők jól vezetik a történetet, megfelelően adagolva a csoport drámába egy csöppnyi izgalmat. Éppen csak annyit, hogy ne feledjük, mi is az alapszituáció.
A rendezés teljesen rendben van, legalábbis ami az ilyen jellegű mozgókép esetén elvárható minőséget jelentheti. Álex Pastor és David Pastor, akik egyúttal a forgatókönyvet is jegyzik, szigorúan irányították a mozi minden egyes jelenetét. Látszik, hogy határozott elképzeléssel rendelkeztek, ügyesen építkezik végig a film. Nincsenek benne váratlan fordulatok, ám elgodolkodtató, néhol már már művészi megoldásik teszik jellegzetessé. A csoportos és személyes drámák kegyetlen realitása maximálisan teljesít annak érdekében, hogy ne feledjük, horror filmről beszélünk.
Természetesen mindehhez jól asszisztálnak a szereplők, akik szintén nem Hollywood csillagai közül kerültek ki, de meglepően ügyesek. Brian szerepében Chris Pine ügyesen lavírozik a reményét vesztett, ám mégis az élethez foggal körömmel ragaszkodó macsó szerepében. Egyébként neki már volt néhány ismert szerepe, így többek között ő alakította tavaly a Star Trekben Kirk Kapitány szerepét. De akár a 2006-os, kissé Guy Ritchie produkcióira hajazó Füstölgő Ászokban is rábukkanhatunk a nevére. Számomra egyébként rendkívül élvezetes volt Lou Taylor Pucci játéka, akit a már alább tárgyalt Az Apokalipszis Lovasaiban is láthattunk. Brian öccsét alakítva, egyszóval másodhegedűs szerepkörből kiváló jellemfejlődéssel lép főszereplővé elő. Játéka harmonikus, és ami a legfontosabb, hogy meggyőző. Rajtuk kívül még találkozunk két női szereplővel, akik közül érdemes a fiatal Emily VanCamp nevét megemlíteni. Ügyesen húzódik meg a háttérben, szó se róla. A színészekkel tehát nagyon nincsen probléma, ami igazán meghatározó tényező, ugyanis túl merész a történet ahhoz, hogy könnyen bukhatna ezen a dolog. Szerencsére nem, jól összerakott moziról beszélünk, és még a néhol felbukkanó, már halott fertőzöttek is pofásan néznek ki.
A film, mint említettem már, sokkal inkább arra helyezi a hangsúlyt, mi lenne, ha mindez velünk történne meg. Feszegeti egy olyan helyzet pszichológiai és morális problémáit, amivel életünk során soha nem találkozunk. Mi lenne, ha közvetlen szerettünket, mert megtámadta a gyilkos fertőzést, szó nélkül magára kellene hagynunk. Tennénk ezt annak érdekében, hogy társainkat vagy saját életünket ne veszélyeztessük. Egyébként egy apokaliptikus mozi legfontosabb mondanivalója gyakorlatilag mindig az, hogy a remény elveszett, minden, a túlélésért elkövetett harc üres illúzió csupán. Pontosan azok a gondolatok, amik a film végén mind képekben mind szavakban elhangzanak. Nincs felmentő hadsereg, nincs egy, a semmiből előbukkant orvos, aki boldogan lobogtatja az ellenszert a kezében, miközben angyalok hada kíséri. A küzdelem perceket jelent csak az életünkből, és ez az, amiben a film erős. Ezt a gondolatot - amit maga a cím kissé cinikusan sugall is - kiválóan görgeti maga előtt, hogy a végén letisztulva a semmibe tűnjön. Van egy pillanat a filmben, amikor két menekülő hívő nőtől próbálnak segítséget kérni úgy, hogy hitükre próbálnak hatni. Talán ez a legmegsemmisítőbb jelenete a mozinak, ugyanis ha az ember Istenbe vetett hite sem lehet már segítség, nincs mit szépíteni, akkor a világ végérvényesen összeomlott. Ilyen és ehhez hasonló jeleneteken keresztül tapasztalhatjuk mindazt, amit nem látunk, csak érzékelünk: az emberiség visszafordíthatatlan haláltusáját vívja.
Összegezve az elmondottakat a Carriers egyáltalán nem rossz film. Ügyes próbálkozás egy olyan témában, ami amúgy sem egy kihalt műfaj. Amikor beraktam a lejátszóba, és elindult a mozi, már láttam magam előtt az elpocsékolt másfél órát. Amikor pedig olyan közhelyek puffogtak el az első negyed órában, mint hogy "Kimegyünk élelmet keresni, aztán elszigeteljü magunkat, amíg a kórnak vége." - "A kór maguk az emberek." Na itt úgy voltam vele, már csakis azért nézem tovább, nehogy elszökjön az aroma a már időközben felbontott chipsemből. Ám ahogy haladtunk a töténetben, egyre inkább lekötött a látvány. Pedig nem operál zseniálisnak mondható eszközökkel, mégis azok a jól megválogatott összetevők annyira együtt vannak, hogy élvezhetővé varázsolja az alkotást. Van benne valami plusz, amitől megfelelően működik a dolog. Hogy ez ismét azért van-e, mert két rendezőnk spanyol hon gyermekei, nem tudom, de az tény, hogy úgy ültem neki a filmnek, hogy ezekkel az adalékokkal egyáltalán nem voltam tisztában. Egyszóval ajánlom a témát kedvelőknek, mert arra mindenképp érdemes. ITT lehet utánanézni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése