"Olaszítás" - Shocking Dark aka Terminator II (1990)

Megmondom őszintén, én nem tudtam, hogy a Cameron féle Terminátor 2 elkészülte előtt már létezett egy ilyen film ugyanezen a munkacímen. De hogyan is tudhattam volna, amikor az előbbihez is alig lehetett akkoriban hozzáférni (ne feledjük, még gyerek voltam abban az időben), nem még egy bejegyzetlen folytatáshoz, ami ráadásul nem is hordta magán Amerika kézjegyét. Nem olyan régen azonban a kezembe akadt, és nyomban fel is keltette a kíváncsiságomat. Először is hogyan lehetséges, hogy én erről eddig nem tudtam. Természetes, hogy az első reakcióm pozitív gondolatokat gerjesztett, lelkesen álltam neki kideríteni az alap információkat a moziról. imdb, ahogy azt illik, persze véleményekkel nem foglalkozunk, mert olyan az nekünk, mint szenteste előtt felkutatni a polcok valamelyikének legmélyén heverő ajándékot. Természetesen nem a kíváncsiság kedvéért, hanem azért, mert ha nem tetszik, hát még legyen időnk reklamálni, hogy ugyan vigyed vissza, mer' tisztán memmontam a Jézuskának, hogy lendkerekes trolibuszt kérek, és nem bólogató SuperViktort. Na. Itt azonban találkoztam egy névvel és egy nemzetiséggel, ami nekem éppen elég volt ahhoz, hogy jót mosolyogva rájöjjek, miért is választották (vagy legalábbis, ha van egy kis önkritikájuk, emiatt választják) a Shocking Dark elnevezést munkacímnek. Bár természetesen mindez akkor realizálódott, amikor megnéztem magát a mozit. 

Mostanában, észrevehette lelketlen olvasótáborom, kicsit passzív vagyok bejegyzések terén. Részben köszönhető ez annak, mert ultra lusta vagyok nekiülni pöntyögni valami olyasmit, amit rajtam kívül esetleg a 86 éves nagymamám olvas el, ő is csak irántam érzett szánalmából (puszi mami!!). A leginkább releváns ok viszont az, hogy nem igen látok mostanság olyan filmet, amitől elöntene a lelkesedés, és mindenáron írni szeretnék róla, mintegy összegezni a gondolataimat, feldolgozni a látottakat. A két okot összerakva pedig a hülyének is az jön ki: ha látok is egy jó filmet, tuti akkor fog el a resti, így az sajnálatos módon nem kap általam népszerűtlenséget. Ez van. Viszont vannak olyan megkülönböztetett alkotások, amik akkor is bejegyzésért kiáltanak, amikor éppen a popcorn okozta ujjgyakorlat kipihenésén kellene fáradoznom. Innentől pedig nem nehéz kitalálni, hogy valami igen különleges dolognak lehettem szemtanúja a képernyőn Shocking Dark, illetve Terminátor II címen. Lássuk csak.

Adott (lévén olasz filmről beszélünk) Velence, ami valamilyen zavaros oknál fogva eccercsak posztapokaliptikus helyszínné avanzsálódik. Ez az első két perc, innentől kezdve soha többet nem látjuk a felszínt. Nem látunk "Oooo Sole Miooo"-t éneklő gondolás bajuszhuszárokat, mert azok minden bizonnyal kihaltak. Nem derül ki. Na, itt úszik be a képbe egy földalatti katonai bázis pár lakója kapitánnyal meg közlegényekkel, meg odatévedt tudósokkal, meg egy Fuller nevű fazonnal, aki állítólag a Tubular társaság embere. Azé a társaságé, akik azon fáradoztak, hogy Velencét megmentsék a katasztrófától. Eddig stimt. Majd látunk egy csapatot a kutatóbázison, akik valamiért csúnyán bediliztek. Valami üldözi őket, és az sajnos nem bliccelést behajtani akaró BKV ellenőr. Bár amennyit látunk belőlük, akár az is lehetne. Szó mi szó, ki kell őket onnan hozni. El is indul a válogatott bagázs, hogy kiderítsék, mi történt a kutatóbázison, és hogy kiszabadítsák az esetleges túlélőket. A többi shocking dark...

Valami ilyesmi a sztori. Nem kell megijedni, alább úgyis kénytelen leszek kicsit kibontani a történetet, így mindenki meg fog tudni mindent, nem maradnak sötét foltok, legalábbis nem emiatt. A genetikával, illetve a túlzott, hasonszőrű filmek imádata okozta leépüléssel meg sajnos nem tudok mit kezdeni. De az orvos se, hiába mész...

Fentebb említettem, hogy olasz filmről van szó. Manapság sokan elmarasztalják amerikai testvéreinket amiatt, mert előszeretettel ékeskednek más (vagy akár saját) nemzetek tollával. Értsd sorra gyártják a jól bevált sikerfilmek 'közönségbarátabb' verzióit, ami gyakorta megy a minőség rovására. Az egyszeri, horror filmekre szakosodott barbár pedig pokolra kívánja az egész amerikai filmgyártást, és még a helyét is sóval hintené be. Bár esetünkben ez mit sem érne, mert ugye egy stúdió sem a földből gyökerezik, viszont elég drámaian hangzik ahhoz, hogy komolyan vegyék. Arról azonban kevesen tudnak, vagy  csak elsiklanak felette, hogy az olaszok már a 80-as években előszeretettel gyártották a remake mozikat, amik sokszor olyan pofátlanul ocsmány módon lettek leforgatva, hogy az már már tarkón lövést érdemelne. Ez nem vicc, tárgyalt alkotásunk is egy ilyen emészthetetlen szutyok, ami legalább annyi eredetiséget tartalmaz, mint Farkas (Wolf) Kati dala a Neurovízión. Vagy min. Nagyi segíts, ezeket én nem nézem.

Rendező tekintetében mindjárt ki is bújtatjuk a szöget a zsákból, ugyanis az a név, hogy Bruno Mattei gondolom sokmindent elárul. Ő követte el ezt a mókásnak is csak szánalomból nevezhető ámokfutást, így ezek után meglepetés már senkit nem fog érni. A munkásságát pornó és exploitation filmekkel megalapozó rendező természetesen sokat tett a horror műfajáért (is), de tette mindezt olyan bődületesen szar filmekkel, hogy az maximálisan kielégíti a vizuális terrorizmus kifejezését. Kisebb kamionnyi filmográfiájában kevés olyan filmet találunk, ami értéket hordoz, de az mondjuk pont elég volt ahhoz, hogy hozzátegyen a műfajhoz, és nevét örökre beemelje az eurohorror és úgy alapvetően a horror zsánerének kultikus rendezői közé. (Ez egy ilyen műfaj. Attól, hogy valami szar, még lehet esszenciális. Gondoljunk csak a Rocky Horror Picture Showra). A Shocking Dark mondjuk pont nem prezentálja az ő kultikus nagyságát, na de ne legyek szigorú, az amúgy sem áll jól nekem. 

A forgatókönyv alapkoncepciója már kiverheti a biztosítékot az egyszeri nézőnél. Mert ugyan nem más az, mint a Terminátor és a A Bolygó Neve: Halál (Aliens) jeleneteiből átemelt ötlettelen montázs. Claudio Fragasso ebben a tekintetben sem emberelte meg magát, ahogy munkásságának többi állomása is ezt bizonyítja. Példának okáért ott van mindjárt olyan filmek szkriptje, mint a Troll 2. Na, minek is erről több szót ejteni, igaz? Szóval esetünkben arról van szó, hogy megkapjuk az említett két szuperklasszis filmnek az istentelenül gyenge és ötlettelen újrakeverését olasz módra. Hogy mit is takar ez? No elmondom. Induljunk ki a sztoriból. Ott tartottunk, hogy ez a katonacsoport elindul menteni. Éliensben szintén. Kapunk is egy jelenet, ami valamilyen lepukkant gyáröltözőben lett felvéve, és ahol egy ultrakemény néger nőci (gondolom eredetileg Vasquez karakterére akartak itt kilyukadni, aki klónként egyszerre több szerepkörben is 'brillírozik') osztja a parancsokat papírkutya legénységének annyira ismerős mondatokat pufogtatva. Ekkor - elidőzve picit az öltözőn - asszociációk tömkelege tolul elénk, miszerint éppen hétvége van, szerencsétlen gyári munkásunk otthon eszi a Lasagne-ját, és nem is sejti, hogy öltözője (amiben még tán a munkászokni is épp akkor érik ementálivá) előtt készülnek megerőszakolni a filmgyártás két esszenciális remekét. Ilyen ez a munkásélet. Szóval miután a jelenetet szánalmasan lemásolták, elindulunk. A fegyverarzenál áll egy pár légpuskából meg némi shotgunból, muníció meg gondolom alsóba rejtve, mert hogy nem visznek ezen kívül magukkal semmit, az biztos. Ekkor beindul az Aliens szisztematikus lemásolása (mondjuk eddig is volt, csak ekkor realizálódik). Előkerülnek a nyomkeresők, kurvára nem értem, minek, és ami ráadásul úgy néz ki, mint egy a Gelkából kölcsönzött áramerősség mérő műszer. Szar na. Megjelenik Newt is, és ha már a neveknél tartunk, van itt Wierzbowski helyett Kowalsky, Hudson helyett Parson, de van Drake is ugyanúgy, á hagyjuk. 

Van úgy, hogy pofátlanul másol valaki, amit még csak csak elnézne az egyszeri, ahogy már többször említettem, jótól jól az nem baj. Azonban itt ez semmilyen formában nem érvényesül, ráadásul nem csak egy az egyben gagyin leforgatott jelenetek vannak átemelve, hanem dialógusok is! Ezen összepisiltem magam, de tényleg.  És ami a legszörnyűbb, néhány jelenet úgy lett átemelve, hogy semmi köze a valahogy csak csak bukdácsoló történethez. Logikátlan, szervetlen, és elképesztően elrugaszkodott, mind egyszer merész is. Ezért egyes jelenetek cizelláltsága néha akár zavarba ejtő is lehet. Ennek csak az alacsony költségvetés és tehetségtelenség eredményezte gagyi állja útját. Így a zavarba ejtettség érzése a pillanat tört része alatt fordul át nevetségesbe. Na, tehát 'pörög' a mozi,  leforgattuk szépen az Éliens-t, de hol marad a Terminátor? Hát nem lehet ám azt okosan vegyíteni, nem. Előbb az egyik, és csak utána a másik, máskülönben megzavarodtak volna az agyilag amúgy is zokni 'alkotóink'. Szóval képzeljük el, hogy lement az Éliens, persze királynő nélkül, bár egy kicsivel nagyobb szörnyecskét mintha mutattak volna pár másodperce, amitől Ripley klónunknak szemmel láthatólag korai klimaxa lett. 

A sztoriban felvázolt Fuller-ről kiderül (figyelem, csavar), hogy bizony valami robot. Dehát társasági ember (értsd cég alkalmazott), így biztosak lehetünk benne, hogy ha eddig nem is csinált ugyan semmit, majd fog. Na ha már robot, akkor ott a megoldás, le is tudhatjuk vele az Éliens androidját, illetve betolhatjuk Terminátor szerepkörbe is. Érdekes módon a film több, mint fél óráján keresztül már sebesült, azt nem tudjuk, hogy mitől, mert amikor átmegy Terminátorba, kiderül a turpiszság, és még az is, hogy ő gyakorlatilag elpusztíthatatlan, illetve sebezhetetlen, valami biokibernetikus szuperfaszi. Ezek után kerül leforgatásra a Terminátor emlékezetes gyári jelenete, amit - lehet én vagyok tényleg egysejtűekre redukált agyi mechanizmussal megáldva - rohadtul nem értettem. Szóval aszongya ez a robotizé a Ripli klónnak (azért az Éliens copypaste mellékszálként ott döcög a mozival végig), hogy beindult az önmegsemmisítő rendszer, van 30 perc, hogy elhagyják a területet, és elérjék a biztonsági zónát. Majd megkérdezi, miért nem menekülnek? Komolyan, ezt így megkérdezi tőlük, mire azok szaladni kezdenek, ez meg kérem elkezdi őket üldözni. Majd miután utoléri őket, és ismét elmondja, hogy őt nem lehet megölni, és nem tudnak elmenekülni sem előle, újra megkérdezi, miért nem menekülnek? Ezen a ponton végleg kisült az agyam, pár órát igénybe vett, mire regenerálódni tudtam, és ezzel még nincs vége!!! Ezek ketten (Ripli meg a Nút) kérem céltalanul lézengenek a gyárépületben, mégcsak nem is szaladnak, sétálgatva nézgelődnek, mihez kezdjenek, miközben az önmegsemmisítő számolja vissza a perceket. Majd a Ripli klón aszondja a kiccsajnak, hogy "meg fogunk halni. Mindjárt meghalunk." Kerekedik a szemed, mi nagymama!? Na de nem adják olyan könnyen Riplit, kiderül, hogy ahova beültek lazítani halál előtt, az egy időgép!!, ami embert észlelt!!, ezért bekapcsolt, és nincs más dolguk, mint szépen eltiplizni innen a halál kócosára. Meg is teszik s nicsak, hirtelen a 80-as évek Velencéjében találják magukat. De sokáig nem örülhetnek, mert a 'nem tudom miért üldözöm őket' biorobot ide is utánuk jön. És amikor (hogy a nézőő éértse!) kérdezés nélkül elköpi, hogy "volt még egy időgép az épületben, én azzal jöttem", akkor mondtam azt, hogy ezt már tényleg tolerálni sem lehetne, ha nem lennék ilyen galamblelkű, és már korábban ki ne sült volna az agyam. 

Ennyi, kedves nagyi, eddig bírtam elmesélni. Neked a megtekintését nem ajánlom, elvégre ne az én lelkemen száradjon keserű és fájdalmas halálod. Ugye megérted.

Miről is van itt szó? Mi is volna ez a 'valami'? Erről én nem tudok nyilatkozni, nem láttam még ehhez foghatót. A Roger Corman ámokfutások  ehhez a valamihez képest Oscar kategóriás szuperprodukciók. Bruno Mattei mindent bevetett, hogy beszennyezzen x hosszúságú celluloid tekercset. A forgatókönyv szemét, rendezés szégyen, a szereplők játéka trágyadomb. Sosem bocsátom meg az irdatlan mennyiségű indokolatlan ordítozást, szánalmas ripacskodást, túljátszottságot és tehetségtelenséget. A halálba kívántam mindegyiket, de minél hamarabb. Sokáig ez is elmaradt sajnos. A speciális effektusok egy csapat cserkész hétvégi házi feladatát is alig múlják felül. Akárhogy próbálom, nem tudom pozitív jelzőkkel, elismerő szavakkal illetni egy eltévedt másodpercét sem. Megtenném, de nem érdemli meg.

Ezzel azonban még nincs vége a megdöbbenések sorozatának. Ha információim megbízhatóak, kedves direktorunk bezony kérvényezte anno, hogy ez legyen a Terminátor hivatalos folytatása (két évvel járunk ugye az eredeti előtt). Magyarán megpróbálta ilyen titulusban bejegyeztetni. Persze Cameron nem ment bele, lehet pont ennek a sokknak a hatására kezdte el érlelgetni magában a Terminátor folytatásának saját kezűleg történő ledirigálását. Bár azt nem tudom, hogy  elődjét látta-e valaha, de minden bizonnyal, hiszen az imdb-n is megtalálható Terminator II címen.

A horror köztudottan irdatlan sok vadhajtást növesztett. Zsákutcák tömkelege, melyek eredménytelenségüktől függetlenül is zsánerré váltak, és amik egyedi bájuk miatt sokszor kultikussá avanzsálódtak, mert ugye nem a termék dönti el, hogy hova jut, hanem az adott közízlés, a réteg, ami megítéli, esetünkben a néző. Bruno Mattei munkásságának útja ugyan temérdek hulladékkal van kikövezve, neve mégis egyet jelent az olasz horrorok egyik mesterének nevével. Minden bizonnyal ezt a filmet soha nem fogom megnézni újra, na de nem is emiatt volt ez érdekes. Ugyan pocsék volt maga a film, hű munkacíméhez, mégis olyan elhintett magvakat láttam (vagy láttattam magammal) benne, mint a Cameron féle Terminátor 2 zárójelenetei, illetve a hasonlóság Fuller és a T 1000-es Robert Patrick által megformált karaktere között. És még találtam benne némi Resident Evil ízt is, de ebbe már nem mennék bele, konteókat meg mifenéket láttatni egy kendőzetlen nyúlásban mégiscsak erős volna. Legyen elég a bejegyzésben közzétett rejtett figyelmeztetés.Több ez, mint celluloid fegyver. Ez kérem kimossa az agyad, helyére pedig Lázár János minden szavának tiszteletét ülteti, ami lássuk be, igen súlyos következmény. Szóval csak erős idegzetűeknek, szuicid hajlamokkal megáldott egyéneknek, illetve politikusoknak ajánlom.

Óvatosan ITT a tré-jlerrel!

Shrektegés - Sweatshop (2009)

Ma parlamenti közvetítést néztem. Persze nem sokáig. Nem az én műfajom, valahogy nem bírja a gyomrom, és talán az idegrendszerem sem a legalkalmasabb, hogy a szórakozásnak ezt a perverz módját válasszam. Ez van, én már csak ilyen prűd vagyok. Az intelligensebb olvasók rögtön kitalálhatják, hogy éppen ezért szeretem a horrort. Tudom, hogy galamblelkű érdeklődés, de mit tegyek, ha az előbbitől a hidegrázás kerülget, és napokig tartó szorongásos rémálmok gyötörnek? Na ugye, nem kell a fölös para, maradok az utóbbinál. Nehéz titkolni, hogy gyerekkorom óta osztatlan rajongással övezem ezt a kifejezetten könnyed műfajt. Még akkor is, ha manapság bár ismétli önmagát. Na persze ez maradéktalanul elmondható kedves honatyáinkról és agyatlan képviselőtársaikról is, akik alacsony költségvetésnek álcázva gyártják a nekünk oly drága "vetítéseket". Hát akkor meg már inkább a könyedebb kikapcsolódásnak hódolok. Ezzel, azt gondolom, egyet is lehet érteni. A bátrabbak bár nézhetnek helyette még Pimpát vagy Biga Csiga meg Batka Manót, de azt tényleg csak az edzettek tegyék.

Tehát marad a horror, abból is a műfaji paletta teljes választéka, mer' ha valamit ugye elkezdünk, akkor azt természetesen csináljuk komolyan. Így került kezembe a Sweatshop című mozi. Bezony, az a Sweatshop című mozi, ami hazai pályán tuti keveseknek mond akármit is. (Bízom azért benne, hogy a horror megrögzött rajóngóinak viszont nem kell bemutatnom. Legalábbis a címet.) Nem csoda, ezt majd alább ki is fejtem, hogy miért. Manapság az alacsony költségvetés már nem jelent egyet a klasszikussá válással. Talán régen ez így volt, de ma már lényegesen kevesebb alkotás válik klasszikussá, zsánertől függetlenül. Talán a nincs új a nap alatt általános igazság segíthet ennek a problémának a feltárásában, de ennek a kifejtését másra vagy máskorra hagyom. Azt viszont megosztanám lelkes (vagy lelketlen) olvasóimmal, hogy mit gondolok erről az ordas mód egyszerű moziról. Mi is jön? Ja, a sztori. Jó megpróbálom.

Egy tucat emo kinézetű, extrém tini foglal be egy raktár vagy gyár szerű épületet. Valószínűleg egy bulit akarnának ott rendezni, mert azonnal hozzá is látnak a hangfalak, fények és egyéb kellékek beszerelésének. Közben isznak, élvezik egymás társaságát (teccik érteni), és barangolnak feleslegesen. Ám valakik vannak még rajtuk kívül az épületben, akik szisztematikusan és változatos módszerekkel kurtítják a kis csapat tagjait, és akiket minden bizonnyal nem lehet lekenyerezni egy üveg sörrel, vagy egy ingyen numerával.

Nagyon sovány, igaz? Pontosan ezt érzi az ember. Jómagam a film több, mint feléig azt éreztem, ez bizony vetekszik egy veterán NSZK pornó dramaturgiai és koncepcionális felépítésével. Keserves sztorilájn, amit be is tudtam az alacsony költségvetés miatt nélkülözött profi forgatókönyv írónak. Ennek ellenére mégis minden tiszteletem az alkotóké, ugyanis ebbe a Zimány Linda szellemi egyszerűségével vetekedő plotba bezony belecsempésztek egy apró, de annál hasznosabb 'drámai' szálat, amit ugyan én nem hiányoltam, mégis jól esett. A karakterek pedig teljes gőzzel próbálják átadni a lényeget. És ha már a karakterekről esett szó, jól meglepődtem, mikor a főcím után rögtön az első szereplő kiírása a következő képpen történt: "Introducing   Ashley Kay. Sokat ígérő igaz? Szóval a színészgárda igazán kellemes újdonsággal szolgált, mégsem nevezném őket idegesítően szarnak. Sőt, néha még mosolyra is késztettek, amit persze nem pejoratív kell érteni. Komolyan, egyik másik megütötte a mókás kategóriát, persze önmagában még ez sem lett volna elég a sikerhez, legalábbis ahhoz semmiképp, hogy tetszési mutatóimat az egekbe emelje. Ami persze az egységet tekintve sem történt maradéktalanul meg. Csak hogy ne áruljak itt felesleges zsákbamacskát. 

Az alacsony költségvetés tehát erősen rányomta bélyegét a mozira, na de melyik az a low budget horror, ami a kellő finanszírozási alap hiányától nem szenved ilyen-olyan csorbát. Hát ritka az ilyen, mégsem használnám Lázár Jánosunk (ir)releváns kijelentését, miszerint "akinek semmilye sincs, az annyit is ér." Ezt talán aranyba kéne foglalni, mégsem tudom azt mondani, hogy ebben a tekintetben helytálló. Ugyanis maximálisan érződik a filmen az a törekvés, ami egyben a lényege is. Mégpedig, hogy azt a keveset a minél hitelesebb, látványosabb és élvezetesebb halálnemekre illetve a gore-ra fordítsák. Ez az a momentum, ami a filmet felemeli az élvezhető kategóriába, és kellemes szűk másfél órát biztosít. A rendezés ennek megfelelően csak annyit enged meg magának, amennyi szükséges. Se többet, se kevesebbet. Helyenként érződik, hogy bizonyos jelenetekben a költségkímélés a legfontosabb szempont, míg a henteléseknél szépen kivitelezett speciális munkálatok kaptak meglepően precíz hangsúlyt. Ez az, ami megmenti a filmet, ami többek között jót tesz neki. A gyilkosokról nem tudunk meg ugyan semmit (odarakták je őket vagy maguktó' mentek?). A két női rém olyan, mintha Lamberto Bava klasszikusából, a Démonokból léptek volna elő egy kis nosztalgia riogatásra. Faszikánk viszont jó sok kézjegyet visel magán, és itt nem a kapálózó tini macákra gondolok. Van ezen kérem szépen mamut szőrme vagy mi, az úgy takarja, meg valami kurva nagy hegesztő sisak, meg állandóan egy böszme kalapácsot (én úgy láttam) lóbál, mint valami elbaszott troll. Ezért aztán maga Shrek is domboríthatna a jelmez alatt, aki itt éppen valami kis mellékesért gályázik, amíg a Dreamworks jegeli jól fizető sorozatát. Na de ez engem nem is annyira érdekel, mert amit művel, az viszont igazán kellemesnek mondható: változatos vérengzés, szerethető karakter. 

A film tehát jó. Vagy legalábbis nem rossz. Hozza a neki szánt szerepet, se többet, se kevesebbet. Ez nem az a forma, ami bármire is pályázni akarna, vagy bárminek a helyébe kívánna lépni. Ez kérem szépen egy jól összerakott független vérengzés Stacy Davidsontól, akinek immáron ez a második ámokfutása. Figyelemre méltó, annál is inkább, ugyanis a  vizuális effekten terén is kellemes munkákat tudhat már maga mögött (többek között tárgyalt munkáját is). Ebből akár még bármi lehet, én mindenesetre legközelebb is bizalmammal fogom illetni emberünket. Egy kis kacsintás a jól számított slasher felé mindig örömmel tölt el, hátha még az élvezetesnek is mondható. Elállnék most a hasonlítgatásoktól, az egyéb indokolt vagy indokolatlan kritikáktól, ugyanis nálam a mérce mindig (legalábbis mostanság) azon van, hogy kellemesen töltöttem-e a kiszabott másfél órát, szenvedtem-e valamilyen károsodást, vagy ezt sikerült elkerülnöm, és hogy el tudta-e vonni a figyelmem attól a rémálomtól, amit a délelőtt elszenvedett parlamenti közvetítés okozott. Azt hiszem, kijelenthetem, hogy a válasz igen, ami és amennyi nekem bőven elég.

Tessék ITT csekkolni.

Deportált Michael - Fritt Vilt 3 (2010)

Északi testvéreink tudnak valamit. Ennek már én magam is többször hangot adtam, bizonyításképp pedig csak vessünk pár pillantást munkáikra, amit mostanság a műfajban alkottak. Persze nem találnak föl ők semmi újat, viszont ahhoz, hogy manapság minőséget prezentáljon valaki is a témában, elég csak egy csöppnyi szemléletváltás. A spanyol viaszt hagyjuk a spanyolokra, vagy akinek kedve van hozzá. Én sokszor már azzal is bőségesen megelégszem, ha nem borulok bele a még szinte meg sem kezdett popcornos zacskóba, veszélyeztetve ezzel saját testi épségemet. Néha azért ezen el szoktam gondolkodni. Szóval hogy mennyire működik agyunk védelmi mechanizmusa. Egy egy ilyen film megtekintése erősen agysejtromboló hatású, úgy működik, mint a drog, kinél gyorsabb, kinél fájdalmasabb és hosszabb agyi leépülést okozva. Így ha elalszunk a lejátszóba gyanútlanul berakott mozin, örömmel konstatálhatjuk, hogy ismét megmenekültünk valami sokkal rosszabbtól, mint amit elénk tárhat a képernyő, ami persze maga a kiváltó ok. Attól például, hogy nyálcsorgató, magunk alá szaró gnómokká váljunk, fájdalmas terhet jelentve akár családtagjainkra, akár toleranciamentes (avagy intoleráns) társadalmunkra. 

Bátran ki lehet logikázni a leírtakból, hogy ha bizony felkészülni nem is mindig lehet a bennünket veszélyeztető celluloid fegyver beláthatatlan következményeire, azért a rutinosabbaknál ennek a valószínűsége mégiscsak csökkenthető. Gyakorlással persze, mint minden. Kitartó gyakorlással. Ehheehe... Ezért ha kezünkbe téved egy akár európai, akár lokálisabban nézve északi termék, joggal gondolhatjuk, hogy valamivel magasabb színvonalat, nézhetőbb minőséget, élvezhetőbb másfél órát kaphatunk mindenféle káros következményektől és mellékhatásoktól mentesen. Ezeken az apró előkészületi, illetve felkészülési időszakon edződve sikerült 2006-ban egy kellemes horrora akadnom, ami azóta egyöntetűen kategóriájának egyik gyöngyszemévé avanzsálódott. Nem más volt ez, mint a Fritt Vilt aka Cold Prey, ami minden kétséget kizáróan minőségében élesztette újjá a műfaj haldokló (ha nem halott) zsánerét. Úgy is fogalmazhatnánk: Michael Meyers-t fogták norvég testvéreink, és a hideg északra deportálták, új személyazonosságot adtak neki, és kitették riogatni. Jól tették.

Na de ahogyan a bejegyzés címe is jelzi az agyilag még nem annyira zsibbadtaknak, immáron a harmadik részt tolták elénk a készítők. Hogy az első sikere miatt, vagy mert ez egy filmtörténeti hagyomány, vagy mert ők is unatkoznak, nem tudni, azt viszont nehezményezem, hogy barátaink sem képesek tanulni az örök érvényű tanulságból: ne készíts folytatást, mert a nagy számok alapos törvénye szerint az úgyis szar lesz. Ha nem, szerencséd van, (hogy elnézték), az viszont ritka. Na de nézzük, mivel is állunk itt szemben, és mennyire érvényesül az 'európai horror csak jó lehet' igazsága (ha érvényesül egyáltalán) ebben a bátor tripladik folytatásban.

1976-ben Gunnar még gyerek, akit hoteltulaj szülei (leginkább nevelőapja) fogyatékossága miatt drasztikusan próbálnak meg elrejteni a világ elől. Sötét pincében tartják állati körülmények között, testi fenyítéssel és megaláztatással adva hangot akaratuknak. Ám 'hősünk' megszökik, és kegyetlen bosszút áll szülein az elviselt kínokért cserébe. Majd megismerkedünk Jonnal, és annak rendőr rokonával, aki az eltűnt fiút keresi. Jon furcsa viselkedése ekkor még nem szúr szemet senkinek, így hamarosan 12 évet ugrunk az időben, ahol pár fiatal az azóta bezárt és elhagyott hotelt akarja felkutatni. Természetesen rendőrünk viszi ki őket a helyszín közelébe, aki elől ez a pár norvég retarda jól el is titkolja szándékát. Ezek után persze nem is igen sajnáljuk, mikor Gunnar megjelenik, és szisztematikusan jobb létre kényszeríti szerencsés (bocs, szerencsétlen) hőseinket.

Láthatjuk, hogy a történet nem ott folytatódik ám, ahol a második rész véget ért. Szóban forgó alkotásunk ugyanis egy előzményfilm, így tehát visszamegyünk oda, ahol Gunnar (Michael) azzá válik, amit már jól megszokhattunk tőle. Kedvenc időtöltéséül - egyben hivatásul, ahogy amerikai rokonai -, ő is az idegesítő tinik levadászását választja, és ha kell, hát erre kitartóan képes várni annyit, mint egy Élien a reprodukálásra. Addig mondjuk ő jól elvan különböző állatok megnyúzásával, persze csak azért, nehogy kijöjjön a gyakorlatból. Ezt meg mi a francért rónánk fel neki? Na igen, csak itt van egy kis gond. Mégpedig, hogy itt Gunnarunk még full amatőr. Amit persze én következtettem ki, nem a koncepció része, a készítők biztos csak véletlenül bénázták le.  

A rendezés Mikkel Brænne Sandemose munkáját se nem dicsérheti, se nem köpködheti. Nem is kell mondanom, hogy mindhárom részt más más rendező rakta elénk, ebből az utolsó kettő volt az, akiknek semmilyen tapasztalata nem volt ezen a téren. De egyébként nem is lenne ez olyan nagy baj, annyival könnyebb róluk írni. Szóval nem is ez a legnagyobb problémája a harmadik résznek. Inkább, hogy az előző kettő stábjából egyáltalán nem találunk, - vagy csak elenyésző mennyiségben - neveket. Így a forgatókönyvet is no name, bontatlan csomagolású arcok jegyzik, ami talán a leggyengébb pontja a mozinak. Magyarán a karaktereket és a sztorit megalkotó Roar Uthaug immáron teljesen kimaradt a projektből. Ez meg is látszódik rajta. Vontatott sztori telve logikai bukfencekkel, idegesítő karakteralkotással, és érdektelen történettel. Mert annyi már uram bocsá' csak elvárható, hogy egy előzmény filmnek olyanja legyen már. Semmivel sem vagyunk ám előrébb, mint amit az első két részből megtudunk. Sehol egy csavar, egy megdöbbenésünkből adódó nőies kézmozdulat a szánk elé, vagy csak (ha már slasher) egy egészséges mészárlás. Ezt már önmagában erősen nehezményeztem, és akkor jöttek a szereplők... Hol van Jannicke, azaz Ingrid Bolsø Berda, akitől már önmagában szerethető volt az első, és még a második rész is? Hát ő bizony nincs sehol, csak az én szomorúságom vetült ki a képernyőre, bármennyire is becsülettel próbál helyére lépni az abszolút kezdő, így nevével semmitmondó Hedda, azaz Ida Marie Bakkeru. A többiek említésétől most eltekintenék, mert én nem haragszom meg, ha igen. Na jó, akkor kiemelem az egyébként harmatgyenge, ám bájos pofijával mindezt pillanatokra feledtetni képes Sirit, avagy Julie Rust-ot. És akkor ennyit is erről. Szerencsétlen stáb egy pozitív múltú slasher előzményében. Legalábbis a zsánerhez nem tesz hozzá., akár igyekszik, akár nem.

Mit is hozhatnék fel mentségére? Mivel adhatnék érvényt egy pozitív kritikának? Talán most kevés volna, ha csak és kizárólag nemzetiségükkel takaróznék. Mivel objektív (persze a kritika sosem az) szeretnék maradni, egyértelmű, hogy nem lehet ennyivel elintézni, nem lehet ezzel az igazságot véka alá rejteni. (ezt de szépen írtam vazzeg) Az igazság pedig, hogy egy átlagos és felesleges mozit kaptunk most északi testvéreinktől, amit én még el is néznék, és naivan legyintenék, ha nem szóban forgó filmünkkel tennék mindezt. Úgy látszik, mélyrepülést akarnak, azt pedig, ha így folytatják, nem is fogják elkerülni. Persze a mozi, félreértés ne essék, nem nézhetetlen, de színvonalában mindenképp gyengébb, mint idősebb testvéreik. Rezeg a léc, nagy bukta lehet belőle, ha ezt a jövőben így akarják tovább folytatni. És arról még nem is beszéltünk, hogy erősen elvették a bizalmam, amit az első résszel tisztesen beléjük fektettem. Mindent mi sem eszünk meg, és nagyon is jól tudjuk, hogy a sikert csak egyszer lehet meglovagolni. Kicsi az esélye, hogy egymás után háromszor visszük el a lottó ötöst. Na, így kell ehhez is hozzáállni. 

Azért ITT rá lehet kacsintani, legyen, akinek megjön hozzá a kedve. Vagy ha már az első kettőt láttad, hát csak nézd már meg ezt is.