2010. május 29., szombat

'A lányokat megölik, ugye?' - Jack Ketchum's The Girl Next Door

Az amerikai horrorokat lehet szeretni, vagy nem szeretni, de egyvalami mégis gyakorta kiderül belőlük. Méghozzá annak ténye, hogy a kisvárosi népek igen beteg lelkülettel vannak megáldva. Amerika a nagy szabadságvágy és önmegvalósíthatóság hatásmechanizmusainak szabadon bocsátása mellett olyan degenerált génállománnyal látta el népét, hogy azt igen nehéz felülmúlni világszinten (na jó Ázsia pici sárga húzott szemű lakói bátran ugorják a mércét). Történelmük csak úgy hemzseg a különféle borzalmaktól, melyeket leginkább saját honfitársaik ellen követtek el. Amerika szabadon enged, de felelősséget nem vállal. Ennek ékes bizonyítéka lehet azoknak a sorozatgyilkosoknak, politikai bűnösöknek, és egyéb gonosztevőknek a lajstroma, melyeknek szűk hányada érdemelhetett csak nyilvánosságot, nem beszélve a számtalan összeesküvés elméletekről. A kisvárosok, 'porfészkek' - igaz ez ugyanúgy a nagyvárosokra is, csak a módszer és az eszköz más - népeivel bármit megtehetünk, hiszen marhára senkit sem érdekel, hogy esténként a tehénszar lapátolásból hazaérkező alkoholista férj hogyan veri félholtra feleségét, és hogyan (gy)alázza meg gyermekeit a lelki és fizikai terror legkülönfélébb - szigorúan improvizatív - módszereivel. A rendőr vagy rendőrség is általában csak töketlen balfékek gyülekezete, aki ugyanolyan szerves részei ennek a szerencsétlen miliőnek. Ugyanakkor abban az elferdített tudatban ápolják szeretett kisvárosuk népét és jó hírét, hogy ők ennek a szociális hálónak az egyetlen és kiváltságos 'führerei'.
Természetesen ezek csak sztereotípiák, melyek lehetnek tévesek, lehetnek valósak, ám a rengeteg igazolt szörnyűség ez utóbbit engedi feltételezni. Nem beszélve a számtalan bírósági perről, a nyilvánosságra került jegyzőkönyvekről, rendőrségi jelentésekről, az irodalom és filmipar ilyen irányú szubtevékenységeiről, és persze a South Parkról, melyek ügyesen találták meg útjukat a világszenzáció felé. Nem meglepő hát Jack Ketchum The Girl Next Door című könyvének 2007-es vászonra álmodása sem, amely tartalmával ismét hasít egy szeletet ebből a degenerált valóságból.
1965. egy szürke hétköznapján találkozik össze Megan Loughlin és David Moran. Elsőre szoros kapcsolat alakul ki közöttük, ám David számára világos, hogy a hátrányos helyzetű lány, aki a szülei halála miatt került a Chandler családhoz, nem tehet meg bármit. Ruth, Megan igen távoli rokona, aki beteges, elferdült értékrendszert hirdetve neveli három kamasz fiát, nem nézi jó szemmel a lány sugárzó személyiségét, gyermeki szépségét. Egyre inkább rászáll a lányra, illetve annak félig nyomorék húgára. Napról napra szörnyűbb dolgokkal terrorizálja Megant, aki csakis David segítségére számíthat., és akivel hamarosan kénytelen bejárni a pokol legmélyebb bugyrát.
A film, illetve maga a regény megtörtént esetet dolgoz fel, melynek hitelét bírósági jegyzőkönyvek igazolják. Bizonyos Sylvia Likens volt, aki a látott szörnyűségeket elszenvedte, majd belehalt a nem mindennapi tortúrába. A filmbéli Megan egy élettel teli, üde teremtés, akit gyakorlatilag ellenállás nélkül képesek bele kényszeríteni egy folyamatos testi és lelki terror borzalmas mélységeibe. Az amúgy is zseniális alapanyagból így gyúrt nekünk emészthetőt Daniel Farrands és Philip Nutman, bár természetesen ebbe a forgatókönyvbe nem fértek meg Fűrész szerű csavarok. A cselekmény szigorúan a lány jellemének bemutatására, illetve átélt borzalmaira koncentrál, emellett pedig még mindig marad ideje arra, hogy az eltorzult realitásérzékkel turnézó anyát és annak három ördögfiókáját - avagy kamasz sleppjét - megismerjük.
A rendezésre sem lehet túl sok panasz. Gregory Wilson, akinek gyakorlatilag ez a második munkája, kiváló érzékkel adagolta a cselekményt és a szörnyűségeket, ügyesen figyelve arra, hogy egyetlen karakter se maradjon függőágon. A néhol kissé szemérmes kameramunka pedig abszolút igazolható, hiszen a történetben  mégiscsak egy 16 éves lányról van szó. Ennek ellenére az erősen szexuális indíttatású megaláztatás megfelelően van tálalva a képernyőn, melynek hatásmechanizmusa erősen gyomorforgató. A gyerek színészekről név szerint nem tennék említést, hozzák az elfogadható szintet. Jó érzékkel törekednek karakterük hiteles megformálására, köszönhetően persze kezdetleges színészi kvalitásaiknak és a türelmes direktori instruktálásnak. Az anya szerepét magára öltő Blanche Baker pedig egyenesen ördögi. Karaktere annyira szánalmasan gonosz, hogy egyenesen zsigerig hatol. A magát önigazolni próbáló, lelkileg és testileg megalázott nő furcsa nevelési stratégiájának, beteg és eltorzult erkölcsi rendszerének egyik demonstrációs kelléke a fiatal lány. Rajta keresztül érvényesíti mámoros gondolatait férfi és nő viszonyáról, a férfiúi erőt és fölényességet, illetve a női szándékcsábítást és a női testi kiváltságok bűnös tételét helyezve előtérbe, melyet fiaival gyakoroltat is. Az alig 16-17 éves forma fiú saját anyja, testvérei és barátai előtt erőszakolja - avagy anyai hitelesítés hatására bünteti - meg a félholtra vert, megkötözött lányt. Az egyre vadabb szadizmus pedig szinte elszívja a levegőt a néző orra elől.
A The Girl Next Door, mint említettem, egy ékes szelete annak a tipizált amerikai kisvárosi betegségnek/jelenségnek, melyek hatására olyan remekművek születtek, mint a Texasi Láncfűrészes Mészárlás, vagy az Isten Haragja című Bill Paxton mozi, nem beszélve a különféle dokumentációs filmekről, melyek fogyaszthatóan próbálják tálalni egy-egy szerencsétlen emberi gyomornak kissé erős, gyakorta felfoghatatlan borzalmas tetteit. A második világháború, illetve a vietnámi háború közötti hidegháborús években, amikor az apák eltűntek, leléptek vagy az alkohol rabjává váltak, a fiatalok pedig lázadtak, nehéz volt anyának lenni. A legtöbb eset, ami valamilyen sorozatgyilkos ámokfutást jellemez, mindig az anyai szigor erkölcsi maximumából eredeztethető. Ruth pontosan ennek az elferdült erkölcsi értékítéletnek az áldozata, melyet lappangó szadizmust generálva ügyesen plántál el gyermekeiben. Alkalmasabb katalizátort pedig keresve sem találhatott volna, mint a felügyeletére bízott, árva leányzó, akinek gyermeki bája, mely kellő naivsággal és érő nőiességgel párosult, élő logikaként szolgált morális tanainak érvényesítésére.
Gregory Wilson filmje nem okoz katartikus élményt, mégsem sorolható a gyenge dokumentációs projektek közé. Történetének erős jellemábráját kissé ugyan szemérmesen, de mégis hitelesen bemutató direktor egy olyan filmmel gazdagította a sort, ahol az emberi szadizmus és beteges őrület gyermekekre irányul. Olyan gyermekekre, akik éppen csak túl vannak a kamaszkor hajnalán, és akik gátat nem szabott szexuális perverziók áldozataivá és téves eszmék elszenvedőivé válnak. Az állandóan ott mozgolódó feszültség csak egy anyai szóba kerül és feloldódik, vagy szintén anyai szóra válik pokollá. Megan és David elkeseredett kálváriája pedig szükségszerű tragédiával végződhet csak.
Erősen ajánlott alkotás, melyet ITT előzetesbe helyezhetsz.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése