A környezetszennyezés és annak következményei nem egy filmes projektnek nyújtott már elegendő szellemi táplálékot. Gyakorlatilag szemérmetlenül ráfogható minden, ami negatív relációba tehető a 'látszólag' fennálló renddel, legyen szó ökológiai, meteorológiai, vagy fiziológiai katasztrófáról. Ennek termékeny táptalaján pedig létrehozhatók dekadens világnézeteket valló csoportosulások, nem kevésbé deviáns tagjaikkal. Ezek legtöbbször csak csökevények, nem más, mint a katasztrófa sújtotta életben maradottak életképtelen reakciója a megváltozott körülményekre és fizikai változásokra bizonyítandó, hogy a - formáját tekintve rohadtul mindegy milyen - szennyezésnek borzasztó következményei lehetnek. Ennek folyamatait, még ha kicsiben és közvetve is, de már ma érzékelhetjük. Ebbe azért mégsem mennék bele, hiszen jómagam igazán hajlamos vagyok sötét jövőképet láttatni, vagy konspirációs elméleteket gyártani, így készülve azon kiváltságos kevesekhez csatlakozni, akik 'az én megmondtam előre, de senki sem hitt nekem' táborát erősítik.
A mai fogyasztói társadalmak embere saját jólétét ápolva, és küzdve a mindennapok jelentőségteljesnek tűnő, ám mégis jelentéktelen érdemeiért mindennel foglalkozik, csak azzal az színtérrel nem, amiben mindezt megcselekszi. Merthogy a felgyorsult világ az biztosan mindenre jó, csak arra nem, hogy egészségesen éljünk benne, kollektív harmóniában magunkkal és környezetünkkel. Bár nemrég olvastam, hogy gyakorlatilag a kis jégkorszak is nekünk volt köszönhető abban az időben, amikor a környezetet még a mamutok uralták, és akik olyan mértékű metángázt (puki) bocsátottak ki magukból, mely egyensúlyban tartotta Földünk légköri és egyéb tevékenységeit (ajánlom a zöldeknek: ha küzdeni akarnak, hát fingjanak sokkal többet, mint eddig tették). Majd jött a szőrös majomember, leölte a mamutot, és lásd, be is köszöntött a jégkorszak. Abba már nem mennék bele, mára mennyit 'fejlődött' ez a fajta empatikus képességünk, abba viszont igen, miért nagyszerű alkotás az Őrült Stone, amely a video korszak fénykorának egyik méltán kiváló hírmondója, és amelyben ezt a sötét (jövő)képet zseniálisan keltik életre kellő akcióval és horrorral spékelve.
2008-ra az ózonréteg annyira elvékonyodott, hogy ökológiai katasztrófához vezetett. Londont elöntötte a víz, a környezetszennyezés pedig olyan hatalmas méreteket öltött, hogy gyakorlatilag szabályozhatatlanná vált. Ennek következtében mindennaposak a patkánytámadások, az emberek életét pedig a fertőzésektől való félelem teszi elviselhetetlenné. A rendőrségnek sincs könnyű dolga, hiszen a folyamatos bűnözés visszaszorítására tett erőfeszítésüket ráadásul egy borzasztó sorozatgyilkos felbukkanása nehezíti. Harley Stone hadnagy az egyetlen, aki képes felvenni a harcot a feltehetően nem is emberi szörnyűség ellen.
A történet elsőre egy tipikus poszt-apokaliptikus mozi képét mutatja kellő akcióval illetve természetfeletti szállal ellátva. Mégis egy picit több, mint klasszikus panelekre épülő 'világégés után' sztori. Maga a probléma tárgya már feledteti velünk, hogy itt egy direkt negatív jövőképről van szó. Napjainkban is mindennaposak az áradások, kardinális probléma a környezetszennyezés, illetve az ezzel kapcsolatos klímaváltozásokról szóló aggasztó híradások, úgyhogy különösebb elvonatkoztatást nem igényel a mozi. Nem beszélve a teljesen emberi ösztönökkel és megfelelő motivációval rendelkező, nagy fokú megszállottsággal nyakon öntött, kissé noir karakterről, magáról Stone hadnagyról. Az adrenalin, csokoládé, kávé és szivarfüggő Stone Rutger Hauer zseniális játékával kel életre, melyről csakis szuperlatívuszokban érdemes beszélni. Óriási alakítás az akkor még sokat foglalkoztatott holland vendégmunkástól. Hauer már a Szárnyas Fejvadászban bemutatta nekünk, hogy mire képes a mozivásznon, ha egy minden tekintetben állhatatos, valósággal megszállott szerepet öltenek rá. Stone karakter-jelleme pontosan ilyen, melyet a kissé zöldfülű, sorozatgyilkosokra csak elméleti szinten szakosodott Dick Durkint alakító Alastair Duncan kiválóan egészít ki. Cselekedeteik szürreálisnak ható okait gyakorta csak abszurdnak is beillő párbeszédeikből tudjuk levezetni. A folyamatos őrület teszi fokozatosan legitimmé tetteiket, avagy igazolja a felfoghatatlant. Stone karaktere sem szándékosan megszállott. Az őrület benne csupasz logikával van helyettesítve, melynek maga a történet ad értelmet. Elsősorban ezért is válik mérhetetlenül szimpatikussá ő maga, és természetesen kettejük parádéja.
A mai fogyasztói társadalmak embere saját jólétét ápolva, és küzdve a mindennapok jelentőségteljesnek tűnő, ám mégis jelentéktelen érdemeiért mindennel foglalkozik, csak azzal az színtérrel nem, amiben mindezt megcselekszi. Merthogy a felgyorsult világ az biztosan mindenre jó, csak arra nem, hogy egészségesen éljünk benne, kollektív harmóniában magunkkal és környezetünkkel. Bár nemrég olvastam, hogy gyakorlatilag a kis jégkorszak is nekünk volt köszönhető abban az időben, amikor a környezetet még a mamutok uralták, és akik olyan mértékű metángázt (puki) bocsátottak ki magukból, mely egyensúlyban tartotta Földünk légköri és egyéb tevékenységeit (ajánlom a zöldeknek: ha küzdeni akarnak, hát fingjanak sokkal többet, mint eddig tették). Majd jött a szőrös majomember, leölte a mamutot, és lásd, be is köszöntött a jégkorszak. Abba már nem mennék bele, mára mennyit 'fejlődött' ez a fajta empatikus képességünk, abba viszont igen, miért nagyszerű alkotás az Őrült Stone, amely a video korszak fénykorának egyik méltán kiváló hírmondója, és amelyben ezt a sötét (jövő)képet zseniálisan keltik életre kellő akcióval és horrorral spékelve.
2008-ra az ózonréteg annyira elvékonyodott, hogy ökológiai katasztrófához vezetett. Londont elöntötte a víz, a környezetszennyezés pedig olyan hatalmas méreteket öltött, hogy gyakorlatilag szabályozhatatlanná vált. Ennek következtében mindennaposak a patkánytámadások, az emberek életét pedig a fertőzésektől való félelem teszi elviselhetetlenné. A rendőrségnek sincs könnyű dolga, hiszen a folyamatos bűnözés visszaszorítására tett erőfeszítésüket ráadásul egy borzasztó sorozatgyilkos felbukkanása nehezíti. Harley Stone hadnagy az egyetlen, aki képes felvenni a harcot a feltehetően nem is emberi szörnyűség ellen.A történet elsőre egy tipikus poszt-apokaliptikus mozi képét mutatja kellő akcióval illetve természetfeletti szállal ellátva. Mégis egy picit több, mint klasszikus panelekre épülő 'világégés után' sztori. Maga a probléma tárgya már feledteti velünk, hogy itt egy direkt negatív jövőképről van szó. Napjainkban is mindennaposak az áradások, kardinális probléma a környezetszennyezés, illetve az ezzel kapcsolatos klímaváltozásokról szóló aggasztó híradások, úgyhogy különösebb elvonatkoztatást nem igényel a mozi. Nem beszélve a teljesen emberi ösztönökkel és megfelelő motivációval rendelkező, nagy fokú megszállottsággal nyakon öntött, kissé noir karakterről, magáról Stone hadnagyról. Az adrenalin, csokoládé, kávé és szivarfüggő Stone Rutger Hauer zseniális játékával kel életre, melyről csakis szuperlatívuszokban érdemes beszélni. Óriási alakítás az akkor még sokat foglalkoztatott holland vendégmunkástól. Hauer már a Szárnyas Fejvadászban bemutatta nekünk, hogy mire képes a mozivásznon, ha egy minden tekintetben állhatatos, valósággal megszállott szerepet öltenek rá. Stone karakter-jelleme pontosan ilyen, melyet a kissé zöldfülű, sorozatgyilkosokra csak elméleti szinten szakosodott Dick Durkint alakító Alastair Duncan kiválóan egészít ki. Cselekedeteik szürreálisnak ható okait gyakorta csak abszurdnak is beillő párbeszédeikből tudjuk levezetni. A folyamatos őrület teszi fokozatosan legitimmé tetteiket, avagy igazolja a felfoghatatlant. Stone karaktere sem szándékosan megszállott. Az őrület benne csupasz logikával van helyettesítve, melynek maga a történet ad értelmet. Elsősorban ezért is válik mérhetetlenül szimpatikussá ő maga, és természetesen kettejük parádéja.
Kiindulva a leírtakból tökéletesen érthető, ha a rendezésre sem élek negatív szavakkal. Tony Maylam kiváló munkát tett le az asztalra. Emberünk előtte a slasher műfajában talán a The Burningel már alkotott egy klasszikust, de most tárgyalt munkáját gyakorlatilag soha nem tudta felülmúlni. Az atmoszféra kiváló, a színészek jól muzsikálnak, a látvány és hangulat pedig önmagáért beszél, ahogy a hozzá dobott soundtrack is legalább annyira hasít, mint Philip Glass kórusai a Kampókéz betéteiben. Gary Scott Thompson történetében benne van minden, amire az akkori filmes szakma csakis fejbólintással válaszolhatott. Magyarán a forgatókönyv abszolút problémamentes, nem mellesleg pedig az ilyen és hasonló, félig meddig poszt-apokaliptikus mozik között magasan nominált kult kategória.
Érdekes, hogy speciális effektek nem igazán nyüzsögnek a filmben, vagy legalábbis nem tolakodóan. A hangulatot mégis a látvány teremti meg, ami folyamatosan ott munkál a háttérben, arra várva, mikor nyomulhat óhatatlanul elénk. Nem csoda, hiszen a speciális munkálatokért az a David Brighton felelt, akinek ez volt ugyan a második filmje, mégis később olyan klasszikusokon dolgozott, mint az Event Horizon, Gladiátor, netán a Holnapután. A sötét tónus, az állandóan vizes helyszínek egy idő után önmagukban félelmet és borzongást keltenek, zsigerig hatolnak és a fotelhoz szegeznek. Ennek oldására kiválóan szolgálnak a Stone és Durkin közötti párbeszédek, melyek legalább annyira idézhetők, mint az Alkonyattól Pirkadatigban George Clooney aranyköpései. Magyarán a film percről perce a mélybe ránt, melyből mégsem magunknak kell megtalálni a kiutat. A jól felépített történet ebben is segítő kezet nyújt úgy, hogy közben garantálja a felhőtlen szórakozást.Az Őrült Stone pontosan az a film, melynek nem kellett különösebben megerőltetnie magát ahhoz, hogy filmes körökben kultikus szerepet tölthessen be. A mai napig hivatkozási alap, ha a horror-akció, netán sci-fi közös gyermekről, vagy a korszak méltatásáról esik szó. Megítélésem szerint az Alienek vagy Predatorok mellé bátran protezsálható a Split Second Patkányembere is. Karaktere van olyan félelmetes, méltóságteljes és hihető (vagy hiteles), mint az előbbiek. Érdekes egyébként, hogy a film záró sorai akkor folytatást sejtettek, mégis a közel húsz év alatt egyszer sem merült fel annak a gondolata, hogy ennek a pozitív utóéletű remekműnek továbbfűznék a szálait. Nem mintha vágynék egy második részre, mert ha úgy is lett volna, azt még a '90-es években le kellett volna forgatniuk. Csak furcsállom. De ez maradjon az én problémám, addig is tessék legalább fél évente bepörgetni ezt a klasszikust, hiszen a Magyar Fangoria jóvoltából már jó pár éve DVD minőségben élvezhetjük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése