Napjainkban tombol a vírusláz. Az emberek oltogatják magukat (meg egymást) mindenféle jól időzített vakcinával, amit valamilyen láthatatlan ellenség ellen fejlesztettek ki a profitéhes gyógyszer cégek. Mindenkinek megvan a maga kis löttye, így mi is hazai "anyaggal" szúrhatjuk magunkat. A napi hírfolyam állandóan visszatérő motívuma valamilyen H1N1 vírussal fertőződött, amúgy már eleve krónikusan beteg emberke, aminek tragédiája szükségszerűen legitimálja egy világméretű járvány "jó hírét". A szerteágazó szálak és vélemények kérdések egész tömegét vetik fel, s amíg mi ezen vitázunk, apró "barátaink" kellemesen dörzsölik kezüket, mint ahogyan azt egy-egy WC reklámban is láthatjuk. Ha akarnak, úgyis kiirtanak, ha meg nem, hát beérik pár millió áldozattal. De még az is lehet, ők lesznek a megmentőink, ahogyan azt H. G. Wells fantasztikus regényében, A Világok Harcában olvashattuk. Kiszámíthatatlanok és alattomosak, rendkívül intelligensek és láthatatlanok. Mégis az ember megtanult velük együtt élni, elfogadta létüket, és ma már igen jól él egymás mellett vírus és ember, hiszen ami földi, az egyben kutatható is. De mi történik akkor, ha "hősünk" egyenesen a világűrből érkezik hozzánk és sokkal erősebb, alattomosabb és alkalmazkodóképesebb, mint bármelyik ismert földi vírusfajta? Többek között erre a kérdésre is választ kaphatunk John Carpenter Apokalipszis Trilógiájának első darabjában, A Dologban.
A történet szerint 1982 telén az Antarktiszon egy Norvég kutató csoport rábukkan egy több mint 100,000 éves űrhajóra és annak egy szem legénységére. Tudjuk meg mindezt a tőlük nem messze állomásozó amerikai kutatóbázis tagjaitól, akik megtalálják a Norvég tábort, és megdöbbenéssel vegyes hitetlenséggel fogadják az ott látottakat: valami vagy valaki óriási pusztítást végzett a létesítményben. Nem mellesleg találnak egy borzasztó kreatúrát, ami hasonlít ugyan az emberre, de csak belülről. Az eset mélyebb felderítése végett a bázisra szállítják, ahol hamarosan kezdetét veszik az események. Kiderül, a talált életforma egy vírus, melynek egyetlen célja, hogy megfertőzze és imitálja, lemásolja a megtámadott szervezetet. Itt már senki sem bízik senkiben, a pszichológiai és fizikai terror pedig módszeresen keríti hatalmába a kutatóbázis szerencsétlen tagjait.
A film az 1951-es, Howard Hawks és Christian Nyby nevével fémjelzett The Thing Form Another World című művének "újrahasznosítása". John Carpenternek régi álma volt, hogy az említett alkotást egyszer vászonra vihesse. A történet tulajdonképpen egy klasszikus sci-fi, annak minden mozgató rugójával, minden összetevőjével. John Carpenter és filmes csapata azonban a maximumot hozta ki belőle. A forgatókönyvet jegyző Bill Lancester ötlete (aki egyébként Burt Lancester "nem esett messze almája"), mely szerint nem egy űrből érkezett szörny, hanem egy különösen kegyetlen vírus (ahogyan az az eredeti 1938-as, alapul szolgáló novellában is olvasható) tartaná rettegésben az elszigetelt kutatóbázis tagjait, mindent elsöprő atmoszférával ruházta fel a sztorit. Az "ember embernek farkasa" szociál-axióma itt kiválóan működik, köszönhető a kellően megformált karaktereknek és a kiváló történetvezetésnek. Érdekesség, hogy itt a Déli-sarkon zajlik a történet, míg elődjénél az Északi-sark szolgáltatta a helyszínt.
John Carpenter zseniális rendezése még egy olyan kevésbé ismert színészgárdát is képes volt abszolút profira instruktálni, kiknek nevei nem éppen az Oszkár díjkiosztó gálák állandó szereplői. A helikopter pilóta-telepvezető R. J. MacReady (Kurt Russel) neve lehet egyedül ismerős a nagyközönségnek, akinek nem ez volt az első munkája Carpenterrel. Rendezőnk a Menekülés New Yorkból című filmjében fedezte fel Russelt, aki így gyakorlatilag házi színészévé avanzsálódott az évek során. De természetesen a többiek játékával sincsen semmi probléma, nagyszerű gárda domborít egy iszonyatos körülmények között forgatott korszakalkotó moziban. A film apokaliptikus hangulatát csak fokozza, hogy egy darab hölgy sem szerepel a filmben. Hiszen régóta tudjuk, hogy a női nem szerepeltetése mindig feloldó erővel bír. Itt azonban egyetlen női hang csendül csak fel a 90 perc alatt, az pedig nem más, mint MacReady sakk szimulátora, amit kissé "ismerős" módon már az elején kiiktat, és akinek az az Adrienne Barbeau kölcsönözte a hangját, aki később Carpenter felesége lett. Ezen a ponton muszáj még említést tennem Jed-ről, az első jelenetek kutya főszereplőjéről, aki minden bizonnyal a kor egyik legjobb állat színésze volt. Kiválóan játszotta a valamire készülő organizmus szerepét. Rengeteget dolgozott a kamerával, és még ha szemből is vették, soha egyszer sem nézett az operatőrre vagy a csapat bármely más tagjára. Hátborzongató.
A kreatív direktori munka tehát John Carpenter kezében - nem elégszer hangoztatva - időtálló klasszikust eredményezett. A körülmények ellenére fantasztikusan tálalták elénk a különböző külső és belső helyszíneken forgatott jeleneteket, melyek minden kockájáról süt az a rettenetes atmoszféra, amely még a bemutatott katasztrófa nélkül is hátborzongató és csontig hatoló volna. A bázisra nehezedő farkasordító hideg, a bezártság végletekig klausztrofób ábrázolása, a civilizációtól teljesen elzárt maroknyi ember deviáns túlélési stratégiái dramaturgiailag mind mind nagyszerűen teljesítenek. A színészek valóban -20 körüli átlag hidegben forgattak, mely mindenképpen embert próbáló feladat lehetett. Voltak is kisebb nagyobb fagyási sérülések, megfázások, melyek hatása nagy mértékben nehezítette a forgatás körülményeit. A stúdióban készült felvételek alkalmával ugyanolyan körülmények között dolgoztak, így gyakorta előfordult, hogy odakint tombolt a 35 fokos meleg, míg a stáb odabent jó 40-45 fokkal kevesebb hőmérsékletben próbálta a soron következő vérengzést.
Szerencsére a speciális effektusok legalább olyan jól sikerültek, mint maga a rendezés, köszönhetően a kiváló csapatnak, melyben még maga Stan Winston neve is megtalálható volt. Ő felelt az első metamorfózis során bemutatott "kutya-szörny" megalkotásáért. Erdetileg helyettesítő szerepet szántak neki, mivel az akkor 22 éves Rob Bottin a feszített munkatempónak köszönhetően idekimerültséggel került kórházba. Így kezdhette meg az akkor már jócskán magasra tett elvárásokkal szembe találkozó Winston a kutya-organizmus munkálatait, ami egyébként a végén stop-motion technikával életre keltett "Blair-szörny" partnereként lett másodjára is felhasználva. A tényket boncolgatva mégis mindennél jobban az dicsérheti a csapat munkáját, hogy effektjeik mai szemmel nézve is maximálisan megállják a helyüket. Nincsenek mosolygásra késztető elemek, minden a valóság szörnyű bemutatását szolgálja.Természetesen a forgatás tartogatott nehézségeket. Több baleset is lassította felvételek rendes menetét. Az egyik éppen rendezőnk nevéhez köthető, aki az egyik robbantásos jelenetnél majdnem a levegőbe röpítette az egész stábot. Így azonban "csak" az effektesek több napi kemény munkája veszett kárba. Voltak természetesen költségkímélő megoldások is a filmben. Az elején látott porig égett Norvég tábor gyakorlatilag ugyanaz a tábor volt, amiben az események zajlottak, és amit a végén a földdel tesznek egyenlővé. Így valószínűsíthető, hogy a Norvég táborban játszódó jelenet csak a film fináléjának leforgatása után került felvételre.
A film 1982-ben készült, amikor a világot egy új, ismeretlen és mindennél veszélyesebb vírus tartotta lázban. Az AIDS-től való félelem, a biológiai katasztrófa lehetősége kiválóan lett a filmbe implantálva. Hiszen nem pusztán egy egyszerű sci-fi-horror gyermekről beszélhetünk, mert a moziban benne rejlik egy globális katasztrófa lehetősége is, amit egy zárt közösség tagjain keresztül modelleznek nekünk a készítők. A szereplők abszolút emberien viselkednek, lehetőségük van megmutatni, amitől a legjobban félünk. Nincs segítség, nincs menekvés, nincs remény, hőseink tudják, hogy a folyamatnak mindannyiuk halálával kell végződnie, hiszen a fertőzést csak így lehetséges megállítani. Ennek ellenére készült a filmhez egy alternatív befejezés, mely happy end-el végződik ugyan, ám rendezőnk mégis jobbnak látta, ha tartja magát az eredeti elképzeléshez: túl reális a mozi és annak témája, hogy az bármiféle megnyugvást hozzon. A nihilista befejező képsorok így vésik bele örökre magukat a mozgófilm történetének emlékezetébe. Nem utolsó sorban pedig elindították egy trilógia útját, melynek apokalipszis víziói mindent elsöprő erejűek. További két darabja A Sötétség Fejedelme és Az Őrület Torkában, ahol a világvége szintén nem kívülről, hanem megfoghatatlanul, gyakorlatilag az egyes ember magában hordozott múltjából illetve jövőjéből irányultan váratlanul érkezik.
Bizonyosan nagyon nehéz egy olyan klasszikust vizsgálat alá vonni, mely óriási rajongótábort mondhat magáénak. Megvannak a vélemények, a sajátos hozzáállások, ám nekem mégis régi vágyam volt, hogy írjak róla. Napjainkban felröppent egy hír, mely szerint újra akarják forgatni ezt a munkát. Jóllehet még maga a "zombikirály", George A. Romero is álmai között dédelgeti annak lehetőségét, ám valószínűleg arra soha nem fog sor kerülni. Én őszintén remélem megmarad nekünk így, ebben a formájában, és nem lesz megcsúfolás áldozata. Hiszen kozmikus alaptörvény, hogy ami tökéletes, azon bezony már csak rontani lehet. És ha valami, akkor ez a mozi azt semmiképpen sem érdemli meg. Hitelesítés ITT.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése