Ma parlamenti közvetítést néztem. Persze nem sokáig. Nem az én műfajom, valahogy nem bírja a gyomrom, és talán az idegrendszerem sem a legalkalmasabb, hogy a szórakozásnak ezt a perverz módját válasszam. Ez van, én már csak ilyen prűd vagyok. Az intelligensebb olvasók rögtön kitalálhatják, hogy éppen ezért szeretem a horrort. Tudom, hogy galamblelkű érdeklődés, de mit tegyek, ha az előbbitől a hidegrázás kerülget, és napokig tartó szorongásos rémálmok gyötörnek? Na ugye, nem kell a fölös para, maradok az utóbbinál. Nehéz titkolni, hogy gyerekkorom óta osztatlan rajongással övezem ezt a kifejezetten könnyed műfajt. Még akkor is, ha manapság bár ismétli önmagát. Na persze ez maradéktalanul elmondható kedves honatyáinkról és agyatlan képviselőtársaikról is, akik alacsony költségvetésnek álcázva gyártják a nekünk oly drága "vetítéseket". Hát akkor meg már inkább a könyedebb kikapcsolódásnak hódolok. Ezzel, azt gondolom, egyet is lehet érteni. A bátrabbak bár nézhetnek helyette még Pimpát vagy Biga Csiga meg Batka Manót, de azt tényleg csak az edzettek tegyék.
Tehát marad a horror, abból is a műfaji paletta teljes választéka, mer' ha valamit ugye elkezdünk, akkor azt természetesen csináljuk komolyan. Így került kezembe a Sweatshop című mozi. Bezony, az a Sweatshop című mozi, ami hazai pályán tuti keveseknek mond akármit is. (Bízom azért benne, hogy a horror megrögzött rajóngóinak viszont nem kell bemutatnom. Legalábbis a címet.) Nem csoda, ezt majd alább ki is fejtem, hogy miért. Manapság az alacsony költségvetés már nem jelent egyet a klasszikussá válással. Talán régen ez így volt, de ma már lényegesen kevesebb alkotás válik klasszikussá, zsánertől függetlenül. Talán a nincs új a nap alatt általános igazság segíthet ennek a problémának a feltárásában, de ennek a kifejtését másra vagy máskorra hagyom. Azt viszont megosztanám lelkes (vagy lelketlen) olvasóimmal, hogy mit gondolok erről az ordas mód egyszerű moziról. Mi is jön? Ja, a sztori. Jó megpróbálom.
Egy tucat emo kinézetű, extrém tini foglal be egy raktár vagy gyár szerű épületet. Valószínűleg egy bulit akarnának ott rendezni, mert azonnal hozzá is látnak a hangfalak, fények és egyéb kellékek beszerelésének. Közben isznak, élvezik egymás társaságát (teccik érteni), és barangolnak feleslegesen. Ám valakik vannak még rajtuk kívül az épületben, akik szisztematikusan és változatos módszerekkel kurtítják a kis csapat tagjait, és akiket minden bizonnyal nem lehet lekenyerezni egy üveg sörrel, vagy egy ingyen numerával.
Nagyon sovány, igaz? Pontosan ezt érzi az ember. Jómagam a film több, mint feléig azt éreztem, ez bizony vetekszik egy veterán NSZK pornó dramaturgiai és koncepcionális felépítésével. Keserves sztorilájn, amit be is tudtam az alacsony költségvetés miatt nélkülözött profi forgatókönyv írónak. Ennek ellenére mégis minden tiszteletem az alkotóké, ugyanis ebbe a Zimány Linda szellemi egyszerűségével vetekedő plotba bezony belecsempésztek egy apró, de annál hasznosabb 'drámai' szálat, amit ugyan én nem hiányoltam, mégis jól esett. A karakterek pedig teljes gőzzel próbálják átadni a lényeget. És ha már a karakterekről esett szó, jól meglepődtem, mikor a főcím után rögtön az első szereplő kiírása a következő képpen történt: "Introducing Ashley Kay. Sokat ígérő igaz? Szóval a színészgárda igazán kellemes újdonsággal szolgált, mégsem nevezném őket idegesítően szarnak. Sőt, néha még mosolyra is késztettek, amit persze nem pejoratív kell érteni. Komolyan, egyik másik megütötte a mókás kategóriát, persze önmagában még ez sem lett volna elég a sikerhez, legalábbis ahhoz semmiképp, hogy tetszési mutatóimat az egekbe emelje. Ami persze az egységet tekintve sem történt maradéktalanul meg. Csak hogy ne áruljak itt felesleges zsákbamacskát.
Az alacsony költségvetés tehát erősen rányomta bélyegét a mozira, na de melyik az a low budget horror, ami a kellő finanszírozási alap hiányától nem szenved ilyen-olyan csorbát. Hát ritka az ilyen, mégsem használnám Lázár Jánosunk (ir)releváns kijelentését, miszerint "akinek semmilye sincs, az annyit is ér." Ezt talán aranyba kéne foglalni, mégsem tudom azt mondani, hogy ebben a tekintetben helytálló. Ugyanis maximálisan érződik a filmen az a törekvés, ami egyben a lényege is. Mégpedig, hogy azt a keveset a minél hitelesebb, látványosabb és élvezetesebb halálnemekre illetve a gore-ra fordítsák. Ez az a momentum, ami a filmet felemeli az élvezhető kategóriába, és kellemes szűk másfél órát biztosít. A rendezés ennek megfelelően csak annyit enged meg magának, amennyi szükséges. Se többet, se kevesebbet. Helyenként érződik, hogy bizonyos jelenetekben a költségkímélés a legfontosabb szempont, míg a henteléseknél szépen kivitelezett speciális munkálatok kaptak meglepően precíz hangsúlyt. Ez az, ami megmenti a filmet, ami többek között jót tesz neki. A gyilkosokról nem tudunk meg ugyan semmit (odarakták je őket vagy maguktó' mentek?). A két női rém olyan, mintha Lamberto Bava klasszikusából, a Démonokból léptek volna elő egy kis nosztalgia riogatásra. Faszikánk viszont jó sok kézjegyet visel magán, és itt nem a kapálózó tini macákra gondolok. Van ezen kérem szépen mamut szőrme vagy mi, az úgy takarja, meg valami kurva nagy hegesztő sisak, meg állandóan egy böszme kalapácsot (én úgy láttam) lóbál, mint valami elbaszott troll. Ezért aztán maga Shrek is domboríthatna a jelmez alatt, aki itt éppen valami kis mellékesért gályázik, amíg a Dreamworks jegeli jól fizető sorozatát. Na de ez engem nem is annyira érdekel, mert amit művel, az viszont igazán kellemesnek mondható: változatos vérengzés, szerethető karakter.
A film tehát jó. Vagy legalábbis nem rossz. Hozza a neki szánt szerepet, se többet, se kevesebbet. Ez nem az a forma, ami bármire is pályázni akarna, vagy bárminek a helyébe kívánna lépni. Ez kérem szépen egy jól összerakott független vérengzés Stacy Davidsontól, akinek immáron ez a második ámokfutása. Figyelemre méltó, annál is inkább, ugyanis a vizuális effekten terén is kellemes munkákat tudhat már maga mögött (többek között tárgyalt munkáját is). Ebből akár még bármi lehet, én mindenesetre legközelebb is bizalmammal fogom illetni emberünket. Egy kis kacsintás a jól számított slasher felé mindig örömmel tölt el, hátha még az élvezetesnek is mondható. Elállnék most a hasonlítgatásoktól, az egyéb indokolt vagy indokolatlan kritikáktól, ugyanis nálam a mérce mindig (legalábbis mostanság) azon van, hogy kellemesen töltöttem-e a kiszabott másfél órát, szenvedtem-e valamilyen károsodást, vagy ezt sikerült elkerülnöm, és hogy el tudta-e vonni a figyelmem attól a rémálomtól, amit a délelőtt elszenvedett parlamenti közvetítés okozott. Azt hiszem, kijelenthetem, hogy a válasz igen, ami és amennyi nekem bőven elég.
Tessék ITT csekkolni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése