Északi testvéreink tudnak valamit. Ennek már én magam is többször hangot adtam, bizonyításképp pedig csak vessünk pár pillantást munkáikra, amit mostanság a műfajban alkottak. Persze nem találnak föl ők semmi újat, viszont ahhoz, hogy manapság minőséget prezentáljon valaki is a témában, elég csak egy csöppnyi szemléletváltás. A spanyol viaszt hagyjuk a spanyolokra, vagy akinek kedve van hozzá. Én sokszor már azzal is bőségesen megelégszem, ha nem borulok bele a még szinte meg sem kezdett popcornos zacskóba, veszélyeztetve ezzel saját testi épségemet. Néha azért ezen el szoktam gondolkodni. Szóval hogy mennyire működik agyunk védelmi mechanizmusa. Egy egy ilyen film megtekintése erősen agysejtromboló hatású, úgy működik, mint a drog, kinél gyorsabb, kinél fájdalmasabb és hosszabb agyi leépülést okozva. Így ha elalszunk a lejátszóba gyanútlanul berakott mozin, örömmel konstatálhatjuk, hogy ismét megmenekültünk valami sokkal rosszabbtól, mint amit elénk tárhat a képernyő, ami persze maga a kiváltó ok. Attól például, hogy nyálcsorgató, magunk alá szaró gnómokká váljunk, fájdalmas terhet jelentve akár családtagjainkra, akár toleranciamentes (avagy intoleráns) társadalmunkra.
Bátran ki lehet logikázni a leírtakból, hogy ha bizony felkészülni nem is mindig lehet a bennünket veszélyeztető celluloid fegyver beláthatatlan következményeire, azért a rutinosabbaknál ennek a valószínűsége mégiscsak csökkenthető. Gyakorlással persze, mint minden. Kitartó gyakorlással. Ehheehe... Ezért ha kezünkbe téved egy akár európai, akár lokálisabban nézve északi termék, joggal gondolhatjuk, hogy valamivel magasabb színvonalat, nézhetőbb minőséget, élvezhetőbb másfél órát kaphatunk mindenféle káros következményektől és mellékhatásoktól mentesen. Ezeken az apró előkészületi, illetve felkészülési időszakon edződve sikerült 2006-ban egy kellemes horrora akadnom, ami azóta egyöntetűen kategóriájának egyik gyöngyszemévé avanzsálódott. Nem más volt ez, mint a Fritt Vilt aka Cold Prey, ami minden kétséget kizáróan minőségében élesztette újjá a műfaj haldokló (ha nem halott) zsánerét. Úgy is fogalmazhatnánk: Michael Meyers-t fogták norvég testvéreink, és a hideg északra deportálták, új személyazonosságot adtak neki, és kitették riogatni. Jól tették.
Na de ahogyan a bejegyzés címe is jelzi az agyilag még nem annyira zsibbadtaknak, immáron a harmadik részt tolták elénk a készítők. Hogy az első sikere miatt, vagy mert ez egy filmtörténeti hagyomány, vagy mert ők is unatkoznak, nem tudni, azt viszont nehezményezem, hogy barátaink sem képesek tanulni az örök érvényű tanulságból: ne készíts folytatást, mert a nagy számok alapos törvénye szerint az úgyis szar lesz. Ha nem, szerencséd van, (hogy elnézték), az viszont ritka. Na de nézzük, mivel is állunk itt szemben, és mennyire érvényesül az 'európai horror csak jó lehet' igazsága (ha érvényesül egyáltalán) ebben a bátor tripladik folytatásban.
1976-ben Gunnar még gyerek, akit hoteltulaj szülei (leginkább nevelőapja) fogyatékossága miatt drasztikusan próbálnak meg elrejteni a világ elől. Sötét pincében tartják állati körülmények között, testi fenyítéssel és megaláztatással adva hangot akaratuknak. Ám 'hősünk' megszökik, és kegyetlen bosszút áll szülein az elviselt kínokért cserébe. Majd megismerkedünk Jonnal, és annak rendőr rokonával, aki az eltűnt fiút keresi. Jon furcsa viselkedése ekkor még nem szúr szemet senkinek, így hamarosan 12 évet ugrunk az időben, ahol pár fiatal az azóta bezárt és elhagyott hotelt akarja felkutatni. Természetesen rendőrünk viszi ki őket a helyszín közelébe, aki elől ez a pár norvég retarda jól el is titkolja szándékát. Ezek után persze nem is igen sajnáljuk, mikor Gunnar megjelenik, és szisztematikusan jobb létre kényszeríti szerencsés (bocs, szerencsétlen) hőseinket.
Láthatjuk, hogy a történet nem ott folytatódik ám, ahol a második rész véget ért. Szóban forgó alkotásunk ugyanis egy előzményfilm, így tehát visszamegyünk oda, ahol Gunnar (Michael) azzá válik, amit már jól megszokhattunk tőle. Kedvenc időtöltéséül - egyben hivatásul, ahogy amerikai rokonai -, ő is az idegesítő tinik levadászását választja, és ha kell, hát erre kitartóan képes várni annyit, mint egy Élien a reprodukálásra. Addig mondjuk ő jól elvan különböző állatok megnyúzásával, persze csak azért, nehogy kijöjjön a gyakorlatból. Ezt meg mi a francért rónánk fel neki? Na igen, csak itt van egy kis gond. Mégpedig, hogy itt Gunnarunk még full amatőr. Amit persze én következtettem ki, nem a koncepció része, a készítők biztos csak véletlenül bénázták le.
A rendezés Mikkel Brænne Sandemose munkáját se nem dicsérheti, se nem köpködheti. Nem is kell mondanom, hogy mindhárom részt más más rendező rakta elénk, ebből az utolsó kettő volt az, akiknek semmilyen tapasztalata nem volt ezen a téren. De egyébként nem is lenne ez olyan nagy baj, annyival könnyebb róluk írni. Szóval nem is ez a legnagyobb problémája a harmadik résznek. Inkább, hogy az előző kettő stábjából egyáltalán nem találunk, - vagy csak elenyésző mennyiségben - neveket. Így a forgatókönyvet is no name, bontatlan csomagolású arcok jegyzik, ami talán a leggyengébb pontja a mozinak. Magyarán a karaktereket és a sztorit megalkotó Roar Uthaug immáron teljesen kimaradt a projektből. Ez meg is látszódik rajta. Vontatott sztori telve logikai bukfencekkel, idegesítő karakteralkotással, és érdektelen történettel. Mert annyi már uram bocsá' csak elvárható, hogy egy előzmény filmnek olyanja legyen már. Semmivel sem vagyunk ám előrébb, mint amit az első két részből megtudunk. Sehol egy csavar, egy megdöbbenésünkből adódó nőies kézmozdulat a szánk elé, vagy csak (ha már slasher) egy egészséges mészárlás. Ezt már önmagában erősen nehezményeztem, és akkor jöttek a szereplők... Hol van Jannicke, azaz Ingrid Bolsø Berda, akitől már önmagában szerethető volt az első, és még a második rész is? Hát ő bizony nincs sehol, csak az én szomorúságom vetült ki a képernyőre, bármennyire is becsülettel próbál helyére lépni az abszolút kezdő, így nevével semmitmondó Hedda, azaz Ida Marie Bakkeru. A többiek említésétől most eltekintenék, mert én nem haragszom meg, ha igen. Na jó, akkor kiemelem az egyébként harmatgyenge, ám bájos pofijával mindezt pillanatokra feledtetni képes Sirit, avagy Julie Rust-ot. És akkor ennyit is erről. Szerencsétlen stáb egy pozitív múltú slasher előzményében. Legalábbis a zsánerhez nem tesz hozzá., akár igyekszik, akár nem.
Mit is hozhatnék fel mentségére? Mivel adhatnék érvényt egy pozitív kritikának? Talán most kevés volna, ha csak és kizárólag nemzetiségükkel takaróznék. Mivel objektív (persze a kritika sosem az) szeretnék maradni, egyértelmű, hogy nem lehet ennyivel elintézni, nem lehet ezzel az igazságot véka alá rejteni. (ezt de szépen írtam vazzeg) Az igazság pedig, hogy egy átlagos és felesleges mozit kaptunk most északi testvéreinktől, amit én még el is néznék, és naivan legyintenék, ha nem szóban forgó filmünkkel tennék mindezt. Úgy látszik, mélyrepülést akarnak, azt pedig, ha így folytatják, nem is fogják elkerülni. Persze a mozi, félreértés ne essék, nem nézhetetlen, de színvonalában mindenképp gyengébb, mint idősebb testvéreik. Rezeg a léc, nagy bukta lehet belőle, ha ezt a jövőben így akarják tovább folytatni. És arról még nem is beszéltünk, hogy erősen elvették a bizalmam, amit az első résszel tisztesen beléjük fektettem. Mindent mi sem eszünk meg, és nagyon is jól tudjuk, hogy a sikert csak egyszer lehet meglovagolni. Kicsi az esélye, hogy egymás után háromszor visszük el a lottó ötöst. Na, így kell ehhez is hozzáállni.
Azért ITT rá lehet kacsintani, legyen, akinek megjön hozzá a kedve. Vagy ha már az első kettőt láttad, hát csak nézd már meg ezt is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése