"Ölj, hogy élj!" - Farkaséhség (1999)

Gyerekkoromban - ami már akkor is devianciával volt túlfűtve - szinte megszállottan hajszoltam a különleges történeteket, a misztikus víziókat és legendákat. Sok-sok "indiános" könyvet is magamévá tettem, amik különösen nagy hatással voltak rám. Ebben az időben érdeklődéssel fogadtam mindent, ami ehhez a világhoz, ehhez a kultúrához tartozik, és mondhatom, hogy ez ma sem változott, bár már nem olvasok ilyen jellegű ifjúsági regényeket. Sokkal inkább érdekel ezeknek a történeteknek a sötét oldala, a kultúrában rejlő igen sok misztika, melyet az amerikai rémtörténet írók gyakorlatilag egy az egyben innen vettek át. Kivétel persze amit Európából hoztak magukkal. Sajnos nagyon kevés ilyen témájú horror film készül/készült a témában, de azért van némely kivétel, sőt akadnak egyenesen üdítő színfoltok is a zsáneren belül. És hogy miről is lesz szó?

Számunkra nem sokat mondhat az a kifejezés, hogy Wendigo. Pedig az amerikai indián kultúrában igen fontos szerepet játszik. A Wendigo az algonkin indiánok mitológiájában egy rosszindulatú kannibál szellem, amely képes megszállni az embereket. És ezzel el is érkeztünk a szóban forgó filmünk alapjához, ugyanis ezt a legendát veszi alapul a múlt század utolsó évtizedének egyik legfontosabb mozija a műfajban.

1999-ben mutatták be Antonia Bird Ravenous (nálunk Farkaséhség címen futott) című moziját, mely igen szokatlan módon ötvözte a történelmi dráma alapjait az egyik legszélsőségesebb horror szubzsánerrel, a kannibálfilmekkel. A viszonylag pofonegyszerű témára egy zseniális mozit sikerült építeni, melyhez parádés szereposztás társult. A történet - mely a XIX. században játszódik - szerint egy bizonyos John Boyd (Guy Pearce) nevezetű kapitányt küldenek az isten háta mögötti Fort Spencer támaszpontra, ahol amellett, hogy állandóan hideg van, a legnagyobb gondot a Whiskey mennyisége jelenti. Itt tengetik napjaikat a különösen deviáns táborlakók, kiknek száma csupán egy maroknyira tehető. Hamarosan felborul az idill, ugyanis egy furcsa alak érkezik a kapuhoz, Colqhoun (Robert Carlyle) akit szemmel láthatólag a fagyhalál veszélye fenyeget. A gyors segítség után új emberünk előáll egy különösen furcsa történettel, mely szerint ő az egyetlen túlélője egy kisebb utazó csapatnak, kiknek tagjai vezetőjük borzalmas kannibalizmusának estek áldozatául. Csak neki sikerült megmenekülni, de elképzelhető, hogy még egy nő is életben van, ezért a parancsnok úgy dönt, elindulnak, hogy felderítsék az esetet. Ám amikor odaérnek, furcsa felismerésben lesz részük, és hamarosan elszabadul a pokol.

Azt rögtön láthatjuk, hogy a sztori alappillérre nem bonyolult, mégis amellett, hogy magával ragadja a nézőt, tartogat néhány csavart is a röpke másfél óra alatt. A film nem akar több lenni, mint aminek készült. A kiváló forgatókönyv bőven meg van tűzdelve humoros momentumokkal, amiknek nem tudom, igazán mi lehet a szerepük. Emellett viszont egy pillanatra sem enged el a cselekmény, minden perce maximálisan élvezhető. Köszönhető ez - ahogy már említettem - a parádés színészi alakításoknak. Carlyle brillírozik szerepében. Ha kell, akkor Charles Manson-t megszégyenítő dühöngő őrült, ha kell azonban elegáns úriember. Kiválóan érzékelteti játékával a Wendigo szellemével megszállt embert, akinek étvágya csillapíthatatlan, de közel sem ösztönösen cselekszik. Pearce hozza a szerepét, játéka legalább annyira meghatározó, hisz gyakorlatilag egy magas fokú jellemfejlődésen megy keresztül. A többiek is egyenként a maximumot hozzák, hogy csak egy pár nevet említsek: Jeffrey Jones, Jeremy Davis, John Spencer, David Arquette. Láthatóan elég nagy baj is lenne, ha a színészek húznák le a filmet.

A mozi azonban, ahogyan az lenni szokott, nem mentes a hibáktól. Vannak benne kisebb logikai bukfencek, és néhol a rendezés is meginog picikét, de ezt kiválóan kompenzálja a film képi világa és a színészek játéka, illetve az, hogy a Farkaséhség nem csupán egy öncélú horrorfilm. Ezért is hangsúlyoznám ki erősen a történelmi vonalat, illetve környezetet, a kosztümös megoldást, a hatásos történeti paneleket. Emellett persze a film nem hanyagolja a horror filmek legnagyobb erényeit sem, gore kellő mértékben található benne. Amiről szólnék még pár szót, az nem más, mint a soundtrack. Nem akarok a levegőbe áradozni, de ami jó, arról nem lehet rosszat mondani. Michael Nyman neve önmagában garancia, ám ehhez a filmhez annyira eltalált zenét sikerült összehoznia Damon Albarn szerzőpárossal, hogy az megérdemelten növeli a mozi élvezeti faktorát. Kora hű zenék modern, kísérleti köntösben, aminek minden pillanata élvezhető, és önállóan is megállják a helyüket.

A Farkaséhség több tekintetben is hiánypótló mozi, nem utolsó sorban pedig egy ösvény, melyet érdemes követnie azoknak a filmeseknek, akik intelligens, rendhagyó, mégis a zsáner legjobb hagyományait felvonultató alkotást szeretnének az asztalra tenni. Erősen ajánlott darab, ezt  két percben le is lehet csekkolni ITT