Bosszúvágy King módra - Dolan Cadillacje (2009)

Stephen King korunk egyik legnagyobb és legtehetségesebb írója. És ha ezt valaki vitatná, azt semmiképpen sem érdemes vitatni, hogy a legsikeresebb. A rémtörténet irodalmának modern panteonjában mindenképpen előkelő helyet foglal el. Ő az, aki a lovecrafti hagyományokat korunkba átörökítette, akinek életművét már most a legnagyobb elődökhöz lehet csak mérni. Ez mindenképpen megnyugvással töltheti el az egyszeri horror történet kedvelő olvasót, hiszen bármivel rukkoljon is elő ez a maine-i íróóriás, műveiben nem csalódhatunk. Ez egy kicsit elfogultnak tűnhet, de gondoljunk csak bele, hogy a mai felhozatal legjobbjai - tisztelet a kivételnek - Stephen Kingnél középszerű alkotások csupán.

Jómagam nem vagyok feltétel nélküli megszállott rajongója, de a legtöbb könyvét olvastam, és ami jó pont nálam, hogy élvezettel tettem. Na igen, de mint sok sikeres történet, írónk sem kerülhette el, hogy regényeit vászonra álmodják. És sajnos itt bukik a dolog egy bazi nagyot, mert köztudottan filmrendezők egész kompániája esett már bele abba csúnya csapdába, amit  egy kis realitás érzékkel könnyedén elkerülhettek volna. Elég lett volna pusztán csak békén hagyni a sztorikat. Sajnos azonban néha még a legnagyobbak is beálltak a sorba.

Nem árulok zsákbamacskát azzal a ténnyel, hogy a King bácsi regényeinek mozgóképre adaptált verziói 70%-ban Tromát megszégyenítő hulladékok. Ám akad 30%, ami viszont egészen élvezhető alkotás, vagy mert nem vette magát túlságosan komolyan, vagy mert értő kezekbe került, vagy mert az alapanyag alkalmas volt, vagy mert Uwe Boll volt a tanácsadó és Pákót ajánlotta a Sötét Herceg szerepére. Ám mivel ez utóbbi nem történt meg, így a tökéletestől megint csak elestünk.

Személyes megfigyelésem, hogy általában akkor készül élvezhető filmes alkotás a mester írásaiból, ha azok terjedelme nem haladja meg a 200 oldalt (csak mondtam valamit). Konkrétan gondolok itt a novelláira. King regényei véleményem szerint abszolút különböznek a novelláitól. Míg az általában átlag 500-1000 oldalra rúgó regényei kötött formát alkalmaznak, a történet melllett a karakterépítésre és a jellemfejlődésre fektetve a hangsúlyt, addig a novellái egyfajta "felütések", nyitottak, alkalmasak a szabad asszociációkra, csak az alapkoncepció adott. Ez persze megint csak sarkítás, mert ha mondjuk az Éjszakai Műszakot vizsgáljuk, hát megint csak sötétben tapogatózunk. Na de mindegy, erről majd máskor nyitok vitát, mindenesetre mostanság jópár feldolgozást láthattunk a képernyőn, melyeknek King egy-egy novellája szolgáltatta az alapanyagot. Elég csak a Golyóra, az 1408-ra vagy a szóban forgó Dolan Cadillacjére gondolnunk. Számomra ezek mindegyike elvárható élvezeti faktorral szolgált, ezért nem átallok most a legfrissebbről értekezni egy hangyakukinyit, nem zárva ki a többi kettőt sem, elképzelhető, hogy róluk is firkantok majd valami okosságot.

Dolan Cadillacje egészen friss alkotás, pár hónapja látta meg a nagyvilágot, és az elvárásokhoz képest nem teljesített rosszul. Pedig ez a mozi sem volt mentes rázós előélettől, ami általában már sejteti magának a végterméknek a minőségét. A történet narrációval kezdődik, és rögtön az első képsorokból sejteni lehet, hogy személyes tragédiának leszünk itt tanúi. Szóval adott Dolan (Christian Slater), aki a nyugati part egyik legveszedelmesebb emberkereskedője. Gátlástalan és kíméletlen bűnöző, valójában sokkal inkább a hatalom motiválja, mint a pénz. Bár a kettő - mondják - elválaszthatatlan egymástól.

Főszereplő párosunk, Robinson (Wes Bentley) és Elizabeth (Emmanuelle Vaugier) boldogan élik hétköznapi életüket, míg egyik nap asszonypajtás tilosban parkol lovacskájával (nem vicc, lovagol), és tanúja nem lesz Dolan egy kisebb rosszaságának. S mivel hősnőnk nincsen hozzászokva az ilyen esetekhez, annak rendje és módja szerint le is bukik. Nincs hát más választás, el kell szegény párát hallgattatni. Ám a férj ezt nem nézi örömteli szemekkel, és Charles Bronsont megszégyenítő bosszúhadjáratot indít Dolan és csapata ellen.

Az alapsztori, láthatjuk nem egy nagy szám. De itt nem is ez a lényeg. Mert aki ismeri Stephen King írói attitűdjét, az tudja, hogy az atmoszféra és a módszer az, amiben emberünk nagyon erős. És hála istennek, ez ebben a moziban is jelen van. Van egy atmoszférikus rendezésünk és egy nem mindennapi bosszú metódusunk, ami az utolsó fél órában teljes válszélességben uralja a filmet. Külön kiemelném a fényképezést, mert csodálatos képekkel operál, de gyanítom a rendezés is hozza az elégségest.

Christian Slater abszolút mértékben alkalmas a velejéig romlott, ám stílusos bűnöző szerepére, de a Robinsont alakító Wes Bentley is kitesz magáért. Érdekes egyébként, hogy Slater szerepére eredetileg Sylvester Stallonét szánták, a bosszúra kiéhezett férj bőrébe pedig Kevin Bacont bújtatták volna, de a forgatás előtt nem sokkal gyakorlatilag lecserélődött a stáb. Én azért kíváncsi lettem volna erre a szereposztásra is, annak ellenére, hogy Slater tökéletesen muzsikál. És ha már muzsikálásról esett szó, beszéljünk picit a zenéről, merthogy van neki, és nem is rossz van neki. Tökéletesen illeszkedik a filmhez a partitúra minden egyes taktusa, és külön kiemelném itt a főtémát, ami önmagában is élvezhető darab.

Maga a mozi nem annyira horror, mint inkább egy erős thriller, annak ellenére, hogy akadnak benne rémisztgetések és csunyaságok. Itt abszolút nem a suspense-en van a hangsúly, mint inkább a történet pszichológiáján. És ezt sikerült is kellőképpen érzékeltetni, legalábbis nekem átjött (Pély Barna hivatkozási alap, ez alap). A film nem mentes a hibáktól. Nem is rossz, de nem is tökéletes. Viszont annak fényében, hogy itt egy Stephen King adaptációról van szó, ráadásul egy olyan adaptációról, aminek alapanyaga nem is az erősebbik fajtából való, megkaphatja a középszerű besorolást. Nekem kellemes másfél órát okozott, és a szobatársam, Napóleon sem szólt egy rossz szót sem. Ha nekem nem is hisztek, ITT úgyis minden ki fog derülni.