Fertőzött Stratégia - Carriers (2009)

Se szeri, se száma az apokaliptikus víziókat felvonultató moziknak, melyek előszeretettel alkalmazzák a jól bevált általános sémát. Valamilyen vírus; világ kipusztul; menekülünk valamilyen eldugott szeglete felé a világnak, hogy kiválasztottként várjuk annak végét. Elvégre Tibi bácsi ezt is elintézhetné. Egyébként az apokalipszis sokféle formában ránk törhet ám, nem csak mutálódott, emberi agyakat zabáló vírus formájában. Ha úgy vesszük, ma is tart egy ilyen folyamat. Sztrájk sztrájk hátán, azt sem tudjuk, hova meneküljünk már szégyenteljes bánatunkban. Ez most valami divat lehet vagy mifene. Nekem mindegy, csak a sarki hamburgeres ne kezdjen sztrájkba, mert az igen rosszul érintene. Visszatérve a témához, ezek a filmek, melyek valamilyen apokaliptikus képet próbálnak elénk tárni, gyakorlatilag egyidősek az atomfegyverkezéssel. Annak a lehetősége, hogy az embert akár egy gombnyomásra lemoshatjuk a térképről, a hidegháborús hadviselés egyik óriási "vívmánya" volt. Amikor a szuperhatalmak másról sem szóltak, csak drasztikus "szoba" hadviselésről. Ha az oroszok eljutottak a Holdig, akkor az amcsik gyorsan le is szálltak rajta. Ha az oroszok eltüntettek egy szigetet, az amcsik visszarakták. Szóval ment itt a hatalmi harc, aminek óriási, általunk nem is sejtett következményei voltak, és nem utolsó sorban rengeteg áldozattal jártak.

Összeesküvés elméletek egész arzenálja látott napvilágot, amik között vannak bizonyítottak, és természetesen vannak mondva csináltak, ám azt a kiskaput én mindenképpen nyitva hagynám, hogy minden legendának van valóságalapja. De hogy témánál maradjunk, elég csak az egyik pillanatról a másikra a fejét felütő AIDS vírusra gondolni. Sokak szerint valamilyen jól irányzott, ám balul elsült biológiai terror eredménye, hogy a mai napig a világ küzd ezzel az eddig gyógyíthatatlan betegséggel. Mondják, kedves amerikai "testvéreink" így akarták megoldani a harmadik világ populációs problémáját, elhárítva annak a felelősségét, hogy a világ első számú szuperhatalmaként az ő kötelességük lett volna Afrika gazdasági problémáira stratégiát, illetve pénzügyi támogatást nyújtani. Nem utolsó sorban így próbálták elejét venni az amúgy is nagy számú kontinensre emigrálásnak, ami az akkor rendkívül égető emberjogi problémák nem kívánatos eseményének számított. Ezért a WHO segélyszervezettel, azok tudtán kívül beoltattak több ezer afrikait ezzel a pusztító, valószínűleg kísérleti stádiumán alig túllépett vírussal, ám valamilyen hiba folytán a kór kijutott a kontinensről, s így 1981 óta hivatalosan is világméretű, gyógyíthatatlan járvánnyá fajult. Az, hogy ebből mi igaz, és mi nem, rábízom az okosokra, nekem elég hihetőnek tűnik, még akkor is, ha maga a feltevés is több száz problémás kérdést generál. Számomra ami a fontos, hogy rengeteg mozgóképes alkotásnak szolgáltatta az alapját ez és az ehhez hasonló történet, innen pedig már csak egy lépés azt elképzelni, hogy mindez az emberiség pusztulásáig fajuljon. A Carriers valami ilyesmit feszeget.

Négy fiatal autókázik valahol Amerikában. Elsőre úgy tűnhet, kirándulni igyekeznek, ám egy ügyes csavarral hirtelen belecsöppenünk egy elkeseredett menekülésbe valami elől, amit nem látunk, csak érzékelünk. A világon egy ismeretlen vírus okozott végzetes pusztítást, hőseink pedig szinte egyedüli túlélőként menekülnek valami felé, ami ebben az elkeseredett küzdelemben reményeiket táplálja.

Kénytelen vagyok újfent olyan közhellyel kezdeni, ami már a könyökömön jön ki: a történet abszolút nem rejt magában világmegváltó ötleteket. Azonnali felmentésként viszont gyorsan hozzáfűzném, hogy esetünkben ez nem is olyan nagy probléma. A történet ugyan az ezerszer lerágott csontos kategória, a megvalósítás mégsem tűnik annak. A készítők ügyesen próbálkoztak másik végéről megfogni a lényeget. Itt most sorolhatnék olyan alkotásokat, amik ugyanazokat a jól bejáratott paneleket követik. George A. Romero zombi klasszikusai mind hasonló témával és mondanivalóval operálnak, vagy Danny Boyle amúgy szintén újító alkotása, a 28 Nappal Később, vagy a mai felhozatalban az After Dark Horror Fest egyik gyengusz szösszenete, a Tooth and Nails, ám egyvalami mindegyikben közös. Méghozzá az, hogy mindent maxon pörget, és mindent megmutat.

Persze mondhatjuk, hogy Romero filmjeiben a zombik gyakorlatilag egy görbe tükör, amit ügyesen és jól időzítve rakott elénk, mégis ha filmjeinek továbbfűzött témáira tekintünk, lehetnek fenntartásaink.

A Holtak Naplója azonban már kicsit közelebb jár ahhoz a szinte monologizált vízióhoz, mint amit tárgyalt filmünk is képvisel. De amiben mégis különbözik a Carriers az összes többitől, hogy nem találkozunk benne a biológiai katasztrófa által eltorzult és agresszív élőholtakkal. Itt a vírus öl, de mindvégig a realitás talaján marad. És ez az, ami talán megmenti a filmet. A film inkább a négy utazó elkeseredett pszichológiájára helyezi a hangsúlyt. Többet foglalkozunk az érzéseikkel, és cselekedeteik logikája egy idő után fontosabbá válik, mint a mozi alaptémája, ugyanis a készítők jól vezetik a történetet, megfelelően adagolva a csoport drámába egy csöppnyi izgalmat. Éppen csak annyit, hogy ne feledjük, mi is az alapszituáció.

A rendezés teljesen rendben van, legalábbis ami az ilyen jellegű mozgókép esetén elvárható minőséget jelentheti. Álex Pastor és David Pastor, akik egyúttal a forgatókönyvet is jegyzik, szigorúan irányították a mozi minden egyes jelenetét. Látszik, hogy határozott elképzeléssel rendelkeztek, ügyesen építkezik végig a film. Nincsenek benne váratlan fordulatok, ám elgodolkodtató, néhol már már művészi megoldásik teszik jellegzetessé. A csoportos és személyes drámák kegyetlen realitása maximálisan teljesít  annak érdekében, hogy ne feledjük, horror filmről beszélünk.

Természetesen mindehhez jól asszisztálnak a szereplők, akik szintén nem Hollywood csillagai közül kerültek ki, de meglepően ügyesek. Brian szerepében Chris Pine ügyesen lavírozik a reményét vesztett, ám mégis az élethez foggal körömmel ragaszkodó macsó szerepében. Egyébként neki már volt néhány ismert szerepe, így többek között ő alakította tavaly a Star Trekben Kirk Kapitány szerepét. De akár a 2006-os, kissé Guy Ritchie produkcióira hajazó Füstölgő Ászokban is rábukkanhatunk a nevére. Számomra egyébként rendkívül élvezetes volt Lou Taylor Pucci játéka, akit a már alább tárgyalt Az Apokalipszis Lovasaiban is láthattunk. Brian öccsét alakítva, egyszóval másodhegedűs szerepkörből kiváló jellemfejlődéssel lép főszereplővé elő. Játéka harmonikus, és ami a legfontosabb, hogy meggyőző. Rajtuk kívül még találkozunk két női szereplővel, akik közül érdemes a fiatal Emily VanCamp nevét megemlíteni. Ügyesen húzódik meg a háttérben, szó se róla. A színészekkel tehát nagyon nincsen probléma, ami igazán meghatározó tényező, ugyanis túl merész a történet ahhoz, hogy könnyen bukhatna ezen a dolog. Szerencsére nem, jól összerakott moziról beszélünk, és még a néhol felbukkanó, már halott fertőzöttek is pofásan néznek ki.

A film, mint említettem már, sokkal inkább arra helyezi a hangsúlyt, mi lenne, ha mindez velünk történne meg. Feszegeti egy olyan helyzet pszichológiai és morális problémáit, amivel életünk során soha nem találkozunk. Mi lenne, ha közvetlen szerettünket, mert megtámadta a gyilkos fertőzést, szó nélkül magára kellene hagynunk. Tennénk ezt annak érdekében, hogy társainkat vagy saját életünket ne veszélyeztessük. Egyébként egy apokaliptikus mozi  legfontosabb mondanivalója gyakorlatilag mindig az, hogy a remény elveszett, minden, a túlélésért elkövetett harc üres illúzió csupán. Pontosan azok a gondolatok, amik a film végén mind képekben mind szavakban elhangzanak. Nincs felmentő hadsereg, nincs egy, a semmiből előbukkant orvos, aki boldogan lobogtatja az ellenszert a kezében, miközben angyalok hada kíséri. A küzdelem perceket jelent csak az életünkből, és ez az, amiben a film erős. Ezt a gondolatot - amit maga a cím kissé cinikusan sugall is - kiválóan görgeti maga előtt, hogy a végén letisztulva a semmibe tűnjön. Van egy pillanat a filmben, amikor két menekülő hívő nőtől próbálnak segítséget kérni úgy, hogy hitükre próbálnak hatni. Talán ez a legmegsemmisítőbb jelenete a mozinak, ugyanis ha az ember Istenbe vetett hite sem lehet már segítség, nincs mit szépíteni, akkor a világ végérvényesen összeomlott. Ilyen és ehhez hasonló jeleneteken keresztül tapasztalhatjuk mindazt, amit nem látunk, csak érzékelünk: az emberiség visszafordíthatatlan haláltusáját vívja.

Összegezve az elmondottakat a Carriers egyáltalán nem rossz film. Ügyes próbálkozás egy olyan témában, ami amúgy sem egy kihalt műfaj. Amikor beraktam a lejátszóba, és elindult a mozi, már láttam magam előtt az elpocsékolt másfél órát. Amikor pedig olyan közhelyek puffogtak el az első negyed órában, mint hogy "Kimegyünk élelmet keresni, aztán elszigeteljü magunkat, amíg a kórnak vége." - "A kór maguk az emberek." Na itt úgy voltam vele, már csakis azért nézem tovább, nehogy elszökjön az aroma a már időközben felbontott chipsemből. Ám ahogy haladtunk a töténetben, egyre inkább lekötött a látvány. Pedig nem operál zseniálisnak mondható eszközökkel, mégis azok a jól megválogatott összetevők annyira együtt vannak, hogy élvezhetővé varázsolja az alkotást. Van benne valami plusz, amitől megfelelően működik a dolog. Hogy ez ismét azért van-e, mert két rendezőnk spanyol hon gyermekei, nem tudom, de az tény, hogy úgy ültem neki a filmnek, hogy ezekkel az adalékokkal egyáltalán nem voltam tisztában. Egyszóval ajánlom a témát kedvelőknek, mert arra mindenképp érdemes. ITT lehet utánanézni.

Elfeledett Robotolás - Lépéskényszer (1999)

Gyerekkoromban elképesztően féltem a robotoktól. Ehhez az aprócska életrajzi adalékhoz olyan filmek tartoztak, mint többek között a horrornak jóindulattal sem nevezhető Rövidzárlat széria. Johnny 5 annyira rám hozta akkor a frászt, hogy azóta is utálom a robotokat. Persze ma már csak közelről, a vásznon előszeretettel (b)ámulom őket. És mért is ne tenném, hiszen olyan klasszikusok születtek ilyen témában, mint a Terminátor, Chopping Mall, Elhagyott Bolygó vagy tárgyalt filmünk is, a Lépéskényszer. 1984-ben James Cameron álmodta vászonra Arnold Schwarzeneggerrel a jövőből érkező gyilkos robot archetípusát, amely azóta már több folytatást is megért. Az Elhagyott Bolygó robot szörnyei már más aspektust kaptak azzal, hogy a gyilkoláson kívül a mesterséges intelligencia problémáját feszegették. De mint tudjuk, semmi sem előzmények nélküli. A robotizáció, robotizálódás természetesen a 20. század második felének kardinális témájává avanzsálódott azáltal, hogy a számítógépek elterjedésével az ember egyúttal rá is bízta magát a gépekre. Ma már elképzelhetetlen, hogy mindennapi életünk bizonyos területein ne a gép gondolkodjon helyettünk.Ám az ezzel kapcsolatos globális emberi félelmek egyrészről teret engedtek a modern tudományos-fantasztikumnak, másrészről pedig visszaköszöntek olyan nyomtatott illetve mozgóképes művészeti alkotásokban, mint a Szárnyas Fejvadász, amely az öntudatra ébredt androidok (biorobot) emberjogi problémját tárgyalja. Persze jómagam nem vagyok fizikus, azt sem tudom, és mégis mozog-e a Föld, így nem is igen tudok belemenni tudományos fejtegetésekbe, azt azonban én is meg tudom állapítani, mennyire van az említett alkotásoknak realitása. És igen. Nagyon is. Minap olvastam valami bugyuta hírportálon, hogy ki lehet próbálni a robotszexet. Hát nem tudom. Az nem olyan lehet, mintha a lefolyóval kerülnénk szerelmi függőségbe? Tényleg nem tudom, de a kérdés akaratlanul is fölmerül bennem: miért kell nekünk robotokkal szexelnünk? Na ezt a kérdést is kilövöm majd az űrbe, addig azonban lássuk, miről is lesz most szó.

Egy feltehetően kincsvadászoknak tűnő csapat küzd hajójával a pusztító tájfun ellen valahol a Csendes-óceánon. A hajó végzetes sérüléseket szenved, ezért kapóra jön az útjukba került hajóóriás, amely mint kiderül, orosz kutatóhajónak bizonyul, viszont teljesen elhagyatott. Hőseink a profit reményében be is veszik magukat, ám hamarosan nem várt események részeseivé válnak. A hajót furcsa gépszörnyek irányítják, melyek egyetlen célja, hogy elpusztítsák az embert, ami szerintük nem más, mint egy veszedelmes vírus. Megkezdődik az élet-halál harc, ahol már nem mi irányítjuk a robotokat, hanem ők irányítanak bennünket..
Első látásra a sztori nem tűnik ám bonyolultnak. Na de annyit elárulok, hogy másodikra sem az. Egy ügyesen montázsolt kliséhalmazról beszélünk, de kétségtelenül a jobbik fajtából. Erre mondjuk mindjárt garancia lehet, hogy filmünk produceri teendőit az Aliens, illetve a Terminátor gárdája végezte, élükön Gale Anne Hurd-el, aki nem mellesleg említett filmjeink rendezőjének, James Cameron-nak az "oldalbordája". Egyébként a film hangulata, atmoszférája és dramaturgiája sorról sorra ezt az utat követi. Az egyértelmű lopások azonban nem tettek rosszat a filmnek, hála a "jótól jól" siker receptnek. Így viszont a mozi élvezeti faktora eléri azt a maximumot, ami ilyen esetben teljességgel elvárható.

Rendezőnk neve nem lehet túl ismerős a hollywoodi direktorok palettáján. Már csak azért sem, mert ebben a státuszban ugyanis ez az egyetlen munkája, ha leszámítjuk a Terminátor második részéhez készített "mi lenne ha?" kisfilmet. Nem úgy a vizuális effektusok terén. John Bruno rengeteg kiváló munkával büszkélkedhet, hiszen olyan alkotások FX munkálatai kerültek ki a keze alól, mint a Szellemírtók, A Mélység Titka, Terminátor 2, Titanic, vagy a legfrissebb James Cameron sikerfilm, az Avatar. Természetesen ennek ténye a Lépéskényszer-ben is bizonyítást nyer. Rendezői kvalitásokban kicsit alulteljesít a mozi, ám ezt megfelelően kompenzálják a látványos speciális effektusok és a pergő akció. A robotok marha pofásan néznek ki, bár erősen Terminátor szagú az emberi szövetek és a fém szimbiózisa. És hogy átmenjek triviálisba, ki nem maradhat a végén megjelenő nagy robotszörny, ami pedig akaratlanul is olyan asszociációra adhat okot, mint a Bolygó Neve: Halál bosszúálló szörny királynője. Az igazsághoz az is hozzá tartozhat, hogy talán szándékosan követték el ezt így a készítők, hiszen érezhetően egyfajta tisztes emlékezés ez a mozi. Olyan filmes esztétikum, olyan dramaturgiai technika előtt állít emléket, amely gyakorlatilag ezzel a mozival, az új évezreddel le is zárult. A film ötvözi az előtte elmúlt húsz év legjobb sci-fi, horror és akció filmes hagyományainak remekeit. És ezért én már nem is tudok rosszat mondani róla. Ott van a filmben minden tisztelet az olyan nagy elődök előtt, mint a Terminátor, az Idegenek, Rövidzárlat, a Robotzsaru, a Mélység Titka, egyszóval kimondva - amiből rögtön négy lesz - egy fan epic blockbuster parádé.

Természetesen egy ilyen filmhez illik legalább egy ismert nevet is felvonultatni. Na most esetünkben találkozhatunk néhánnyal. Ezzel el is árultam, hogy parádés színészi gárdát vonultat fel a mozi. Donald Sutherland, mint a hajó kicsit lepukkant, enyhén zakkant kapitánya jó választásnak bizonyult. Persze ő minden esetben jó választásnak bizonyul. Egyébként sem állt távol tőle ez a műfaj, elég csak a számomra igen kedves Parazita című filmre gondolni. De ott van a kötelező férfi hős szerepében a Baldwin család majdnem legfiatalabb tagja, William Baldwin, aki egy sémakarakter ugyan a futottak még kategóriából, de kézzelfogható baj azért vele sincsen. És akkor elérkeztünk a harcos amazon szerepkörhöz, amely a Ripley-klónok táborából lett ügyesen kiemelve és Jamie Lee Curtis által pofásan megformálva. Ugyan Tony Curtis színészkedésre fejét adó lánya sosem volt tálentum (többet láthattuk horror illetve B filmekben), de az kétségkívül jól áll neki. Mint "sikolykirálynő" a klasszikus Halloween óta amúgy is szeretjük őt. Ennél több szót úgy gondolom nem érdemes a színészekre fordítani, a nevek magukért beszélnek. Nem mondom, hogy korszakalkotó, amit csinálnak, de mindenképpen élvezetes nullponttal büszkélkedhetnek önmagukhoz képest.
A forgatókönyv esetében érdekesség, hogy az azt jegyző Chuck Pfarrer állítása szerint már vagy tíz évvel korábban készen volt ennek a sztorinak az alapötletével. Akkoriban azonban úgy látta, hogy még nem adottak azokra a speciális effektusokra vonatkozó követelmények, amelyekkel hűen vászonra lehetne adaptálni ötletét. (Jómagam nem tudom, mire alapozta ezt a feltevését, hiszen a filmben így sincsenek olyan újító megoldások, melyeket ne láttunk volna tíz évvel azelőtt akár Stan Winston trükkmester boszorkánykonyhájában, akár máshol. Elgondolkodtató, hogy tíz évvel később az a John Bruno vitte vászonra, aki annak idején a legmodernebb effektekkel dolgozott, mind ami a mechanikus, mind ami a CGI trükköket illeti.) Így került 1995-ben a Dark Horse Comics-hoz a történet, akik kiadták képregényes formában. Ám három évvel később Pfarrer, látva a filmes trükk technika fejlődését, felülvizsgálta a szövegkönyvet, és így jöhetett létre a Lépéskényszer. Talán emiatt is érezhető az elmúlt húsz év legjobb pillanatainak ötvözete a filmben, hiszen maga a történet pont abban a korban íródott, amikor a zsáner a fénykorát élte. Ezért számomra benne van mindaz, amiért a mai napig rajongok a műfajért: akció, látvány, tudományos-fantasztikum, horror, és nem utolsó sorban hangulat.

A Lépéskényszer mindent összegezve is egy igazán érdekes alkotás. Az, hogy nem vált sikerré, és méltatlanul lett elfelejtve olyan klasszikusok mellett, mint a Terminátor, amely még mindig kultfilmnek számít, és alkalmas arra, hogy többször megnyúzzák, jelentheti a zsubzsáner halálát. Ennek a fajta filmes kultúrának sajnos az új évezreddel befellegzett. Ha sokszor próbálják is meglovagolni annak sikerét, vagy leginkább hangulatát, ha megpróbálják elővenni és leporolni annak receptkönyvét, általában egy röhejes B-filmre, vagy egy szánalmas ZSámokfutásra futja csak. Ennek oka lehet a direktori hozzáállás, az FX team hozzá nem értése, vagy a kis költségvetés, de leginkább annak a filmes kultúrának, azoknak a történeteknek a hiánya, amelyek a Lépéskényszerhez vagy a Terminátorhoz hasonló filmeket naggyá tették. Ma már más a recept, máshoz kell nyúlni. Nem kellenek ikonok, nem kellenek zsáner szörnyek, az a legfontosabb, hogy szirupos romantikával büdösítve minél többet megmutassunk, lerombolva ezzel a maradék misztikumot is, ami bennünket a nagy klasszikusokhoz fűzhet. Ennek a számomra oly kedves műfaji kultúrának egyik utolsó hírmondója a Lépéskényszer, melyet már csak ebből kifolyólag is érdemes újra felfedezni.

Trailer

Festői Élvezetek Viktoriánusan - Dorian Gray (2009)

"Az élet egy pillanat, és nincs semmi ezután.

Tehát égesse mindig a legerősebb lánggal!"

Anglia a 19. században. Viktória királynő uralkodásának évtizedei, amikor az ország megszilárdulni látszott mind gazdaságilag, mind erkölcseiben. Az addig elromanticizált emberi kicsapongásokat mondvacsinált "igába" hajtották. A szociális fertő azonban a felszín alatt mindennél jobban virágzott. Eltussolt halálesetek az uralkodó házból, Hasfelmetsző Jack ámokfutása, a szegénynegyedek és az erkölcsi bűnözés égető problémáinak figyelmen kívül hagyása ugyanúgy jellemezte ezt a kort, mint a csillogás, a gicss és a sznobizmus.

Ebben a korban alkotott Oscar Wild is, akinek tárgyalt alkotása, a Dorian Gray Arcképe legalább akkora port kavart abban az időben, mint Sade Marki perverz erkölcsi fertőt felvonultató művei közel 100 évvel azelőtt. Minden kornak megvolt az az irodalmi szócsöve, amely nem hagyta figyelmen kívül az emberben rejtőző ösztönöket. Azokat az ösztönöket, melyek mind társadalmunk szűkre szabott keretei közé vannak szorítva. Szocializált világunk határt szab az élvezeteknek, a gyönyöröknek és teszi mindezt úgy, hogy közben saját maga elé állít görbe tükröt. Az elfojtott indulatok, a vágy vulkánhoz hasonlatos tulajdonsága az emberben lakozik, elfojtása legtöbbször a többség által nem elfogadott normákba ütközik. Erőszak, tivornya, szexuális perverzió, melyeknek gyakorlatilag nincs határa. Ezeket már többen megfogalmazták az irodalom történetében, mégsem lettek példaértékűek.

Egyszer érzésekről van itt szó, melyek minden ember lelkében megtalálhatók, és mégis mindenkori társadalmunk úgy tekint ezekre az adott művekre, mint a bűn legnagyobb képviselőire. Már a középkorban találkozhattunk Szent Ágoston vallomásaival, aki nyíltan vállalja Isten szolgálata előtti bűnös életét. De nem kell messzire menni, hiszen a 20. századi neves francia költő, Apollinaire Tizenegyezer Vesszőcsapás című regénye maga a szexuális perverzió egyetemes bibliája. Ezek mind olyan részei a történelemnek, melyeket előszeretettel hallgatnak el előlünk tanulmányaink alatt. De az embert nem lehet becsapni. Ahogy öregszünk, életünk során egyre inkább tudatában vagyunk az idő múlásának. És folyamatosan az az érzésünk, hogy valami kimaradt életünkből, valamit nem úgy tettünk, ahogy kellett vagy szerettünk volna. Szépségünk elmúlik, kisugárzásunk megkopik, és az élvezetek fiatalos hajszolását felváltja a keserű felismerés: valami elveszett, ami soha sem hozható vissza többé. A szociális szerepek magunkra erőltetése, a meg nem cselekedett vágyak elfojtott érzete kíséri végig életünket, és a végén "szerelmet vallunk" az örökkévalóságnak. Az Ördög azonban, szokták mondani, nem alszik. Éberségét pedig általában siker koronázza.

Dorian Gray (Ben Barnes) egy gazdag, gyönyörű, és naiv fiatalember, aki a nagybátyjától örökölt londoni házba készül beköltözni. Hamarosan megismerkedik a család barátaival, akik megsemmisítő befolyással vannak hiú és éretlen lelkére. A róla festett tökéletes, egész alakos portrét is ugyanúgy csodálat tárgyává teszi, mint saját életét. Lord Henry Wotton (Colin Firth) felismeri a fiúban szunnyadó ösztönöket, és Dorian, engedve újdonsült barátja cinikus csábításának átadja magát az önző és rafinált élvezeteknek. Egyre mélyebbre süllyed az erkölcsi fertő véget nem érő mocsarában, és hamarosan rá kell jönnie, hogy semmi sincs ingyen. Minden élvezetekkel töltött perc a festménybe zárt önmagán hagy csak nyomot. Ám az időt nem lehet becsapni, hiúságáért hatalmas árat kell fizetnie.

A film a tavalyi év egyik nagy reményekkel várt alkotása volt. Oliver Parker neve nem ismeretlen a szakmában, hiszen többször dolgozott már Clive Barkerrel is, ami a szürreális érzékenység terén kétségkívül előnyt jelenthet. Direktori munkáit tekintve sem az első mozija ez, ami kétségtelenül meg is látszódik rajta. Oscar Wild híres hírhedt kisregénye sok mozgófilmnek szolgáltatta már az alapját. Szerencsére azonban nem annyira elcsépelt karakter Dorian Gray, mint mondjuk hasonló hírnévnek örvendő kortársai, Frankenstein vagy Dracula Gróf. Mindez pedig érződik a forgatókönyvön, ami Toby Finlay neve alatt szinte tökéletes, és érződik a karakterek hitelességén is.

Oscar Wild gyakorlatilag saját életéből merítette az ihletet kisregényéhez, mely korában azonnal kirobbanó siker lett. Sikeres, gazdag, tehetséges és jóképű művészként nem akart művei mögött megbújni. Azt akarta, hogy az emberek előbb megismerjék, és személyiségéből kifolyólag kezdjenek érdeklődni művei iránt. Hajszolta az élvezeteket, hajszolta a hírnevet, a társasági élet központi figurája volt, aki több téren is megelőzte a korát.

Ezek az életrajzi adalékok kiválóan lettek a forgatókönyvbe implantálva, hiszen több helyen ráismerhetünk a neves író életének apró mozzanataira. Szuggesztív szürrealitása mindvégig ott bábáskodik a történetvezetés kényes mozzanatai felett. Ezt pedig rendezőnk nagyon jól használta ki. Az esetleg zavarónak ható generációs lukakat kiválóan tömködte be a modern stilisztikai, dramaturgiai eljárásoknak köszönhetően. A feltehetően mérhetetlenül romantikus alakokat felváltották a kissé mai szemmel szocializált, cselekedetük emberi logikáját tekintve modern alakok, akik mégis meggyőző hitelességgel kelnek életre a vásznon, és irodalmian tárják elénk azt a világot, ami a média által ma már gyakorlatilag életünk részét képezi.

Dorian Gray szerepében Ben Barnes brillírozik, akinek gyakorlatilag ez az első komolyabb szerepe. Mégis megfelelően formálja meg a hiú, ámde naiv fiatalembert, aki saját maga számára is érthetetlenül kerül a bűnös élvezetek visszafordíthatatlan útjára. Lord Henry Wotton karaktere Colin Firth kezében válik tökéletessé, míg kettejük játékának harmóniája abszolút mértékkel uralja a filmet. Jóllehet Oliver Parker nem igazán tudta eldönteni, milyen filmet szeretne készíteni. Nem annyira horror, mint inkább dráma a film, ám sötét tónusa és témája mindenképpen az előbbihez kapcsolja azt. Stephen Frears A Gonosz Csábítása című alkotásához tudnám hasonlítani a mozit, amely ugyanezekkel a panelekkel dolgozik, csak éppen Jekyll és Hyde szintén örök érvényű témáján keresztül. Irodalmi színezetben avagy vonatkozásban egyébként eléggé hasonló a két mű, hiszen mindkettő egy meghasonlott emberről szól, olyan emberről, kiben a pszichológiai gonosz erősebb motivációval bír, és aminek valamilyen eszköz lesz a hordozója. Mégis mindkettő zsáner az irodalom eme ügyesen megtűrt berkeiben. A film képi világa szintén lenyűgöző. Festői, gyönyörűen fényképezett hátterek, kora hű környezet, kiváló operatőri munka jellemzi. A CGI szerencsére nem tolakodó a filmben, az a kevés is, ami pedig muszáj, nem lett túlerőltetve. Ez mindenképp erényét szolgálja a filmnek.

Személy szerint mindig csak örülni tudok, ha olyan alkotással találkozok, amely a rémtörténet írás valamely remekét veszi alapul. Ezen alkotások tekintetében természetesen nagyon fontos a megvalósítás, a hű szemlélet. A Dorian Gray minden tekintetben jól teljesít, s így képes elmosni a generációs különbségek gátjait úgy, hogy a mű irodalmi értékeit tiszteletben tartja. És ha rezegne is a léc a rendezői munka terén, ez akkor is kárpótolna érte. De szerencsére nem, minden együtt van, és Oscar Wild is nyuggodtan pihenhet sírjában. Egyszóval bátran ajánlom mindazoknak, akik az eredeti kisregényt rajongással övezik, és azoknak, akik szeretik a kosztümös rémtörténeteket. Hiánypótló munka volt, ehhez nem fér kétség. Ellenőrizhető ITT.

Visszhang Visszakézből - The Echo (2008)

Kezdődött A Körrel, majd jött sorban Az Átok és folytathatnánk. Hollywoodban a 2000-es évektől hatalmas divatja lett annak, hogy ázsiai testvéreink ötlet ládájában turkáljanak. Ma már tulajdonképpen ott tartunk, hogy nem jöhet ki olyan keleti horror anélkül, hogy másnap már amerikai verzióban ne domborítana. Ennek hogy mi lehet az oka, gyakorlatilag fogalmam sincs. Hiszen divatos olyan közhelyeket használni manapság, mint hogy Hollywood saját kútfőből már nem tud értékelhető teljesítményt produkálni. Én azért gyanítom, nem lehet ennyire egyszerű a helyzet, de ez a része különösképpen nem is igazán érdekel. Jómagam nem vagyok J-horror rajongó, így olykor-olykor szívesebben nézem meg azok amerikai verzióit a jól megszokott sallangokkal, helyszínekkel, és típus karakterekkel. Anno, amikor A Kör című mozin rettegtünk, és sorra adogattuk tovább a DVD-t, mondván, ha megnézed, egy hét múlva úgyis meghalsz, de ki ne hagyd, mert azt meg nem érdemes, nem tudtuk, hogy ez már egy újrakavarás. Hirtelen feltűntek az eredeti alkotások, és a világ hamarosan arról kezdett el beszélni, hogy mindennek van már egy eredetije.

Ennek ellenére jöttek orrvérzésig az egy kaptafára épülő filmek, a nép pedig ette. Hollywood-ot pedig olyannyira nem érdekelte a dolog, hogy saját kultikus produkcióik rimékelését is futószalagra dobták. Vélemények, negatív kritikák, már-már tüntetések kit érdekeltek? Nem a kult-filmeket féltve őrzött rajongók a meghatározó tényező illetve célközönség, hanem az a generáció, amelyik azóta már egy új trendet képvisel, és aminek végtelen egyszerűségét és színvonaltalanságát könnyen meg lehet lovagolni. Így nem hogy enyhülne ez a remake divat, hanem egyesen virágkorát éli. S mi sajnos követni sem tudjuk már, mi micsoda, mi honnan jött, és melyik tucatterméket nézzük is meg az éppen aznapi aktualitásból. Nekem volt "szerencsém" kezembe venni teljesen véletlenül tárgyalt filmünket, és egy gyakorlatilag kellemes, ám semmitmondó másfél órát eltölteni annak társaságában.

Bobby (Jesse Bradford), aki éppen most szabadult, beköltözik anyja otthonába, aki rejtélyes körülmények között halt meg a lakás falai között. Hősünk elszántan próbál beilleszkedni, ám az egyre furcsább jelenségek, amik a házban és a lakásban történnek, megviselik labilis elméjét. A problémát tetőzi, hogy a szomszéd családban szemlátomást nincs minden rendben, és Bobby hamarosan azon kapja magát, hogy szép lassan a titokzatos család életének a részesévé válik. Az pedig valami szörnyű borzalmat rejt, melynek könnyen az áldozatává válhat.

A történet nem hordoz újdonságot, ezt azért előre le lehet szögezni. Tipikus J-horror tipikus amerikai koppintása. Érdekesség viszont, hogy rendezője (Yam Laranas) a két filmnek, melynek eredeti címe Sigaw, egy és ugyanaz. A pontosítás és hitelesség végett szeretném tisztázni, hogy nemzetiségét tekintve Filippin alkotásról beszélünk. Hogy miért volt értelme leforgatni a filmet Amerikában ugyanazzal a rendezővel, aki ráadásul az eredeti társ szerzője is volt, arról nekem halvány gőzöm sincs. Összehasonlítani a filmet sajnos nem tudom, mert nem láttam az eredetit, de kétlem, hogy a helyszínen és a színészek személyén kívül túl sok eltérést tapasztalnánk. Szóval kerülve a találgatásokat, inkább rátérek a film kritikai elemzésére.

A kezdő képsorok ígéretes hangulata után lassú vontatottság jellemzi a film egészét. Néha találkozhatunk üdítő jelenetekkel, de ezek is csak az ezerszer láttam már kategóriába sorolható ötlet metódusok, és ezek után nem árulok el sokat, ha a végét is ugyanebbe a skatulyába helyezem. Ha először látnám, örülnék neki, ha másodjára, naivan élvezném, de így már csak mosolygásra késztet. Lassan építkezik a film, és közben elfelejt irányvonalat, kapaszkodót adni a kezünkben.

Még sincs akkora baj a filmmel, mint azt ezek után gondolhatnánk. Tulajdonképpen egy kísértet sztoriról beszélünk, megspékelve egy kis pszichológiai aspektussal, mindez pedig elvárható szinten. A színészek játéka néhol még a meggyőző színvonalat is eléri, a főhős karaktere, akit a már említett Jesse Bradford alakít, még jóformán kedvelhető is, hétköznapisága, és küzdelme a társadalomba való beilleszkedéssel akár még sajnálatot is ébreszthet bennünk. Zavartsága, igyekezete arra nézve, hogy életét pozitív irányba terelje, egy jól megszerkesztett karakter illúzióját kelti, a paranoia érzése jól kommunikál a nézővel. Talán ez az, ami a filmet összességében megmenti, illetve a rendezés, amely néhol az 1408 című horrort juttatta az eszembe. Jól működő beállítások, profi vágás, és digitálisan szerkesztett fényképezés jellemzi a munkát, amely megérdemelten emel a mozi élvezeti faktorán.

Túl sok gondolatot felesleges is volna írnom erről a filmről, hiszen az innovativitás messze áll a sztoritól, messze áll a megvalósítástól. Egy egyszerű rémtörténet, melynek személyes drámai szála menti meg a film egészét. Ha a karakterek nem lennének ennyire sem kidolgozva, nem érdemelne említést. Így eléri a közepszerű elismerést, és akkor még nem vettük figyelembe, hogy a The Echo egy remake. Ennek ellenére ajánlható mind az ázsiai horror rajogóinak, mind azoknak, akik csak egy jót szeretnének borzongani. Ha már remake-ről beszélünk, és ráadásul ázsiai szellemesről, akkor jelen alkotásunk magasan az élvezhetőbbek közé sorolható. Tréjler meg ITT.

Vérszívós Svéd Retro - Let the Right One In (2008)

Saját bevallásom (nem adó) szerint vonzódom a retrohoz. Semmi sem nyűgöz le annyira, mint amikor találkozok egy igazi szocreál művházzal, étteremmel, pop-art felirattal akár egy kólás üvegen, akár egy 20 éve bezárt alsóvárosi cukrászda még megmaradt ablakain. De ugyanúgy szeretem a filmtörténet igazi különlegességeit is, legyen szó klasszikusról, kultmoziról vagy csak egy jófajta 80-as évek horrorról. A volt szocialista blokk területein különösen erős ennek a maradvány jellege, hiszen a rendszerváltás óta a gazdasági, politikai illetve kulturális élet területén ezekben az országokban ment végbe a legnagyobb változás a "falon túl"-országaihoz képest. Így a mi sarki Gyöngyvirág Presszónk, vagy Helyőrségi Művelődési Házunk egy angolnak, de pláne egy svédnek nem mondanak semmit, így nem is képesek elindítani pavlovi effektus módjára az édes nosztalgia semmihez sem fogható érzését.

De ha azt mondanám, hogy KGST piac, jó magyar nyelven "lenyó", akkor szintén csak értetlenül bámulnának rám, és nem értenék, mért őrzöm kincsként az ott szerzett okádék minőségű, hangalámondásos video kazikat. Ezek mind-mind hozzátartoznak az én retro fogalomtáramhoz, ha pedig nosztalgiázni szeretnék, már kapom is le a polcról mondjuk a Rambo egy ilyen példányát, és boldogan skubizom az amúgy nulla élvezeti faktorral rendelkező VHS-t.

De kiben ne hagyott volna mély nyomot a panel telepek semmihez sem fogható hangulata, körülötte jobb esetben szemét teleppel, rosszabb esetben romák lakta "közösségi fórumokkal". Ez a lakótelep, ez a külvárosi élet számunkra mást jelentett, mint nyugati testvéreinknek. A lepukkant játszóterek, az építkezésről otthagyott törmelékkupacok, az isten tudja honnan odakerült gumiabroncsok, az urbanizáció kézzel fogható jelenléte, ám a szegregáltság mégis megalázó érzete nekik csak egy mese volt, amivel ijesztgetni lehetett. Ezért valószínű, hogy a natúr realizmus hatásmechanizmusa számunkra intenzívebb képi asszociációkat okoz, mint szóban forgó filmünk írójának esetében. A tárgyalt alkotás - nem árulok el sokat - tulajdonképpen egy vérbeli retro, egy szub-realista mozi, csak a színezet más. Mert amikor egy Stockholm melletti, nyomorúságos külvárosi lakótelepről beszélünk, bezony nem a fentebb említett dolgokra kell gondolni. Ennek ellenére azt már most előre bocsátanám, hogy a film, illetve a történet nem okozott csalódást. Hiszen nincs annál erősebb dramaturgiai innovatívusz, mint amikor realista és szürrealista fej fej mellett erősítik és segítik egymást.

Blackeberg egy alig pár évtizede megépített mesterséges "világ", melynek egyetlen kardinális tulajdonsága, hogy létezését legitimáló múlttal sajnos nem rendelkezik. És ez mindent elárul erről az alsóvárosi, egyen lakásokkal tarkított apró szegletről, ahol soha semmi nem történik. Itt él Oskar is, a 11 éves fiú, akinek furcsa szokása, hogy az újságban megjelent gyilkosságokról szóló cikkeket gyűjti. A szomszédba azonban új lakó költözik, Eli, a 12 éves lány, aki keresi a fiú barátságát. Kettejük kapcsolata hamarosan mélyülni látszik miközben a történetből egyre inkább bontakozik ki valami szürreális, valami felfoghatatlan, és hirtelen olyan szubtextusok kereszttüzében találjuk magunkat, mint kirekesztettség, szerelem, bosszú. A két gyermek élete szép lassan pedig egy rendkívül jól tálat rémtörténetben ölt alakot előttünk.

A film John Ajvide Lindqvist regénye illetve forgatókönyve alapján Tomas Alfredson direktori felügyelete mellett készült. A két úriemberről ami érdekesség elmondható, hogy lényegében ez az első horror munkájuk. Ez a tény azonban eltörpül amellett, hogy mindketten közel tökéleteset tettek le az asztalra egy olyan témában, melyben nem sok újat tudtak mutatni nekünk évtizedek óta. A mai trend, mely a vámpírokat mind közelebb hozza az emberhez, melyben már már a sötét gonosz kapja az áldozat szerepét, nagy mértékében indította el a vámpír mítosz lerombolásának folyamatát. Ez pedig az emo jegyében fogant, szűz lányokat megindító szappanopera-horrorban, az Alkonyatban talán tetőzött is. Egy biztos, Bram Stoker forog a sírjában, de Dracula gróf is, amennyiben valóban létezett. Mégis ebben az olcsó és büdös összetevőktől hemzsegő dömpingben svéd testvéreink ismét előálltak egy korszakalkotóval.

A történet minden tekintetben egyedi egy olyan világban játszódva, mely valóságos, olyan élet helyzetekkel, melyek hétköznapiak, és olyan panelekkel, melyek működnének akkor is, ha történetét tekintve Dracula gróf  valamely "leszármazottjának" következő vérengzésére lenne kiélezve. A zseniális forgatókönyv és rendezés mellett találkozhatunk lenyűgöző fényképezéssel, és tökéletesen illeszkedő zenével. A színészi játék pedig magasan viszi a pálmát. Itt gyakorlatilag két főszereplőről beszélhetünk, akik mindketten gyermekek még, és akik olyan szintű meggyőző erővel formálják meg szerepüket, amit ritkán látni manapság. Itt megemlíteném a gyakorlatilag elsőfilmes Lina Leandersson nevét, aki nem elég, hogy elképesztően viszi vászonra az ártatlan gonoszságot, emellett különleges arcával igazán zavarba ejtő jelenség. Az egység koncepciója mégis sokféleséget rejt magában. Bármennyire egyszerűnek hat a történet maga, a felszín alatt magasan kvalifikált társadalmi kérdésekkel és problémákkal találkozhatunk, melyek megoldási stratégiáira kapunk itt egy lenyűgöző alternatívát. Mindez pedig egy retro szuburbanizált környezetbe, gyermekek és hétköznapi, megkeseredett emberek szájába adva.

Tárgyalt alkotásunk nem kifejezetten horror ugyan, de erősen rezeg a léc. Vannak benne horrorisztikus elemek, hangulata is igazán sötét, ám mégsem az öncélú öldöklésen van a hangsúly. Ahol a horror domborít, ott csak is a szükség hívja életre. Ennek fényében kiemelném az utolsó jelenetek medencés vérengzését, ahol látni nem látjuk ugyan, de különböző testrészek vízbe potyogásából kifolyólag sejthetjük, mi zajlik a medencén kívül. A jelenet önmagában is megállná a helyét, hiszen egy olyan örök filmes axiómát vesz alapul, aminek ma már az ellenkezője a divat: amit nem látunk, az félelmetesebb. Ez az attitűd lényegében igaz a film egészére. A hatáskeltés dramaturgiája korlátolt naturalizmusával kiválóan egyensúlyoz a szürreális és reális mezsgyéjén, melyből a legfontosabb mindig maga a történet és a két gyermek útkeresése.

A film több fesztiváldíjat is elnyert, köztük a USA-ban a legjobb nemzetközi film kategóriában lett dobogós. Persze ez nem véletlen. Több bejegyzésben is eljátszottam már azzal a gondolattal, miszerint a jövő intelligens filmgyártása Európa kezében van. Csak vessünk egy pillantást a közelmúlt skandináv, angol vagy francia filmgyártására. Tele új ötletekkel, új megvalósításokkal, újfajta filmes szemlélettel, kreatív rendezőkkel. És ismét itt van egy példa, mely magasra teszi a lécet olyan világtrend előtt, mint amit az ugyanebben a témában felmutató Twilight képvisel. Életképessége természetesen tárgyalt filmünknek van. A művészeti értékkel bíró előbb vagy utóbb úgyis helyére kerül, csak sajnos ennek a felismerési folyamatnak ma tovább tart lejátszódnia. A Let the Right One In minden tekintetben egyedi, különleges, és magával ragadó alkotás. És nem utolsó sorban egy fontos mérföldkő a szubzsáner műfajában. Ha kell egy kis unszolás, ITT megtalálod.

Világvége a világvégén - John Carpenter's The Thing (1982)

"Az ember a legmelegebb hely, ahol elbújhat."

Napjainkban tombol a vírusláz. Az emberek oltogatják magukat (meg egymást) mindenféle jól időzített vakcinával, amit valamilyen láthatatlan ellenség ellen fejlesztettek ki a profitéhes gyógyszer cégek. Mindenkinek megvan a maga kis löttye, így mi is hazai "anyaggal" szúrhatjuk magunkat. A napi hírfolyam állandóan visszatérő motívuma valamilyen H1N1 vírussal fertőződött, amúgy már eleve krónikusan beteg emberke, aminek tragédiája szükségszerűen legitimálja egy világméretű járvány "jó hírét". A szerteágazó szálak és vélemények kérdések egész tömegét vetik fel, s amíg mi ezen vitázunk, apró "barátaink" kellemesen dörzsölik kezüket, mint ahogyan azt egy-egy WC reklámban is láthatjuk. Ha akarnak, úgyis kiirtanak, ha meg nem, hát beérik pár millió áldozattal. De még az is lehet, ők lesznek a megmentőink, ahogyan azt H. G. Wells fantasztikus regényében, A Világok Harcában olvashattuk. Kiszámíthatatlanok és alattomosak, rendkívül intelligensek és láthatatlanok. Mégis az ember megtanult velük együtt élni, elfogadta létüket, és ma már igen jól él egymás mellett vírus és ember, hiszen ami földi, az egyben kutatható is. De mi történik akkor, ha "hősünk" egyenesen a világűrből érkezik hozzánk és sokkal erősebb, alattomosabb és alkalmazkodóképesebb, mint bármelyik ismert földi vírusfajta? Többek között erre a kérdésre is választ kaphatunk John Carpenter Apokalipszis Trilógiájának első darabjában, A Dologban.

A történet szerint 1982 telén az Antarktiszon egy Norvég kutató csoport rábukkan egy több mint 100,000 éves űrhajóra és annak egy szem legénységére. Tudjuk meg mindezt a tőlük nem messze állomásozó amerikai kutatóbázis tagjaitól, akik megtalálják a Norvég tábort, és megdöbbenéssel vegyes hitetlenséggel fogadják az ott látottakat: valami vagy valaki óriási pusztítást végzett a létesítményben. Nem mellesleg találnak egy borzasztó  kreatúrát, ami hasonlít ugyan az emberre, de csak belülről. Az eset mélyebb felderítése végett a bázisra szállítják, ahol hamarosan kezdetét veszik az események. Kiderül, a talált életforma egy vírus, melynek egyetlen célja, hogy megfertőzze és imitálja, lemásolja a megtámadott szervezetet. Itt már senki sem bízik senkiben, a pszichológiai és fizikai terror pedig módszeresen keríti hatalmába a kutatóbázis szerencsétlen tagjait.

A film az 1951-es, Howard Hawks és Christian Nyby nevével fémjelzett The Thing Form Another World című művének "újrahasznosítása". John Carpenternek régi álma volt, hogy az említett alkotást egyszer vászonra vihesse. A történet tulajdonképpen egy klasszikus sci-fi, annak minden mozgató rugójával, minden összetevőjével. John Carpenter és filmes csapata azonban a maximumot hozta ki belőle. A forgatókönyvet jegyző Bill Lancester ötlete (aki egyébként Burt Lancester "nem esett messze almája"), mely szerint nem egy űrből érkezett szörny, hanem egy különösen kegyetlen vírus (ahogyan az az eredeti 1938-as, alapul szolgáló novellában is olvasható) tartaná rettegésben az elszigetelt kutatóbázis tagjait, mindent elsöprő atmoszférával ruházta fel a sztorit. Az "ember embernek farkasa" szociál-axióma itt kiválóan működik, köszönhető a kellően megformált karaktereknek és a kiváló történetvezetésnek.

Érdekesség, hogy itt a Déli-sarkon zajlik a történet, míg elődjénél az Északi-sark szolgáltatta a helyszínt.

John Carpenter zseniális rendezése még egy olyan kevésbé ismert színészgárdát is képes volt abszolút profira instruktálni, kiknek nevei nem éppen az Oszkár díjkiosztó gálák állandó szereplői. A helikopter pilóta-telepvezető R. J. MacReady (Kurt Russel) neve lehet egyedül ismerős a nagyközönségnek, akinek nem ez volt az első munkája Carpenterrel. Rendezőnk a Menekülés New Yorkból című filmjében fedezte fel Russelt, aki így gyakorlatilag házi színészévé avanzsálódott az évek során. De természetesen a többiek játékával sincsen semmi probléma, nagyszerű gárda domborít egy iszonyatos körülmények között forgatott korszakalkotó moziban. A film apokaliptikus hangulatát csak fokozza, hogy egy darab hölgy sem szerepel a filmben. Hiszen régóta tudjuk, hogy a női nem szerepeltetése mindig feloldó erővel bír. Itt azonban egyetlen női hang csendül csak fel a 90 perc alatt, az pedig nem más, mint MacReady sakk szimulátora, amit kissé "ismerős" módon már az elején kiiktat, és akinek az az Adrienne Barbeau kölcsönözte a hangját, aki később Carpenter felesége lett. Ezen a ponton muszáj még említést tennem Jed-ről, az első jelenetek kutya főszereplőjéről, aki minden bizonnyal a kor egyik legjobb állat színésze volt. Kiválóan játszotta a valamire készülő organizmus szerepét. Rengeteget dolgozott a kamerával, és még ha szemből is vették, soha egyszer sem nézett az operatőrre vagy a csapat bármely más tagjára. Hátborzongató.

A kreatív direktori munka tehát John Carpenter kezében - nem elégszer hangoztatva - időtálló klasszikust eredményezett. A körülmények ellenére fantasztikusan tálalták elénk a különböző külső és belső helyszíneken forgatott jeleneteket, melyek minden kockájáról süt az a rettenetes atmoszféra, amely még a bemutatott katasztrófa nélkül is hátborzongató és csontig hatoló volna. A bázisra nehezedő farkasordító hideg, a bezártság végletekig klausztrofób ábrázolása, a civilizációtól teljesen elzárt maroknyi ember deviáns túlélési stratégiái dramaturgiailag mind mind nagyszerűen teljesítenek. A színészek valóban -20 körüli átlag hidegben forgattak, mely mindenképpen embert próbáló feladat lehetett. Voltak is kisebb nagyobb fagyási sérülések, megfázások, melyek hatása nagy mértékben nehezítette a forgatás körülményeit. A stúdióban készült felvételek alkalmával ugyanolyan körülmények között dolgoztak, így gyakorta előfordult, hogy odakint tombolt a 35 fokos meleg, míg a stáb odabent jó 40-45 fokkal kevesebb hőmérsékletben próbálta a soron következő vérengzést.

Szerencsére a  speciális effektusok legalább olyan jól sikerültek, mint maga a rendezés, köszönhetően a kiváló csapatnak, melyben még maga Stan Winston neve is megtalálható volt. Ő felelt az első metamorfózis során bemutatott "kutya-szörny" megalkotásáért. Erdetileg helyettesítő szerepet szántak neki, mivel az akkor 22 éves Rob Bottin a feszített munkatempónak köszönhetően idekimerültséggel került kórházba. Így kezdhette meg az akkor már jócskán magasra tett elvárásokkal szembe találkozó Winston a kutya-organizmus munkálatait, ami egyébként a végén stop-motion technikával életre keltett "Blair-szörny" partnereként lett másodjára is felhasználva. A tényket boncolgatva mégis mindennél jobban az dicsérheti a csapat munkáját, hogy effektjeik mai szemmel nézve is maximálisan megállják a helyüket. Nincsenek mosolygásra késztető elemek, minden a valóság szörnyű bemutatását szolgálja.

Természetesen a forgatás tartogatott nehézségeket. Több baleset is lassította felvételek rendes menetét. Az egyik éppen rendezőnk nevéhez köthető, aki az egyik robbantásos jelenetnél majdnem a levegőbe röpítette az egész stábot. Így azonban "csak" az effektesek több napi kemény munkája veszett kárba. Voltak természetesen költségkímélő megoldások is a filmben. Az elején látott porig égett Norvég tábor gyakorlatilag ugyanaz a tábor volt, amiben az események zajlottak, és amit a végén a földdel tesznek egyenlővé. Így valószínűsíthető, hogy a Norvég táborban játszódó jelenet csak a film fináléjának leforgatása után került felvételre.

A film 1982-ben készült, amikor a világot egy új, ismeretlen és mindennél veszélyesebb vírus tartotta lázban. Az AIDS-től való félelem, a biológiai katasztrófa lehetősége kiválóan lett a filmbe implantálva. Hiszen nem pusztán egy egyszerű sci-fi-horror gyermekről beszélhetünk, mert a moziban benne rejlik egy globális katasztrófa lehetősége is, amit egy zárt közösség tagjain keresztül modelleznek nekünk a készítők. A szereplők abszolút emberien viselkednek, lehetőségük van megmutatni, amitől a legjobban félünk. Nincs segítség, nincs menekvés, nincs remény, hőseink tudják, hogy a folyamatnak mindannyiuk halálával kell végződnie, hiszen a fertőzést csak így lehetséges megállítani. Ennek ellenére készült a filmhez egy alternatív befejezés, mely happy end-el végződik ugyan, ám rendezőnk mégis jobbnak látta, ha tartja magát az eredeti elképzeléshez: túl reális a mozi és annak témája, hogy az bármiféle megnyugvást hozzon. A nihilista befejező képsorok így vésik bele örökre magukat a mozgófilm történetének emlékezetébe. Nem utolsó sorban pedig  elindították egy trilógia útját, melynek apokalipszis víziói mindent elsöprő erejűek. További két darabja A Sötétség Fejedelme és Az Őrület Torkában, ahol a világvége szintén nem kívülről, hanem megfoghatatlanul, gyakorlatilag az egyes ember magában hordozott múltjából illetve jövőjéből irányultan váratlanul érkezik.

Bizonyosan nagyon nehéz egy olyan klasszikust vizsgálat alá vonni, mely óriási rajongótábort mondhat magáénak. Megvannak a vélemények, a sajátos hozzáállások, ám nekem mégis régi vágyam volt, hogy írjak róla. Napjainkban felröppent egy hír, mely szerint újra akarják forgatni ezt a munkát. Jóllehet még maga a "zombikirály", George A. Romero is álmai között dédelgeti annak lehetőségét, ám valószínűleg arra soha nem fog sor kerülni. Én őszintén remélem megmarad nekünk így, ebben a formájában, és nem lesz megcsúfolás áldozata. Hiszen kozmikus alaptörvény, hogy ami tökéletes, azon bezony már csak rontani lehet. És ha valami, akkor ez a mozi azt semmiképpen sem érdemli meg. Hitelesítés ITT.

Titánok Harca - Freddy Vs. Jason (2003)

Mondhatják, hogy a horror film minden tekintetben megtűrt műfaj, mégis kivételes rajongó tábort mondhat magáénak. A horror tulajdonképpen abból építkezik, ami minden emberben a legerősebb érzelem: a félelemből. Ennek az ősi és kollektív emóciónak az irracionális esztétikája jelenítődik meg a vásznon, amikor horror filmről beszélünk. Csupa olyan tézis talál utat a megvalósítás felé, amely minden emberben benne lakozik. Legyen szó itt az ismeretlentől való félelemtől, egy űrből jött invázióról, biológiai apokalipszisről, és úgy általában véve a halálról. A halál pedig kitüntetett helyet foglal el minden ember életében. Hiszen nincs annál félelmetesebb, mint annak a ténye, hogy egyszer meghalunk. És nem elég, hogy meghalunk, de vajon milyen formában ér majd minket a halál, és vajon mi lesz velünk a halál után? Ennek a gondolatnak az asszociációira építi a horror a sziklaszilárd alapját. Azt az alapot, amely egyidős az emberiséggel, és amelynek évszázados kultúrtörténeti hagyományai vannak. Ennek kétségkívül a legmodernebb és leghatásosabb eszköze a mozgókép, melyen keresztül vizuálisan is képesek vagyunk átélni minden borzalmat, amely az emberi tudatban valaha csak megfogant. Ez részben jó, mert sokkal intenzívebb behatások érnek bennünket, részint pedig rossz, mert kénytelenek vagyunk mások elképzeléseire hagyatkozni. De mi a helyzet az álmainkkal?

Számtalan rémtörténet született már álmokból, vagy valamilyen vízióból. Elég csak R. L. Stevenson Dr. Jekyll és Mr. Hyde Különös Esetére gondolnunk. Innen pedig már csak egy lépés annak az elképzelése, mi lenne, ha mindez valósággá válna? Wes Craven rendező - akinek nevét nem hiszem, hogy sokat kéne elemeznem - is eljátszott ezzel a gondolattal, és milyen jól tette. Egy kis csavarral és fantáziával máris készen volt korunk egyik legnagyobb horror ikonjának alakja, aki immáron 25 éve riogatja az Elm utcai „retardáltakat”. Ám Freddy Krueger – mert hogy a rémálom nevet is kapott – nem volt előzmények nélküli. Találkozhattunk már über-gonoszokkal a vásznon, méghozzá nem is olyan sokkal A rémálom az Elm utcában című film 1984-es bemutatója előtt. Jason és Myers pár rész óta riogatta már a fiatalokat, és azon kívül, hogy karakterük ikonná nőtte ki magát, közelről sajnos nem ismerték egymást. A találkozás mégis törvényszerű volt, még ha erre húsz évet kellett is várni. Freddy és Jason egymásra találtak, és a két titán egy gigászi küzdelemben megmutatta, mi Hollywood istene.

Azt azonnal leszögezném, hogy elég nehéz úgy egy franchise – egyenesen kettő, nem is egy - utolsó tételét elemezni, hogy nem ejtünk szót az előzményekről. Én ezt a nem igazán elhanyagolható tényt annak rendje és módja szerint el is hanyagolom, és inkább arról beszélek, ahol a két hosszú és rögös út összeér.

A rémálom az Elm utcában és a Péntek 13 széria záró darabjának számító Freddy vs. Jason egy okosan időzített dobása volt a New Line Cinema stúdiójának. A rémálom az Elm utcában sorozat akkor már közel tíz éve jegelve volt, és valljuk be, a Jason X-ben sem volt már sok újszerű elem. A crossover már régóta a levegőben lógott, és 2003-ben a New Line elérkezettnek látta az időt, hogy elővegye és leporolja az aranytojást tojó tyúkját, egyúttal kiküszöbölje a rajta esett csorbát.

A történet szerint Freddy Krueger, az Elm utcai mészáros már jó ideje a pokol valamelyik sötét bugyrában csücsül, mert időközben a feledés jótékony leple borult emlékére. És amiről nem tudnak, az nincs is. Így nincsenek rémálmok, Freddy barátunk pedig maximum csak a körmeit reszelheti valamelyik játékszerén. Ám megunva a malmozást egy ördögi tervvel életre kelti a kristály-tavi gyilkost, Jason Voorhees-t, akinek a segítségével kísérli meg elérni, hogy a gyerekek újra félni kezdjenek. Így ő megerősödve ismét hatalmat nyer a fiatalok álmai felett. Ám számításába hiba csúszik, hiszen Jasonnek esze ágában sincs leállni, boldogan aprítja a jónépet. A különböző baljós jelek kapcsán viszont egyre többen kezdik emlegetni Krueger nevét is, így az mind nagyobb erőre tesz szert, hogy ördögi tervét valóra váltsa. Ám ahhoz előbb el kell tennie Jasont az útból. A fiatalok azonban rájönnek, hogy csak úgy pusztíthatják el Freddy-t, ha hazai pályán Jason elé dobják. A harc pedig nem lesz mindennapi.

Jó slasherhez mérten, itt a sztori ismét csak körítés. A hangsúly a minél több kiontott belen, a változatos halálnemeken és természetesen a két titán gigászi küzdelmén van. Szerencsére egyik pont sem teljesít rosszul, a mozi egy kiválóan tálalt darabolós-mészáros horror őrület. Freddy humora és gonoszsága a régi, és Jason pengéjén sem esett csorba. Előbbit a széria reklámarca, Robert Englund alakítja, míg Jason szerepében Ken Kirzinger domborít egy felejthetetlent. Ennek fényében a többi színészt gyakorlatilag kár is felemlegetni, mert én kérek elnézést helyettük. Szerencsére a rendezés jó kezekbe került. Ronny Yu nem mondható kezdőnek a pályán, és a zsáner területén is alkotott már, úgyhogy szomorú is lett volna, ha nem dirigál jól. A beállítások zseniálisak, a halálnemek felejthetetlenek, a két titán küzdelme pedig filmtörténeti remek. Remélem nem túlzok, de azonnal lementem gyerekbe, ahogy megláttam, mit művel ez a két szuper gonosz. A speciális effektek szolidan korrektek, az álomjeleneteknél viszont kiválóan alkalmazzák a már jól bevált eszközöket. Egyébként a filmhez 300 gallon művért használtak fel, ami iszonyatosan nagy mennyiség. De ne feledjük, mindenből dupla adag kell, legfőképp a vérből.

A mozi lehetősége igen régóta érlelődik a két stúdió megvalósítandó projektjeinek listáján. Már 1987-ben akartak egy crossover-t, csak akkor a két tulajdonos nem tudott megegyezni a jogokon, így a dolog váratott magára. Egyébként Jason atyja, Sean S. Cunningham nagy álma volt már összeereszteni a két ikont, a New Line persze valahogy mindig másba fogott helyette. Ráadásul a Rémálom széria újraélesztésére tett kísérlet, a New Nightmare bukása egy időre - konkrétan több, mint tíz évre - el is vette a kedvét a stúdiónak attól, hogy újabb Freddy-s vérengzést dobjanak piacra. A jég szerencsére megtört, és a két anti hős megmutathatta, hogy gonoszságuk mit sem kopott az évek során.

A magam részéről nem tudok, csak elismerő szavakkal beszélni a filmről. Annak ellenére mondom ezt, hogy tudom, ez a rész is megosztotta a rajongókat mindkét fél részéről. Akadnak, akik a rendező személyével nem tudtak kibékülni, és akadnak, akik egyenesen az összeeresztés feleslegességét hangsúlyozták. Azt nem tudjuk, mi lett volna ha, én mégis azt mondom, ez nagyon kellett már. A sorozatoknak mindenképpen jót tett az, hogy kicsit gatyába rázták az egzisztenciájukat. Ha engem kérdeznek – ami tök felesleges, mert én nyálcsurgatva nézek mindent, ami Freddy – akkor csak azt tudom mondani, a mozi megérdemli, hogy tegyen vele egy próbát, aki még nem tette. És ha kell egy kis unszolás – jó ciki – akkor ITT azt is meg lehet tenni.