Saját bevallásom (nem adó) szerint vonzódom a retrohoz. Semmi sem nyűgöz le annyira, mint amikor találkozok egy igazi szocreál művházzal, étteremmel, pop-art felirattal akár egy kólás üvegen, akár egy 20 éve bezárt alsóvárosi cukrászda még megmaradt ablakain. De ugyanúgy szeretem a filmtörténet igazi különlegességeit is, legyen szó klasszikusról, kultmoziról vagy csak egy jófajta 80-as évek horrorról. A volt szocialista blokk területein különösen erős ennek a maradvány jellege, hiszen a rendszerváltás óta a gazdasági, politikai illetve kulturális élet területén ezekben az országokban ment végbe a legnagyobb változás a "falon túl"-országaihoz képest. Így a mi sarki Gyöngyvirág Presszónk, vagy Helyőrségi Művelődési Házunk egy angolnak, de pláne egy svédnek nem mondanak semmit, így nem is képesek elindítani pavlovi effektus módjára az édes nosztalgia semmihez sem fogható érzését.
De ha azt mondanám, hogy KGST piac, jó magyar nyelven "lenyó", akkor szintén csak értetlenül bámulnának rám, és nem értenék, mért őrzöm kincsként az ott szerzett okádék minőségű, hangalámondásos video kazikat. Ezek mind-mind hozzátartoznak az én retro fogalomtáramhoz, ha pedig nosztalgiázni szeretnék, már kapom is le a polcról mondjuk a Rambo egy ilyen példányát, és boldogan skubizom az amúgy nulla élvezeti faktorral rendelkező VHS-t.
De kiben ne hagyott volna mély nyomot a panel telepek semmihez sem fogható hangulata, körülötte jobb esetben szemét teleppel, rosszabb esetben romák lakta "közösségi fórumokkal". Ez a lakótelep, ez a külvárosi élet számunkra mást jelentett, mint nyugati testvéreinknek. A lepukkant játszóterek, az építkezésről otthagyott törmelékkupacok, az isten tudja honnan odakerült gumiabroncsok, az urbanizáció kézzel fogható jelenléte, ám a szegregáltság mégis megalázó érzete nekik csak egy mese volt, amivel ijesztgetni lehetett. Ezért valószínű, hogy a natúr realizmus hatásmechanizmusa számunkra intenzívebb képi asszociációkat okoz, mint szóban forgó filmünk írójának esetében. A tárgyalt alkotás - nem árulok el sokat - tulajdonképpen egy vérbeli retro, egy szub-realista mozi, csak a színezet más. Mert amikor egy Stockholm melletti, nyomorúságos külvárosi lakótelepről beszélünk, bezony nem a fentebb említett dolgokra kell gondolni. Ennek ellenére azt már most előre bocsátanám, hogy a film, illetve a történet nem okozott csalódást. Hiszen nincs annál erősebb dramaturgiai innovatívusz, mint amikor realista és szürrealista fej fej mellett erősítik és segítik egymást.
Blackeberg egy alig pár évtizede megépített mesterséges "világ", melynek egyetlen kardinális tulajdonsága, hogy létezését legitimáló múlttal sajnos nem rendelkezik. És ez mindent elárul erről az alsóvárosi, egyen lakásokkal tarkított apró szegletről, ahol soha semmi nem történik. Itt él Oskar is, a 11 éves fiú, akinek furcsa szokása, hogy az újságban megjelent gyilkosságokról szóló cikkeket gyűjti. A szomszédba azonban új lakó költözik, Eli, a 12 éves lány, aki keresi a fiú barátságát. Kettejük kapcsolata hamarosan mélyülni látszik miközben a történetből egyre inkább bontakozik ki valami szürreális, valami felfoghatatlan, és hirtelen olyan szubtextusok kereszttüzében találjuk magunkat, mint kirekesztettség, szerelem, bosszú. A két gyermek élete szép lassan pedig egy rendkívül jól tálat rémtörténetben ölt alakot előttünk.A film John Ajvide Lindqvist regénye illetve forgatókönyve alapján Tomas Alfredson direktori felügyelete mellett készült. A két úriemberről ami érdekesség elmondható, hogy lényegében ez az első horror munkájuk. Ez a tény azonban eltörpül amellett, hogy mindketten közel tökéleteset tettek le az asztalra egy olyan témában, melyben nem sok újat tudtak mutatni nekünk évtizedek óta. A mai trend, mely a vámpírokat mind közelebb hozza az emberhez, melyben már már a sötét gonosz kapja az áldozat szerepét, nagy mértékében indította el a vámpír mítosz lerombolásának folyamatát. Ez pedig az emo jegyében fogant, szűz lányokat megindító szappanopera-horrorban, az Alkonyatban talán tetőzött is. Egy biztos, Bram Stoker forog a sírjában, de Dracula gróf is, amennyiben valóban létezett. Mégis ebben az olcsó és büdös összetevőktől hemzsegő dömpingben svéd testvéreink ismét előálltak egy korszakalkotóval.
A történet minden tekintetben egyedi egy olyan világban játszódva, mely valóságos, olyan élet helyzetekkel, melyek hétköznapiak, és olyan panelekkel, melyek működnének akkor is, ha történetét tekintve Dracula gróf valamely "leszármazottjának" következő vérengzésére lenne kiélezve. A zseniális forgatókönyv és rendezés mellett találkozhatunk lenyűgöző fényképezéssel, és tökéletesen illeszkedő zenével. A színészi játék pedig magasan viszi a pálmát. Itt gyakorlatilag két főszereplőről beszélhetünk, akik mindketten gyermekek még, és akik olyan szintű meggyőző erővel formálják meg szerepüket, amit ritkán látni manapság. Itt megemlíteném a gyakorlatilag elsőfilmes Lina Leandersson nevét, aki nem elég, hogy elképesztően viszi vászonra az ártatlan gonoszságot, emellett különleges arcával igazán zavarba ejtő jelenség. Az egység koncepciója mégis sokféleséget rejt magában. Bármennyire egyszerűnek hat a történet maga, a felszín alatt magasan kvalifikált társadalmi kérdésekkel és problémákkal találkozhatunk, melyek megoldási stratégiáira kapunk itt egy lenyűgöző alternatívát. Mindez pedig egy retro szuburbanizált környezetbe, gyermekek és hétköznapi, megkeseredett emberek szájába adva.Tárgyalt alkotásunk nem kifejezetten horror ugyan, de erősen rezeg a léc. Vannak benne horrorisztikus elemek, hangulata is igazán sötét, ám mégsem az öncélú öldöklésen van a hangsúly. Ahol a horror domborít, ott csak is a szükség hívja életre. Ennek fényében kiemelném az utolsó jelenetek medencés vérengzését, ahol látni nem látjuk ugyan, de különböző testrészek vízbe potyogásából kifolyólag sejthetjük, mi zajlik a medencén kívül. A jelenet önmagában is megállná a helyét, hiszen egy olyan örök filmes axiómát vesz alapul, aminek ma már az ellenkezője a divat: amit nem látunk, az félelmetesebb. Ez az attitűd lényegében igaz a film egészére. A hatáskeltés dramaturgiája korlátolt naturalizmusával kiválóan egyensúlyoz a szürreális és reális mezsgyéjén, melyből a legfontosabb mindig maga a történet és a két gyermek útkeresése.
A film több fesztiváldíjat is elnyert, köztük a USA-ban a legjobb nemzetközi film kategóriában lett dobogós. Persze ez nem véletlen. Több bejegyzésben is eljátszottam már azzal a gondolattal, miszerint a jövő intelligens filmgyártása Európa kezében van. Csak vessünk egy pillantást a közelmúlt skandináv, angol vagy francia filmgyártására. Tele új ötletekkel, új megvalósításokkal, újfajta filmes szemlélettel, kreatív rendezőkkel. És ismét itt van egy példa, mely magasra teszi a lécet olyan világtrend előtt, mint amit az ugyanebben a témában felmutató Twilight képvisel. Életképessége természetesen tárgyalt filmünknek van. A művészeti értékkel bíró előbb vagy utóbb úgyis helyére kerül, csak sajnos ennek a felismerési folyamatnak ma tovább tart lejátszódnia. A Let the Right One In minden tekintetben egyedi, különleges, és magával ragadó alkotás. És nem utolsó sorban egy fontos mérföldkő a szubzsáner műfajában. Ha kell egy kis unszolás, ITT megtalálod.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése