Shrektegés - Sweatshop (2009)

Ma parlamenti közvetítést néztem. Persze nem sokáig. Nem az én műfajom, valahogy nem bírja a gyomrom, és talán az idegrendszerem sem a legalkalmasabb, hogy a szórakozásnak ezt a perverz módját válasszam. Ez van, én már csak ilyen prűd vagyok. Az intelligensebb olvasók rögtön kitalálhatják, hogy éppen ezért szeretem a horrort. Tudom, hogy galamblelkű érdeklődés, de mit tegyek, ha az előbbitől a hidegrázás kerülget, és napokig tartó szorongásos rémálmok gyötörnek? Na ugye, nem kell a fölös para, maradok az utóbbinál. Nehéz titkolni, hogy gyerekkorom óta osztatlan rajongással övezem ezt a kifejezetten könnyed műfajt. Még akkor is, ha manapság bár ismétli önmagát. Na persze ez maradéktalanul elmondható kedves honatyáinkról és agyatlan képviselőtársaikról is, akik alacsony költségvetésnek álcázva gyártják a nekünk oly drága "vetítéseket". Hát akkor meg már inkább a könyedebb kikapcsolódásnak hódolok. Ezzel, azt gondolom, egyet is lehet érteni. A bátrabbak bár nézhetnek helyette még Pimpát vagy Biga Csiga meg Batka Manót, de azt tényleg csak az edzettek tegyék.

Tehát marad a horror, abból is a műfaji paletta teljes választéka, mer' ha valamit ugye elkezdünk, akkor azt természetesen csináljuk komolyan. Így került kezembe a Sweatshop című mozi. Bezony, az a Sweatshop című mozi, ami hazai pályán tuti keveseknek mond akármit is. (Bízom azért benne, hogy a horror megrögzött rajóngóinak viszont nem kell bemutatnom. Legalábbis a címet.) Nem csoda, ezt majd alább ki is fejtem, hogy miért. Manapság az alacsony költségvetés már nem jelent egyet a klasszikussá válással. Talán régen ez így volt, de ma már lényegesen kevesebb alkotás válik klasszikussá, zsánertől függetlenül. Talán a nincs új a nap alatt általános igazság segíthet ennek a problémának a feltárásában, de ennek a kifejtését másra vagy máskorra hagyom. Azt viszont megosztanám lelkes (vagy lelketlen) olvasóimmal, hogy mit gondolok erről az ordas mód egyszerű moziról. Mi is jön? Ja, a sztori. Jó megpróbálom.

Egy tucat emo kinézetű, extrém tini foglal be egy raktár vagy gyár szerű épületet. Valószínűleg egy bulit akarnának ott rendezni, mert azonnal hozzá is látnak a hangfalak, fények és egyéb kellékek beszerelésének. Közben isznak, élvezik egymás társaságát (teccik érteni), és barangolnak feleslegesen. Ám valakik vannak még rajtuk kívül az épületben, akik szisztematikusan és változatos módszerekkel kurtítják a kis csapat tagjait, és akiket minden bizonnyal nem lehet lekenyerezni egy üveg sörrel, vagy egy ingyen numerával.

Nagyon sovány, igaz? Pontosan ezt érzi az ember. Jómagam a film több, mint feléig azt éreztem, ez bizony vetekszik egy veterán NSZK pornó dramaturgiai és koncepcionális felépítésével. Keserves sztorilájn, amit be is tudtam az alacsony költségvetés miatt nélkülözött profi forgatókönyv írónak. Ennek ellenére mégis minden tiszteletem az alkotóké, ugyanis ebbe a Zimány Linda szellemi egyszerűségével vetekedő plotba bezony belecsempésztek egy apró, de annál hasznosabb 'drámai' szálat, amit ugyan én nem hiányoltam, mégis jól esett. A karakterek pedig teljes gőzzel próbálják átadni a lényeget. És ha már a karakterekről esett szó, jól meglepődtem, mikor a főcím után rögtön az első szereplő kiírása a következő képpen történt: "Introducing   Ashley Kay. Sokat ígérő igaz? Szóval a színészgárda igazán kellemes újdonsággal szolgált, mégsem nevezném őket idegesítően szarnak. Sőt, néha még mosolyra is késztettek, amit persze nem pejoratív kell érteni. Komolyan, egyik másik megütötte a mókás kategóriát, persze önmagában még ez sem lett volna elég a sikerhez, legalábbis ahhoz semmiképp, hogy tetszési mutatóimat az egekbe emelje. Ami persze az egységet tekintve sem történt maradéktalanul meg. Csak hogy ne áruljak itt felesleges zsákbamacskát. 

Az alacsony költségvetés tehát erősen rányomta bélyegét a mozira, na de melyik az a low budget horror, ami a kellő finanszírozási alap hiányától nem szenved ilyen-olyan csorbát. Hát ritka az ilyen, mégsem használnám Lázár Jánosunk (ir)releváns kijelentését, miszerint "akinek semmilye sincs, az annyit is ér." Ezt talán aranyba kéne foglalni, mégsem tudom azt mondani, hogy ebben a tekintetben helytálló. Ugyanis maximálisan érződik a filmen az a törekvés, ami egyben a lényege is. Mégpedig, hogy azt a keveset a minél hitelesebb, látványosabb és élvezetesebb halálnemekre illetve a gore-ra fordítsák. Ez az a momentum, ami a filmet felemeli az élvezhető kategóriába, és kellemes szűk másfél órát biztosít. A rendezés ennek megfelelően csak annyit enged meg magának, amennyi szükséges. Se többet, se kevesebbet. Helyenként érződik, hogy bizonyos jelenetekben a költségkímélés a legfontosabb szempont, míg a henteléseknél szépen kivitelezett speciális munkálatok kaptak meglepően precíz hangsúlyt. Ez az, ami megmenti a filmet, ami többek között jót tesz neki. A gyilkosokról nem tudunk meg ugyan semmit (odarakták je őket vagy maguktó' mentek?). A két női rém olyan, mintha Lamberto Bava klasszikusából, a Démonokból léptek volna elő egy kis nosztalgia riogatásra. Faszikánk viszont jó sok kézjegyet visel magán, és itt nem a kapálózó tini macákra gondolok. Van ezen kérem szépen mamut szőrme vagy mi, az úgy takarja, meg valami kurva nagy hegesztő sisak, meg állandóan egy böszme kalapácsot (én úgy láttam) lóbál, mint valami elbaszott troll. Ezért aztán maga Shrek is domboríthatna a jelmez alatt, aki itt éppen valami kis mellékesért gályázik, amíg a Dreamworks jegeli jól fizető sorozatát. Na de ez engem nem is annyira érdekel, mert amit művel, az viszont igazán kellemesnek mondható: változatos vérengzés, szerethető karakter. 

A film tehát jó. Vagy legalábbis nem rossz. Hozza a neki szánt szerepet, se többet, se kevesebbet. Ez nem az a forma, ami bármire is pályázni akarna, vagy bárminek a helyébe kívánna lépni. Ez kérem szépen egy jól összerakott független vérengzés Stacy Davidsontól, akinek immáron ez a második ámokfutása. Figyelemre méltó, annál is inkább, ugyanis a  vizuális effekten terén is kellemes munkákat tudhat már maga mögött (többek között tárgyalt munkáját is). Ebből akár még bármi lehet, én mindenesetre legközelebb is bizalmammal fogom illetni emberünket. Egy kis kacsintás a jól számított slasher felé mindig örömmel tölt el, hátha még az élvezetesnek is mondható. Elállnék most a hasonlítgatásoktól, az egyéb indokolt vagy indokolatlan kritikáktól, ugyanis nálam a mérce mindig (legalábbis mostanság) azon van, hogy kellemesen töltöttem-e a kiszabott másfél órát, szenvedtem-e valamilyen károsodást, vagy ezt sikerült elkerülnöm, és hogy el tudta-e vonni a figyelmem attól a rémálomtól, amit a délelőtt elszenvedett parlamenti közvetítés okozott. Azt hiszem, kijelenthetem, hogy a válasz igen, ami és amennyi nekem bőven elég.

Tessék ITT csekkolni.

Deportált Michael - Fritt Vilt 3 (2010)

Északi testvéreink tudnak valamit. Ennek már én magam is többször hangot adtam, bizonyításképp pedig csak vessünk pár pillantást munkáikra, amit mostanság a műfajban alkottak. Persze nem találnak föl ők semmi újat, viszont ahhoz, hogy manapság minőséget prezentáljon valaki is a témában, elég csak egy csöppnyi szemléletváltás. A spanyol viaszt hagyjuk a spanyolokra, vagy akinek kedve van hozzá. Én sokszor már azzal is bőségesen megelégszem, ha nem borulok bele a még szinte meg sem kezdett popcornos zacskóba, veszélyeztetve ezzel saját testi épségemet. Néha azért ezen el szoktam gondolkodni. Szóval hogy mennyire működik agyunk védelmi mechanizmusa. Egy egy ilyen film megtekintése erősen agysejtromboló hatású, úgy működik, mint a drog, kinél gyorsabb, kinél fájdalmasabb és hosszabb agyi leépülést okozva. Így ha elalszunk a lejátszóba gyanútlanul berakott mozin, örömmel konstatálhatjuk, hogy ismét megmenekültünk valami sokkal rosszabbtól, mint amit elénk tárhat a képernyő, ami persze maga a kiváltó ok. Attól például, hogy nyálcsorgató, magunk alá szaró gnómokká váljunk, fájdalmas terhet jelentve akár családtagjainkra, akár toleranciamentes (avagy intoleráns) társadalmunkra. 

Bátran ki lehet logikázni a leírtakból, hogy ha bizony felkészülni nem is mindig lehet a bennünket veszélyeztető celluloid fegyver beláthatatlan következményeire, azért a rutinosabbaknál ennek a valószínűsége mégiscsak csökkenthető. Gyakorlással persze, mint minden. Kitartó gyakorlással. Ehheehe... Ezért ha kezünkbe téved egy akár európai, akár lokálisabban nézve északi termék, joggal gondolhatjuk, hogy valamivel magasabb színvonalat, nézhetőbb minőséget, élvezhetőbb másfél órát kaphatunk mindenféle káros következményektől és mellékhatásoktól mentesen. Ezeken az apró előkészületi, illetve felkészülési időszakon edződve sikerült 2006-ban egy kellemes horrora akadnom, ami azóta egyöntetűen kategóriájának egyik gyöngyszemévé avanzsálódott. Nem más volt ez, mint a Fritt Vilt aka Cold Prey, ami minden kétséget kizáróan minőségében élesztette újjá a műfaj haldokló (ha nem halott) zsánerét. Úgy is fogalmazhatnánk: Michael Meyers-t fogták norvég testvéreink, és a hideg északra deportálták, új személyazonosságot adtak neki, és kitették riogatni. Jól tették.

Na de ahogyan a bejegyzés címe is jelzi az agyilag még nem annyira zsibbadtaknak, immáron a harmadik részt tolták elénk a készítők. Hogy az első sikere miatt, vagy mert ez egy filmtörténeti hagyomány, vagy mert ők is unatkoznak, nem tudni, azt viszont nehezményezem, hogy barátaink sem képesek tanulni az örök érvényű tanulságból: ne készíts folytatást, mert a nagy számok alapos törvénye szerint az úgyis szar lesz. Ha nem, szerencséd van, (hogy elnézték), az viszont ritka. Na de nézzük, mivel is állunk itt szemben, és mennyire érvényesül az 'európai horror csak jó lehet' igazsága (ha érvényesül egyáltalán) ebben a bátor tripladik folytatásban.

1976-ben Gunnar még gyerek, akit hoteltulaj szülei (leginkább nevelőapja) fogyatékossága miatt drasztikusan próbálnak meg elrejteni a világ elől. Sötét pincében tartják állati körülmények között, testi fenyítéssel és megaláztatással adva hangot akaratuknak. Ám 'hősünk' megszökik, és kegyetlen bosszút áll szülein az elviselt kínokért cserébe. Majd megismerkedünk Jonnal, és annak rendőr rokonával, aki az eltűnt fiút keresi. Jon furcsa viselkedése ekkor még nem szúr szemet senkinek, így hamarosan 12 évet ugrunk az időben, ahol pár fiatal az azóta bezárt és elhagyott hotelt akarja felkutatni. Természetesen rendőrünk viszi ki őket a helyszín közelébe, aki elől ez a pár norvég retarda jól el is titkolja szándékát. Ezek után persze nem is igen sajnáljuk, mikor Gunnar megjelenik, és szisztematikusan jobb létre kényszeríti szerencsés (bocs, szerencsétlen) hőseinket.

Láthatjuk, hogy a történet nem ott folytatódik ám, ahol a második rész véget ért. Szóban forgó alkotásunk ugyanis egy előzményfilm, így tehát visszamegyünk oda, ahol Gunnar (Michael) azzá válik, amit már jól megszokhattunk tőle. Kedvenc időtöltéséül - egyben hivatásul, ahogy amerikai rokonai -, ő is az idegesítő tinik levadászását választja, és ha kell, hát erre kitartóan képes várni annyit, mint egy Élien a reprodukálásra. Addig mondjuk ő jól elvan különböző állatok megnyúzásával, persze csak azért, nehogy kijöjjön a gyakorlatból. Ezt meg mi a francért rónánk fel neki? Na igen, csak itt van egy kis gond. Mégpedig, hogy itt Gunnarunk még full amatőr. Amit persze én következtettem ki, nem a koncepció része, a készítők biztos csak véletlenül bénázták le.  

A rendezés Mikkel Brænne Sandemose munkáját se nem dicsérheti, se nem köpködheti. Nem is kell mondanom, hogy mindhárom részt más más rendező rakta elénk, ebből az utolsó kettő volt az, akiknek semmilyen tapasztalata nem volt ezen a téren. De egyébként nem is lenne ez olyan nagy baj, annyival könnyebb róluk írni. Szóval nem is ez a legnagyobb problémája a harmadik résznek. Inkább, hogy az előző kettő stábjából egyáltalán nem találunk, - vagy csak elenyésző mennyiségben - neveket. Így a forgatókönyvet is no name, bontatlan csomagolású arcok jegyzik, ami talán a leggyengébb pontja a mozinak. Magyarán a karaktereket és a sztorit megalkotó Roar Uthaug immáron teljesen kimaradt a projektből. Ez meg is látszódik rajta. Vontatott sztori telve logikai bukfencekkel, idegesítő karakteralkotással, és érdektelen történettel. Mert annyi már uram bocsá' csak elvárható, hogy egy előzmény filmnek olyanja legyen már. Semmivel sem vagyunk ám előrébb, mint amit az első két részből megtudunk. Sehol egy csavar, egy megdöbbenésünkből adódó nőies kézmozdulat a szánk elé, vagy csak (ha már slasher) egy egészséges mészárlás. Ezt már önmagában erősen nehezményeztem, és akkor jöttek a szereplők... Hol van Jannicke, azaz Ingrid Bolsø Berda, akitől már önmagában szerethető volt az első, és még a második rész is? Hát ő bizony nincs sehol, csak az én szomorúságom vetült ki a képernyőre, bármennyire is becsülettel próbál helyére lépni az abszolút kezdő, így nevével semmitmondó Hedda, azaz Ida Marie Bakkeru. A többiek említésétől most eltekintenék, mert én nem haragszom meg, ha igen. Na jó, akkor kiemelem az egyébként harmatgyenge, ám bájos pofijával mindezt pillanatokra feledtetni képes Sirit, avagy Julie Rust-ot. És akkor ennyit is erről. Szerencsétlen stáb egy pozitív múltú slasher előzményében. Legalábbis a zsánerhez nem tesz hozzá., akár igyekszik, akár nem.

Mit is hozhatnék fel mentségére? Mivel adhatnék érvényt egy pozitív kritikának? Talán most kevés volna, ha csak és kizárólag nemzetiségükkel takaróznék. Mivel objektív (persze a kritika sosem az) szeretnék maradni, egyértelmű, hogy nem lehet ennyivel elintézni, nem lehet ezzel az igazságot véka alá rejteni. (ezt de szépen írtam vazzeg) Az igazság pedig, hogy egy átlagos és felesleges mozit kaptunk most északi testvéreinktől, amit én még el is néznék, és naivan legyintenék, ha nem szóban forgó filmünkkel tennék mindezt. Úgy látszik, mélyrepülést akarnak, azt pedig, ha így folytatják, nem is fogják elkerülni. Persze a mozi, félreértés ne essék, nem nézhetetlen, de színvonalában mindenképp gyengébb, mint idősebb testvéreik. Rezeg a léc, nagy bukta lehet belőle, ha ezt a jövőben így akarják tovább folytatni. És arról még nem is beszéltünk, hogy erősen elvették a bizalmam, amit az első résszel tisztesen beléjük fektettem. Mindent mi sem eszünk meg, és nagyon is jól tudjuk, hogy a sikert csak egyszer lehet meglovagolni. Kicsi az esélye, hogy egymás után háromszor visszük el a lottó ötöst. Na, így kell ehhez is hozzáállni. 

Azért ITT rá lehet kacsintani, legyen, akinek megjön hozzá a kedve. Vagy ha már az első kettőt láttad, hát csak nézd már meg ezt is.

Az Ördög Személyleírása - Őrült Stone, avagy 2008 a Patkány Éve (1992)

A környezetszennyezés és annak következményei nem egy filmes projektnek nyújtott már elegendő szellemi táplálékot. Gyakorlatilag szemérmetlenül ráfogható minden, ami negatív relációba tehető a  'látszólag' fennálló renddel, legyen szó ökológiai, meteorológiai, vagy fiziológiai katasztrófáról. Ennek termékeny táptalaján pedig létrehozhatók dekadens világnézeteket valló csoportosulások, nem kevésbé deviáns tagjaikkal. Ezek legtöbbször csak csökevények, nem más, mint a katasztrófa sújtotta életben maradottak életképtelen reakciója a megváltozott körülményekre és fizikai változásokra bizonyítandó, hogy a - formáját tekintve rohadtul mindegy milyen - szennyezésnek borzasztó következményei lehetnek. Ennek folyamatait, még ha kicsiben és közvetve is, de már ma érzékelhetjük. Ebbe azért mégsem mennék bele, hiszen jómagam igazán hajlamos vagyok sötét jövőképet láttatni, vagy konspirációs elméleteket gyártani, így készülve azon kiváltságos kevesekhez csatlakozni, akik 'az én megmondtam előre, de senki sem hitt nekem' táborát erősítik.
A mai fogyasztói társadalmak embere saját jólétét ápolva, és küzdve a mindennapok jelentőségteljesnek tűnő, ám mégis jelentéktelen érdemeiért mindennel foglalkozik, csak azzal az színtérrel nem, amiben mindezt megcselekszi. Merthogy a felgyorsult világ az biztosan mindenre jó, csak arra nem, hogy egészségesen éljünk benne, kollektív harmóniában magunkkal és környezetünkkel. Bár nemrég olvastam, hogy gyakorlatilag a kis jégkorszak is nekünk volt köszönhető abban az időben, amikor a környezetet még a mamutok uralták, és akik olyan mértékű metángázt (puki) bocsátottak ki magukból, mely egyensúlyban tartotta Földünk légköri és egyéb tevékenységeit (ajánlom a zöldeknek: ha küzdeni akarnak, hát fingjanak sokkal többet, mint eddig tették). Majd jött a szőrös majomember, leölte a mamutot, és lásd, be is köszöntött a jégkorszak. Abba már nem mennék bele, mára mennyit 'fejlődött' ez a fajta empatikus képességünk, abba viszont igen, miért nagyszerű alkotás az Őrült Stone, amely a video korszak fénykorának egyik méltán kiváló hírmondója, és amelyben ezt a sötét (jövő)képet zseniálisan keltik életre kellő akcióval és horrorral spékelve.
2008-ra az ózonréteg annyira elvékonyodott, hogy ökológiai katasztrófához vezetett. Londont elöntötte a víz, a környezetszennyezés pedig olyan hatalmas méreteket öltött, hogy gyakorlatilag  szabályozhatatlanná vált. Ennek következtében mindennaposak a patkánytámadások, az emberek életét pedig a fertőzésektől való félelem teszi elviselhetetlenné. A rendőrségnek sincs könnyű dolga, hiszen a folyamatos bűnözés visszaszorítására tett erőfeszítésüket ráadásul egy borzasztó sorozatgyilkos felbukkanása nehezíti. Harley Stone hadnagy az egyetlen, aki képes felvenni a harcot a feltehetően nem is emberi szörnyűség ellen.
A történet elsőre egy tipikus poszt-apokaliptikus mozi képét mutatja kellő akcióval illetve természetfeletti szállal ellátva. Mégis egy picit több, mint klasszikus panelekre épülő 'világégés után' sztori. Maga a probléma tárgya már feledteti velünk, hogy itt egy direkt negatív jövőképről van szó. Napjainkban is mindennaposak az áradások, kardinális probléma a környezetszennyezés, illetve az ezzel kapcsolatos klímaváltozásokról szóló aggasztó híradások, úgyhogy különösebb elvonatkoztatást nem igényel a mozi. Nem beszélve a teljesen emberi ösztönökkel és megfelelő motivációval rendelkező, nagy fokú megszállottsággal nyakon öntött, kissé noir karakterről, magáról Stone hadnagyról. Az adrenalin, csokoládé, kávé és szivarfüggő Stone Rutger Hauer zseniális játékával kel életre, melyről csakis szuperlatívuszokban érdemes beszélni. Óriási alakítás az akkor még sokat foglalkoztatott holland vendégmunkástól. Hauer már a Szárnyas Fejvadászban bemutatta nekünk, hogy mire képes a mozivásznon, ha egy minden tekintetben állhatatos, valósággal megszállott szerepet öltenek rá. Stone karakter-jelleme pontosan ilyen, melyet a kissé zöldfülű, sorozatgyilkosokra csak elméleti szinten szakosodott Dick Durkint alakító Alastair Duncan kiválóan egészít ki. Cselekedeteik szürreálisnak ható okait gyakorta csak abszurdnak is beillő párbeszédeikből tudjuk levezetni. A folyamatos őrület teszi fokozatosan legitimmé tetteiket, avagy igazolja a felfoghatatlant. Stone karaktere sem szándékosan megszállott. Az őrület benne csupasz logikával van helyettesítve, melynek maga a történet ad értelmet. Elsősorban ezért is válik mérhetetlenül szimpatikussá ő maga, és természetesen kettejük parádéja.

Kiindulva a leírtakból tökéletesen érthető, ha a rendezésre sem élek negatív szavakkal. Tony Maylam kiváló munkát tett le az asztalra. Emberünk előtte a slasher műfajában talán a The Burningel már alkotott egy klasszikust, de most tárgyalt munkáját gyakorlatilag soha nem tudta felülmúlni. Az atmoszféra kiváló, a színészek jól muzsikálnak, a látvány és hangulat pedig önmagáért beszél, ahogy a hozzá dobott soundtrack is legalább annyira hasít, mint Philip Glass kórusai a Kampókéz betéteiben. Gary Scott Thompson történetében benne van minden, amire az akkori filmes szakma csakis fejbólintással válaszolhatott. Magyarán a forgatókönyv abszolút problémamentes, nem mellesleg pedig az ilyen és hasonló, félig meddig poszt-apokaliptikus mozik között magasan nominált kult kategória.

Érdekes, hogy speciális effektek nem igazán nyüzsögnek a filmben, vagy legalábbis nem tolakodóan. A hangulatot mégis a látvány teremti meg, ami folyamatosan ott munkál a háttérben, arra várva, mikor nyomulhat óhatatlanul elénk. Nem csoda, hiszen a speciális munkálatokért az a David Brighton felelt, akinek ez volt ugyan a második filmje, mégis később olyan klasszikusokon dolgozott, mint az Event Horizon, Gladiátor, netán a  Holnapután. A sötét tónus, az állandóan vizes helyszínek egy idő után önmagukban félelmet és borzongást keltenek, zsigerig hatolnak és a fotelhoz szegeznek. Ennek oldására kiválóan szolgálnak a Stone és Durkin közötti párbeszédek, melyek legalább annyira idézhetők, mint az Alkonyattól Pirkadatigban George Clooney aranyköpései. Magyarán a film percről perce a mélybe ránt, melyből mégsem magunknak kell megtalálni a kiutat. A jól felépített történet ebben is segítő kezet nyújt úgy, hogy közben garantálja a felhőtlen szórakozást.
Az Őrült Stone pontosan az a film, melynek nem kellett különösebben megerőltetnie magát ahhoz, hogy filmes körökben kultikus szerepet tölthessen be. A mai napig hivatkozási alap, ha a horror-akció, netán sci-fi közös gyermekről, vagy a korszak méltatásáról esik szó. Megítélésem szerint az Alienek vagy Predatorok mellé bátran protezsálható a Split Second Patkányembere is. Karaktere van olyan félelmetes, méltóságteljes és hihető (vagy hiteles), mint az előbbiek. Érdekes egyébként, hogy a film záró sorai akkor folytatást sejtettek, mégis a közel húsz év alatt egyszer sem merült fel annak a gondolata, hogy ennek a pozitív utóéletű remekműnek továbbfűznék a szálait. Nem mintha vágynék egy második részre, mert ha úgy is lett volna, azt még a '90-es években le kellett volna forgatniuk. Csak furcsállom. De ez maradjon az én problémám, addig is tessék legalább fél évente bepörgetni ezt a klasszikust, hiszen a Magyar Fangoria jóvoltából már jó pár éve DVD minőségben élvezhetjük. 

Trailert meg ITT találsz, (de minek).

'A lányokat megölik, ugye?' - Jack Ketchum's The Girl Next Door

Az amerikai horrorokat lehet szeretni, vagy nem szeretni, de egyvalami mégis gyakorta kiderül belőlük. Méghozzá annak ténye, hogy a kisvárosi népek igen beteg lelkülettel vannak megáldva. Amerika a nagy szabadságvágy és önmegvalósíthatóság hatásmechanizmusainak szabadon bocsátása mellett olyan degenerált génállománnyal látta el népét, hogy azt igen nehéz felülmúlni világszinten (na jó Ázsia pici sárga húzott szemű lakói bátran ugorják a mércét). Történelmük csak úgy hemzseg a különféle borzalmaktól, melyeket leginkább saját honfitársaik ellen követtek el. Amerika szabadon enged, de felelősséget nem vállal. Ennek ékes bizonyítéka lehet azoknak a sorozatgyilkosoknak, politikai bűnösöknek, és egyéb gonosztevőknek a lajstroma, melyeknek szűk hányada érdemelhetett csak nyilvánosságot, nem beszélve a számtalan összeesküvés elméletekről. A kisvárosok, 'porfészkek' - igaz ez ugyanúgy a nagyvárosokra is, csak a módszer és az eszköz más - népeivel bármit megtehetünk, hiszen marhára senkit sem érdekel, hogy esténként a tehénszar lapátolásból hazaérkező alkoholista férj hogyan veri félholtra feleségét, és hogyan (gy)alázza meg gyermekeit a lelki és fizikai terror legkülönfélébb - szigorúan improvizatív - módszereivel. A rendőr vagy rendőrség is általában csak töketlen balfékek gyülekezete, aki ugyanolyan szerves részei ennek a szerencsétlen miliőnek. Ugyanakkor abban az elferdített tudatban ápolják szeretett kisvárosuk népét és jó hírét, hogy ők ennek a szociális hálónak az egyetlen és kiváltságos 'führerei'.

Természetesen ezek csak sztereotípiák, melyek lehetnek tévesek, lehetnek valósak, ám a rengeteg igazolt szörnyűség ez utóbbit engedi feltételezni. Nem beszélve a számtalan bírósági perről, a nyilvánosságra került jegyzőkönyvekről, rendőrségi jelentésekről, az irodalom és filmipar ilyen irányú szubtevékenységeiről, és persze a South Parkról, melyek ügyesen találták meg útjukat a világszenzáció felé. Nem meglepő hát Jack Ketchum The Girl Next Door című könyvének 2007-es vászonra álmodása sem, amely tartalmával ismét hasít egy szeletet ebből a degenerált valóságból.

1965. egy szürke hétköznapján találkozik össze Megan Loughlin és David Moran. Elsőre szoros kapcsolat alakul ki közöttük, ám David számára világos, hogy a hátrányos helyzetű lány, aki a szülei halála miatt került a Chandler családhoz, nem tehet meg bármit. Ruth, Megan igen távoli rokona, aki beteges, elferdült értékrendszert hirdetve neveli három kamasz fiát, nem nézi jó szemmel a lány sugárzó személyiségét, gyermeki szépségét. Egyre inkább rászáll a lányra, illetve annak félig nyomorék húgára. Napról napra szörnyűbb dolgokkal terrorizálja Megant, aki csakis David segítségére számíthat., és akivel hamarosan kénytelen bejárni a pokol legmélyebb bugyrát.

A film, illetve maga a regény megtörtént esetet dolgoz fel, melynek hitelét bírósági jegyzőkönyvek igazolják. Bizonyos Sylvia Likens volt, aki a látott szörnyűségeket elszenvedte, majd belehalt a nem mindennapi tortúrába. A filmbéli Megan egy élettel teli, üde teremtés, akit gyakorlatilag ellenállás nélkül képesek bele kényszeríteni egy folyamatos testi és lelki terror borzalmas mélységeibe. Az amúgy is zseniális alapanyagból így gyúrt nekünk emészthetőt Daniel Farrands és Philip Nutman, bár természetesen ebbe a forgatókönyvbe nem fértek meg Fűrész szerű csavarok. A cselekmény szigorúan a lány jellemének bemutatására, illetve átélt borzalmaira koncentrál, emellett pedig még mindig marad ideje arra, hogy az eltorzult realitásérzékkel turnézó anyát és annak három ördögfiókáját - avagy kamasz sleppjét - megismerjük.

A rendezésre sem lehet túl sok panasz. Gregory Wilson, akinek gyakorlatilag ez a második munkája, kiváló érzékkel adagolta a cselekményt és a szörnyűségeket, ügyesen figyelve arra, hogy egyetlen karakter se maradjon függőágon. A néhol kissé szemérmes kameramunka pedig abszolút igazolható, hiszen a történetben  mégiscsak egy 16 éves lányról van szó. Ennek ellenére az erősen szexuális indíttatású megaláztatás megfelelően van tálalva a képernyőn, melynek hatásmechanizmusa erősen gyomorforgató. A gyerek színészekről név szerint nem tennék említést, hozzák az elfogadható szintet. Jó érzékkel törekednek karakterük hiteles megformálására, köszönhetően persze kezdetleges színészi kvalitásaiknak és a türelmes direktori instruktálásnak. Az anya szerepét magára öltő Blanche Baker pedig egyenesen ördögi. Karaktere annyira szánalmasan gonosz, hogy egyenesen zsigerig hatol. A magát önigazolni próbáló, lelkileg és testileg megalázott nő furcsa nevelési stratégiájának, beteg és eltorzult erkölcsi rendszerének egyik demonstrációs kelléke a fiatal lány. Rajta keresztül érvényesíti mámoros gondolatait férfi és nő viszonyáról, a férfiúi erőt és fölényességet, illetve a női szándékcsábítást és a női testi kiváltságok bűnös tételét helyezve előtérbe, melyet fiaival gyakoroltat is. Az alig 16-17 éves forma fiú saját anyja, testvérei és barátai előtt erőszakolja - avagy anyai hitelesítés hatására bünteti - meg a félholtra vert, megkötözött lányt. Az egyre vadabb szadizmus pedig szinte elszívja a levegőt a néző orra elől.

A The Girl Next Door, mint említettem, egy ékes szelete annak a tipizált amerikai kisvárosi betegségnek/jelenségnek, melyek hatására olyan remekművek születtek, mint a Texasi Láncfűrészes Mészárlás, vagy az Isten Haragja című Bill Paxton mozi, nem beszélve a különféle dokumentációs filmekről, melyek fogyaszthatóan próbálják tálalni egy-egy szerencsétlen emberi gyomornak kissé erős, gyakorta felfoghatatlan borzalmas tetteit. A második világháború, illetve a vietnámi háború közötti hidegháborús években, amikor az apák eltűntek, leléptek vagy az alkohol rabjává váltak, a fiatalok pedig lázadtak, nehéz volt anyának lenni. A legtöbb eset, ami valamilyen sorozatgyilkos ámokfutást jellemez, mindig az anyai szigor erkölcsi maximumából eredeztethető. Ruth pontosan ennek az elferdült erkölcsi értékítéletnek az áldozata, melyet lappangó szadizmust generálva ügyesen plántál el gyermekeiben. Alkalmasabb katalizátort pedig keresve sem találhatott volna, mint a felügyeletére bízott, árva leányzó, akinek gyermeki bája, mely kellő naivsággal és érő nőiességgel párosult, élő logikaként szolgált morális tanainak érvényesítésére.

Gregory Wilson filmje nem okoz katartikus élményt, mégsem sorolható a gyenge dokumentációs projektek közé. Történetének erős jellemábráját kissé ugyan szemérmesen, de mégis hitelesen bemutató direktor egy olyan filmmel gazdagította a sort, ahol az emberi szadizmus és beteges őrület gyermekekre irányul. Olyan gyermekekre, akik éppen csak túl vannak a kamaszkor hajnalán, és akik gátat nem szabott szexuális perverziók áldozataivá és téves eszmék elszenvedőivé válnak. Az állandóan ott mozgolódó feszültség csak egy anyai szóba kerül és feloldódik, vagy szintén anyai szóra válik pokollá. Megan és David elkeseredett kálváriája pedig szükségszerű tragédiával végződhet csak.

Erősen ajánlott alkotás, melyet ITT előzetesbe helyezhetsz.

"Ez Sem Idegen" - Forbidden Wold aka Mutant (1982)

Az űrben - ennyi koppintás után - valaki már csak meghallja a sikolyod...

Bejegyzéseimben már nem egy Alien ripoff-ot tárgyaltam, de mivel ezeknek a gyöngyszemeknek a filmográfiája kimeríthetetlen, így ismét egy ilyen remekművel gazdagítom a sort. Szó esett már arról, hogy ezek a többségükben b-kategóriába sorolható alkotások milyen utat jártak be, sokszor szinte cél nélkül. Azért mondom, hogy cél nélkül, mert nagyobb hányaduk még csak nem is próbálta titkolni, minek a receptjét vette enyves kezébe. Gyakorta megesett, hogy egy az egyben átvett elemekkel és sémákkal gazdagították ezeket a - maguk nemében - kiválóságokat, szinte precízen ügyelve arra, nehogy túl sok eredetiség kerüljön a moziba. Az Alien 1979-es sikere után - érdekes, hogy Ridley Scott maga is csak egy egyszerű b-mozinak szánta klasszikusát - ezeknek a gyártási folyamata gyakorlatilag  megállíthatatlannak bizonyult, kilószámra jötte ki a hangulatukban, témájukban elkészített alkotások. Tartott ez egészen a Predator 1987-es megjelenéséig, na onnantól meg az adta a lovat a b-filmesek segge alá. Aztán ezt ügyesen keresztbe keverték, s így születtek sorra a nem hivatalos crossoverek (egy olyat egy olyannal és már meg is volt a "part alien, part predator" avagy az "ultimate terror").De ezt csak mellékesen jegyeztem meg.

A jobb, illetve élvezhetőbb - vagy inkább csak mennyiségi - alkotások természetesen itt is Roger Corman nevéhez köthetők, akit ugyan már alább tárgyaltam, mégis annyit elmondanék, hogy ő az a b-filmes (leginkább) producer-rendező, aki a 60-as évek óta ad gazdag élelmet az arra vágyó - leginkább pervertikus hajlamokkal megáldott - b-film guruk asztalára. Nem mellesleg ő az egyik atyja illetve legjelesebb képviselője a grindhouse kultúra mérföldkőnek számító megjelenésének. Amikor arra volt igény, akkor ontotta magából a drogos 'acid' mozikat, később ezeket felváltotta az 'easy rider' motoros-bandás őrülete, illetve a soft pornó, majd ezek ügyes kollaborációja. De emellett világhírűvé vált a 60-as években Poe adaptációival, melyek szintén nemzetközi sikerre vitték már amúgy sem ismeretlen nevét. Később jöhettek az exploitation mozgalom különböző ágazatai, műfajai, hogy a '80-as évekre eljussunk az Alien sikerét meglovagoló tucattermékekhez. Hát addigra az lett a trend, na. Persze hazudik, ha valaki azt mondja, ő aztán rohadtul bánja.

Egy jellegében új, addig leginkább csak a felszín alatt megbúvó, illetve valamilyen formában újjáélesztett szubműfaj látott napvilágot, amit gyakorlatilag a horror és a sci-fi közös gyermekekét aposztrofálhatunk. A b, trash, illetve meghatározhatatlan kategóriájú és minőségű alkotások pedig csak úgy áradtak a mozikba vagy a VHS-ekre. Pár példa: Parasite, Contamination, vagy a már említett Galaxy of Terror, netán a Creepozoids, de a '85-ös Creature is ugyanúgy ide sorolható. Ezért bátran állíthatjuk, hogy ha a horror mélyebb rétegeibe szeretnénk leásni, megint csak oda lyukadhatunk ki, mint számtalanszor már: ezek nélkül a mozik nélkül bezony nem lett volna teljes a '80-as évek horror filmes kultúrája. Ugyanolyan meghatározó szerepet töltöttek be, mint a kor akkori zsánerei. Nem olyan régen végre nekem is sikerült  beszereznem gyerekkorom egyik elfeledett remekét. Ez pedig nem más, mint az egy évvel a Galaxy of Terror után 1982-ben piacra dobott Forbidden World, azaz a Mutant.

Mike Colby kapitányt az űr egy távoli szegletébe irányítják, ahol egy meglehetősen furcsa kutatócsoport végzi meglehetősen furcsa kísérleteit. Ám az egyik ilyen kísérlet eredményeképpen az alany káprázatos fejlődést mutat, minek következtében egyszercsak úgy gondolja, elég éretté vált ahhoz, hogy uralma alá hajtsa a bázist és annak deviáns lakóit. Colby feladata ennek a vérszomjas lénynek a megállítása, és a kutatók védelme. Ám a borzalom sokkal komolyabb annál, mint amire bárki is számítani mer.

A történet összefoglalása - megmondom őszintén - okozott kisebb problémát. Gyakorlatilag annyira felesleges ez a mozi, mint amennyire egy filmes projekt felesleges lehet. Több Alien rip-offról esett már szó, de feleslegességében ez viszi a pálmát. Persze nem a mozi élvezeti faktoráról beszélek, félreértés ne essék (máskülönben mi a francért írnék róla?). Viszont egy dolgot semmiképpen sem érdemes figyelmen kívül hagynunk: azért az alább tárgyalt alkotások némelyike a kendőzetlen nyúlások mellett helyenként megpróbált minimális eredetiséget csempészni a történetbe. Aztán ez persze vagy összejött, vagy nem, de mindenképpen ott munkált a 'jó szándék' mögötte. A Mutant esetében azonban csak és kizárólag egy hirtelen összedobott, filmes tekintetben gyakorlatilag céltalan Roger Corman ámokfutásról beszélhetünk. Mi sem bizonyíthatja ezt jobban, mint a scriptet jegyző Tim Curnen abszolút semmitmondó neve, akinek gyakorlatilag ez az egyetlen mozis irányú megmozdulása. Ez persze meg is látszik rajta. Következetlenség, soft pornó és pucér maraton kiszámítható kollaborációja és persze egy az egyben nyúlás teszi ki a film több, mint 2/3-át. A maradékot pedig hozzá lehet csapni a szigorúan elvonatkoztatott élvezeti faktorhoz. Ezzel kérem össze is foglaltuk a Mutant messzemenő koncepcióját.

Rendező tekintetében sem találkozhatunk semmiféle meglepetéssel. Allan Holzman tök ismeretlenül, gyakorlatilag elsőfilmes státuszból dirigálta le ezt a csodát, minek utána meg is maradt a homály jótékony szintjén. Munkái sem mennyiségileg, sem minőségileg nem mutatják a tehetség legparányibb szikráját sem. És ha már a negatívumokról esik szó, akkor dobjuk ide bátran a színészek neveit is. A gárda legalább annyira ismeretlen, mint a Mucsaröcsögei Hagyományőrző Egyesület nyugdíjas asszonykórusa, kár is példálózni. A férfi oldal egyetlen valamirevaló, és hitelesnek mondható figurájának az őrült tudós archetípusát magára erőltetett Dr. Cal Timbergent alakító Fox Harris mondható. A női részleg köszöni, jól elvan. Dawn Dunlap gyermeki báját, és Jude Chadwick érett szexualitását ügyesen aknázta ki a rendező. A soft pornó, illetve az igényes erotika méltán okoz kellemes perceket a film alig 90 perce alatt.

Most pedig ejtenék pár szót arról, amiről eddig még nem beszéltem. Mégpedig a látvány-és speciális effektekről, melyek minden tekintetben illeszkednek ebbe a b-filmes milliőbe, és alaposan megdolgoznak a mozi bizonyos értelemben vett sikeréért. Ez pedig nem is csoda, hiszen a speckósok között megtalálható a Trancers kapcsán már említett John Carl Buechler, illetve Robert Skotak, aki meg szinte minden Alien 'gyalázás' esetében ott kucorog a szörnyecske mögött. Mentségére szolgáljon, hogy az Aliens sikeréhez is ugyanúgy hozzájárult. Szóval ő egy igazi öreg róka, már ami az LV-426 agresszív állatkáit illeti.

Az elmondottak alapján azt szűrhetnénk le, hogy a Forbidden World rossz koppintás. Bármennyire is meglepő, ez azonban mégsem igaz. Természetesen nem okoz esztétikai, művészi értelemben vett katarzist, mégis - a felsorakoztatott negatívumai ellenére - ugyanúgy az élvezhető alkotások közé sorolható. A kellemes atmoszféra, a sötét környezet, az állandóan ott lebegő halál érzete (a doki elég szarul néz ki végig), a csodálatos női bájak - helyenként explicit tartalommal bíró - üdítő percei, és a jól adagolt és látványos vérengzés méltán emelik a kötelező darabok közé. Ezért én nem is szólnék semmi rosszat a filmről. Már csak azért sem, mert kb.15 évembe telt, mire rátaláltam a mozi címére, és végre beszerezhettem magamnak. Így mindenképpen feljogosítva érzem magam arra, hogy nehezen beszerezhetőről vagy jót mondjak, vagy semmit. Annak ellenére, hogy a film nyüzsög a hibákban, helyenként átcsap következetlen (tudománytalan, de ez már csak grátisz) cselekedetekbe, és egész jeleneteket nyúlt az eredetiből (de nem rossz a Star Wars nyúlás sem az elején, ami amellett, hogy tök felesleges és irreleváns, igen szórakoztató is egyben), mindenképpen a fontosabb, ilyen tekintetben mérföldkőnek számító alkotások közé sorolnám. Esetlen bája, Roger Corman kézjegye, és a kellemes '80-as hangulat önmagában elegendő ahhoz, hogy saját polcán tudja az ember ezt a gyöngyszemet. Bátran ajánlom, mert a szórakozás garantált.

Lessed csak ITT.

"Gandalf Nyomában" - Clive Barker's Lord of Illusions (1995)

"Itt az emberek démonok erejével rendelkeznek.

És maga a Halál csupán egy illúzió."

Stephen King, a neves horror író már a '80-as évek közepén látta a műfaj jövőjét. Kingnek mindig is jó orra volt az ilyesmihez, így amikor annak idején - valamikor a '90-es évek első felében - megláttam egy egy könyv borítóján az ő személyes ajánlását (ami persze lehet, hogy csak kamu reklámszöveg volt, nem is mondott olyat, vagy nem úgy), gondolkodás nélkül nyúltam is a játékteremre félretett zsebpénzemért. Olvasni azért jobban szerettem, mint a Mortal Kombat-tal Goro-t gyilkolni, bár az sem volt utolsó. Azért mentségemre szolgáljon, hogy először mindig a könyves standot néztem meg. Aztán persze így is úgyis üres zsebbel tértem haza: vagy könyv volt nálam, vagy a legújabb 'kombo' és 'finish him' technikai tudásának büszkén megszerzett érzete. Akárhogyan nézzük, kétségkívül gazdagodtam, hiszen a tudás hatalom, azt pedig mindkettő maradéktalanul képviselte.

De hogy ne térjek el a tárgyalt témámtól, az egyik ilyen szokásos 'tripem' alkalmával rábukkantam egy könyvre, melyen ott virított az idézet akkori csalhatatlan kedvencemtől, ami természetesen azóta már szállóigévé vált, teljes egészében pedig így szólt: "Már látom a horror jövőjét... Úgy hívják, Clive Barker". Több se kellett, azonnal a zsebembe nyúltam, és mondtam a lepukkant, látszólag alig kis ideje megtisztult "technocol gyermeknek", hogy mire is vágyom. Készséggel átnyújtotta a könyvet, és én boldogan - mint Micimackó a hóesésben - caplattam haza legújabb kincsemmel, Clive Barker Kárhozat című regényével. Mellékesen Stephen King ezt a kommentjét eredetileg nem ide szánta. Ám a Barker addigi novelláit összefoglaló antológiájának, a Books of Blood című kötetnek az első amerikai kiadásához szignózott igazán piacképes ajánló bejárta Barker könyveivel együtt a világot, így került a Kárhozat hazai kiadásának is a hátlapjára. Persze ezzel nem volt semmi gond, mert ez a modern fausti horror erősen megérdemelte, hogy így reklámozzák.

Annak idején kicsit ugyan erős olvasmány volt számomra, persze pont ez okozott benne örömet. Ezért úgy döntöttem, hogy visszamegyek a társadalmi nyomásnak behódolt kései hippi árushoz, és rávezetem valamilyen egyetemes nyelvezettel, hogy még ilyet! Így bukkantam rá a Pokolkeltőre, ahonnan pedig már nem volt nehéz eljutni Barker mozgóképes munkásságáig. A Hellraiser sorozat kultikus pozícióban díszelgő Cenobitái méltán váltak a horror zsánerének legújabb szintű megtestesítőivé. A gyönyörök és a fájdalom között húzódó laza határvonal mezsgyéjén várakozó pokol démonok új távlatokat nyitottak. Barker dekadens nézete a halálról és annak természetéről, a valóság és képzelet ambivalenciájáról mind - több kevesebb sikerrel - benne tükröződnek filmjeiben is, melyek többségét ő maga írta és rendezte, vagy legalábbis producerként ott bábáskodott felettük. Ahogyan ő maga az írója és rendezője a szintén a halál természetét taglaló 1995-ös  filmjének, a Lord of Illusions-nek.

Harry D'Amour mangánnyomozást folytat Los Angelesben, ahol hamarosan egy furcsa, misztikus bűntény közepébe csöppen. A híres illuzionista, Philip Swann legújabb mutatványa közben meghal, ám a körülmények azt mutatják, hogy halála körül bonyolultabb összefüggések munkálnak. Nyomozónk Swann özvegyével együtt ássa bele magát az illuzionisták sötét világába, ahol hamarosan rádöbben, hogy semmi sem az, aminek látszik. A szálak egy őrült szekta sötét mágiával hatalmat szerzett fejéhez vezetnek, akivel azonban annyi kis probléma akad, hogy már 13 éve halott. Hősünknek pedig lassan szembesülnie kell azzal a szörnyű ténnyel, hogy a halál is csupán illúzió.

A sztori tipikusan Barker. A halál természetét taglaló történeteinek egyik középszerű tálalása a Lord of Illusions. A film fölött egyeduralkodó Barker ügyesen járja körbe az utat, amit univerzumában már megszokhattunk. A sztori aránylag jól teljesít, pedig a néhol szimpla krimibe átcsapó mozi nem mentes a hibáktól. A Sherlock Holmes féle cselekmény szerkesztéssel dolgozó, misztikus mázzal nyakon öntött történet nem tartogat katartikus pillanatokat. Nem is ez a célja. Sokkal inkább a létünk mélyebb rétegeiben megbúvó filozófiai gondolatokra fekteti a hangsúlyt. Persze a halál csak illúzió, illetve a minden illúzió elmélet gyökere nem barkeri találmány. Akár magát a görög gondolkodót, Platónt is megkérhették volna, hogy dobjon össze egy scriptet nagy hirtelen, hiszen az alapgondolat maga egészen addig bátran vezethető vissza. Mégis nekem a fülemben csengenek (vagy inkább a szemem előtt lebegnek) a 20. század egyik nagy horror moguljának, H.P.Lovecraft-nak a szavai, ami valahogy így szólt: "Nem halott az, mi fekszik örökkön, a halál sem ér át végtelen időkön." Tehát megvannak a sztori ősképei, így aki tisztában van ezekkel az adalékokkal, már nem az újdonság erejével várja a téma kifejtését. A Hellraiser borult, erős perverzióval fűtött világa itt csak nyomokban található meg, és ez nagy csalódást jelent számomra. Megtekintése közben folyton ott munkált bennem a kérdés, hogy mért nem a aduász Hellraiser széria fölött bábáskodott inkább, hiszen az első három rész után a legenda a mai napig csak árnyéka önmagának. Persze ezzel mégsem azt akarom mondani, hogy a Lord of Illusions rossz film lenne.

Ami igazán sokat dob a mozin, az a kellemesnek mondható szereposztás, mely nem nélkülöz kategóriájában neves, mégis megfizethető színészeket. Olyan nevek adnak pluszt az élvezeti faktorhoz, mint Scott Bakula, aki egy kiváló mellékszerep barbár akár még napjainkban is. Korrekt alakítás, szerethető megvalósítás, helyenként Mickey Rourke akkori jobb pillanatait idézve (gondolok itt akár a korábbi Angyalszívre). De ott van az illuzionista szerepében Kevin J. O'Connor, aki szintén tapasztalt akár B-szerepkörben, akár a műfaj szövevényes területein. De nem szabad kihagynom Famke Janssen nevét sem, aki amellett, hogy igen szemrevaló, látszólag még öregedni is elfelejt. Nevét gyakorlatilag a tavaly előtt kiadott 100 Feet című mozi kapcsán is megtalálhatjuk, ami szintén nem váltott világot, viszont felhívta a figyelmet arra nem titkolt tényre, hogy a filmiparban másképp telik az idő. Magyarán színésznőnk ugyanolyan bájos 15 évvel a Lord of Illusions leforgatása után is, mint ahogyan azt anno Barker mozijában elégedetten nyugtázhattuk. Így a színészek ügyében panasszal nem élnék, talán csak a szakadt szektaszökevények halál idegesítőek, akik az aktuális direktori instrukciók mellett leginkább lelkes ám megszeppent diákszínpadosoknak tűnnek csak. Az őrület színészi manifesztuma nálam Jack Nicholson Jack Torrencénél kezdődik.

A látvány hitvány. Na jó nem igaz, ennyire nem sarkítok, de az akkori számítógéppel generált effektek megjelenésének nem is olyan kevés pénzből legyártott hírnökei helyenként igen mókásra sikeredtek. Egyedül a Hellraisert idéző különleges halálnemek illetve elemek computert abszolút nélkülöző jelenetei szolgálhatnak kellemes pillanatokkal (Persze dolgoztak is rajta egy páran). Szerencsére ebből ugyanúgy akad bőven a film majd két órájában, amik az elégedettségemet jogszerűen növelték. Mégis én inkább a helyszínek kiválóan eltalált atmoszféráját emelném ki húzóerőként, ami persze megint csak tipikusan barkeri, de gore és egyéb horror mutatók mellett az abszolút főszerep zászlóvivője. Gondolok itt a bűvészházban játszódó jelenetre, vagy Swann búvóhelyére, nem beszélve az egyéb helyszínekről (jósda, szekta otthon, színház stb.). Egyszóval a környezet és az atmoszféra viszi a prímet, de az aztán magasan.

Hogy a tapasztalat mondatja velem, vagy csak egyszerű intuitív megérzésről van szó: én úgy gondolom, hogy Barker is ugyanabban a cipőben jár, mint Stephen King. Legalábbis ami a műveinek filmre álmodását jelenti. Jómagam láttam már pár filmjét a Cenobiták atyjának, mégsem tudom azt mondani, hogy feltétel nélkül kezelem őket. A megvalósítás filmes vonatkozásait figyelembe véve jórészt középszerű látvánnyal lettem csak megörvendeztetve. Sajnos ez pedig a mai napig jellemzi írónk vászonra vitt alkotásait. Hogy ez mennyire Barker hibája - hiszen valamilyen formában ott bábáskodik mellettük - azt nem tudom, de tény, hogy én nem vagyok elragadtatva. Sem a Lord of Illusions-tól, sem (Hellraiseren vagy a Candyman első vérengzésén kívül, ami meg mondjuk nem kevés Rémálom az Elm Utcában áthallással rendelkezik) más mozgóképes alkotásaitól (hangsúlyozom mozgókép, nem történetről beszélünk). Az erős koncepcionális háttér, a mély értelmezés, a gondolati síkra terelt horror sokkal inkább egy könyv lapjain jelentenek fizikai borzongást, mint egy - helyenként - elcsépelt vizuális megvalósításban. Talán a zseni pont ebben mutatkozik meg. Hiszen ahogyan King, úgy akár a klasszikus rémtörténet XX. századi úttörője, H. P. Lovecraft sem ért még meg túl sok épkézláb scriptet vagy filmet. Kivételek persze mindig vannak, én mégis inkább olvasásra ajánlom ezeket a műveket, hiszen aki a lényegre kíváncsi... na az ami néha (jobb ha) láthatatlan marad.

Azért ITT bele lehet kukkantani.

"A Nevem Deth" - Trancers (1985)

A horror aranykorszaka Magyarországon kétségtelenül a '80-as évek végére tehető. Hirtelen külföldi forgalmazók kiadványainak tucatjai árasztották el a hazai videó tékákat. A horror szeretetére éhes közönség olyan kisebb forgalmazóktól kapta meg a jussát, mint a Zoom, Drive in 2000 vagy egyebek mellett a Video 2000. De ki ne emlékezne a felhővel takart hold emblémájára, amely amikor megjelent az éppen berakott kazetta introjában, lehetett tudni, hogy itt valami kellemes - a szó akkori értelmében vett - borzongásnak, lehetünk tanúi. Olyan klasszikus zsáner alapművek látták meg felügyeletükkel a napvilágot, mint a Gyilkos Bábok sorozat, vagy az Árnyzóna, de az általam rendkívül favorizált Kút és az Inga is a Full Moon stúdiójának ékköve, amely a Flamex forgalmazásában Lance Henriksen alakításával került a videó tékák poros polcaira. Megannyi - ma többnyire már haszontalannak titulált - film árasztotta el a piacot, melyek alapvető ideológiai összetevője az "olcsón szórakoztatót" mottóban doszta ki is merült. És ha korunk magasra tett elvárásainak útvesztőjében figyelmünkkel illetünk egy egy ilyen művet, mosolyogva azonnal le is antitálentumozzuk, aki ilyet és ehhez hasonlót futószalagon volt képes gyártani, ám nem tudunk szabadulni attól az ellentmondásos érzéstől, hogy igenis, a fene egye meg, jót szórakoztunk.

A filmes ipar nem értette - akár a zsáner nagykutyái -, hogy mi az a plusz, amely ezeket a filmeket a siker útjára terelik. Amíg a Gyerekjáték gyilkos babás ámokfutása odafigyeléssel, nagyobb költségvetéssel, szerkesztett forgatókönyvvel és szakmai ráfordítással vált kultikussá, addig a Gyilkos Bábok abban az időben különösebb megerőltetés nélkül elérte ugyanezt a kitüntetést. Kétségtelenül ebben rejlett Richard Band és Charles Band zsenije, akik testvérpárosként (előbbi zeneszerző, utóbbi rendező) egyedüli tulajdonosai voltak a stúdiónak. A Full Moon Entertainment fennállása alatt pedig nem csak készítette a filmeket, hanem kizárólagos forgalmazóként is működött. Filmjeik kötöttségek nélkül készültek, melyek nem szabtak határt sem a mozgókép brutalitási faktorának, sem pedig koncepcionális hátterének (már ha igényelték egyáltalán). Ez pedig az akkori horror és B- filmes trendnek kétségtelenül jót tett.

Filmjeik egyszerű összetevőkkel, minimális ráfordítással készültek ugyan, ennek ellenére színészeik között találhatunk nagyobb neveket is, akik a közel megszámlálhatatlan filmes repertoár elkészítésénél megfordultak. Ahogy a már említett Lance Henriksen, netán a Stuart Gordon által rendkívül favorizált Jeffrey Combs, vagy pályafutása hajnalán Demi Moore (Parasite). 1994-ben azonban pénzügyi viták hatására (mely az akkor készülő H.P.Lovecraft feldogozás, a Lurking Fear kapcsán merült fel) az addig a stúdió pártját fogó Paramount levette kezét a testvérpárról. Pénzügyi és egyéb támogatottság hiányában a Full Moon Entertainment pedig lassú haldoklásba kezdett (az addig kiválóan működő rögtön VHS-re gyártás nem volt tovább tartható), melynek a több évig húzódó sikertelenség után 2000 környékén  névváltoztatás lett az eredménye. A DVD korszak beköszöntével pedig végleg leáldozott a hajdan rajongók ezreinek "vizuális élelmet" adó stúdió csillaga. Ezért is volt nagy öröm, amikor kezembe akadt az 1985-ben leforgatott, Charles Band által rendezett B-sci-fi remekmű, a Trancers.

Jack Deth rendőr 2247-ben, egy olyan Los Angeles-ben, ami már csak emlékeiben hasonlít egykori önmagára. Legnagyobb problémát a delejezettek jelentik, akiket egy hatalomra törő mentalista irányított, amíg Jack ki nem vonta a forgalomból. Kiderül azonban, hogy Martin Whistler nem halt meg, tudatát ugyanis áttranszportálta 1985-be, egy a rendőrség kötelékében szolgáló parancsnok testébe. Célja, hogy a jövőben a Tanács élén ülő három vezetőnek az őseit megölje, így téve lehetetlenné évszázadokkal későbbi hatalomra kerülésüket. Jack kapja a feladatot, hogy visszamenjen '85-be, és amilyen gyorsan csak tudja felkutassa a vezetők felmenőit, és megölje Whistlert-t, mielőtt még összeomlik a jövő vezetése, és delejezett "zombik" nem veszik át a világ irányítását.

Nem csak elsőre tűnik meglepően kidolgozottnak a történet. Igazán kellemes scriptet tudhat magáénak a mozi, amely ha nem is intelligens, de mindenképpen figyelemre méltó. Danny Bilson és Paul De Meo szerzőpáros kellő kreativitással fogott hozzá a forgatókönyv megírásának. Tehetségüket ugyan jó pár hasonló alkotással megvillanthatták, mégsem váltak felkapott nevekké. Pedig ők jegyzik többek között az 1991-es Rocketeer című film sztoriját is. Ha kicsit azonban a mélyére szeretnénk pillantani, észrevehetünk olyan nyúlásokat, mint John Carpenter Menekülés New York-ja, vagy James Cameron Terminátora. Esetünkben azonban a "jótól jól" filmes evidencia kiválóan működik.

Nem egy olyat, hanem egy hasonlót láthatunk a képernyőn, és ez mindenképpen pozitív irányba mozdítja a megítélést. Charles Band korai - és jobban sikerült - filmjeinek egyike a Trancers. Abban az időben keresve sem találhatott volna jobb témát, mint a kor - főleg B-filmes körökben - legnagyobb húzópaneleit: poszt-apokaliptikus környezet és időutazás, mindezt pedig jókora akcióval nyakon öntve. A rendezésre meglepő módon - ismerve az úriember későbbi munkáit - nem lehet panasz. A helyenként noir jelleggel ékeskedő mozi jól illeszkedik az elvárásokhoz. Az embernek néha olyan érzése van, nem is sci-fit néz, sőt, még azt az érzést is képes néhol elhitetni, hogy egyáltalán nem B-filmről van szó. Ügyesen építkező cselekmény szerkesztés, ügyes beállítások, szerethető karakterek jellemzik a filmet, amely szorosan hozzájárult ahhoz, hogy egy minden tekintetben időtálló klasszikust eredményezzen.

Csakúgy, mint maguk a szereplők, kikenek nevei között maga Helen Hunt is megtalálható üdén, bájosan és szemtelenül fiatalon. Leena, a főhőst segítő hősnő szerepében szuper alakítást nyújt, ahol már észrevehetőek azok a színészi kvalitások, melyekkel későbbi filmjei kapcsán találkozhatunk. Hiteles megformálás, őszinte játék jellemzi, ennek hatására pedig hajlamosak vagyunk néha elfelejteni, hogy gyakorlatilag itt egy alacsony költségvetésű, videóra szánt B-mozit bámulunk. Jack Deth szerepében sem akárki domborít, hiszen annak karakterébe meg Tim Thomerson lehel életet. (Már tudom, hogy Bruce Willis és még jó páran honnan nyúltak.) A pályafutásában nem kevés filmet maga előtt és mögött tudható színész igazi akcióhős figura. Noir jelleggel nyakon öntött, trendi ultramacsó mázt felvett, sokat tapasztalt, a kamerák előtt magabiztosan mozgó színészről beszélünk, aki néha olyan, mintha Colombo-t és a Sean Connery James Bondját összegyúrták volna. Egyébként a fejhajtás meg is látszódik a következő, képregényszerű párbeszéden, melyen jóízűt mosolyogtam: "Mi a neve?" - "A nevem Deth. Jack Deth." Tim Thomerson egy igazi veterán B-filmes arc, melynek rutinja tökéletesen tükröződik ebben a szerepében is.

Túl sok speciális trükkre nem volt szükség a film alig 80 perce alatt, azt a keveset pedig ügyesen megoldották. A tengerből alig kilátszódó Los Angelest ('Lost Angeles', ez nagyon bejött) vetített illetve festett háttérrel, a többit pedig makettekkel oldották meg, amik ugyan nem gyönyörködtetnek, mégis igazán jól működnek. John Carpenter Menekülés New Yorkból című mozijában (igaz pár évvel korábbi) sokkal mókásabb effektekkel találkozhattunk. Külön kiemelném, hogy a delejezettek nincsenek agyonmaszkírozva, így a kissé megváltozott bőrszín, illetve a sebes arc, kicserepesedett száj tökéletesen elegendő mennyiséget és minőséget nyújtanak, és akár hisszük, akár nem, még félelmet is keltenek. John Carl Buechler tehát - ebben a tekintetben - ügyes munkát végzett, bár ez azért el is várható tőle. Emberünk ugyanis kisebb teherautónyi filmográfiája mellett bábáskodott a Péntek 13 széria VII. darabján, a Rémálom az Elm Utcában franchise IV. darabján, és hogy ne hagyjuk ki a trió harmadik tagját sem, Michael Myersnek is dolgozott a Halloween sorozatban, méghozzá szintén a IV. epizódban. Ez pedig csak egy töredéke volt annak a munkának, melyet többek között a horror zsánere köszönhet neki. Mégis esetünkben (számomra) a zene az, ami mindent visz. Kellemes minimalista szinti muzsika, helyenként John Carpentert idéző, témájában mégis Brad Fiedel Terminátorára hajazó score szolgálja az audio élmény maximumát. Próbáltam beszerezni a lemezt, mert tényleg elképesztően eltalált, inspiratív zenéről van szó, de eddig sajnos nem sikerült hozzájutnom. Mark Ryder és Phil Davies igazi klasszikus filmes zenei betéttel örvendeztette meg a nagyérdeműt, bár a mai napig nem értem, mért kellett ehhez az igazán minimális dallamvilággal rendelkező, egy analóg szintis muzsikához két ember. Nyilván ezt komponistáink jobban tudják. Talán záradékban fektették le, hogy ők bizony nem dolgoznak, csak együtt. Ez a része annyira mondjuk nem is érdekel, a végeredmény, ami a fontos, az pedig kétségkívül magasan nominálható kategória.

A Trancers a '80-as évek B-filmes tombolásának egyik legkiemelkedőbb alkotása. Charles Band filmográfiájában azért sok hasonlóval találkozhatunk, mégis ez az egyik legjobb hivatkozási alap. Alkotott még egy filmintézetnyi klasszikust a zsáneren belül, ehhez hasonló poszt-apokaliptikus sci-akció kettőssel viszont nem sokkal büszkélkedhet. Legalábbis hangulatában és minőségében hasonlóval nem. A Trancersnek ugyan készült folytatása (természetes volt, hiszen a vártnál nagyobb sikere lett, csak az első héten több, mint a négyszerese köszönt vissza annak az összegnek, mint amit ráfordítottak), ám egyik sem volt képes felülmúlni elődjét. Pedig ha jól számoltam, talán hat folytatást is megért. Színvonaluk nyilván arányosan tartott a süllyesztő felé (gondolom, mert ma már ott vannak, az tuti). Charles Band egy olyan klasszikust adott ezzel a filmmel a rajongóknak, amely még a VHS korszak haldoklását is túlélte. Sajnos ma már nagyon kevés alkotással - leginkább lélektelen, szörnyű trash szutykokkal - lep meg bennünket rendező barátunk (és zeneszerző öccse). Mélyrepülésük oka a filmes ipar megváltozásában kereshető. A Full Moon Entertainments Charles Band vezetésével pedig mára már nemhogy kifulladt, egyenesen hamvába halt. Emlékeit azonban őrzik mindazok a ma már igazi csemegének számító alkotások, melyek ott lapulnak az elfeledett kazetták tekervényes mágnes szalagjain. Tessék néha leporolni, megérdemlik.

Kedvcsináló hozzá ITT.