"Itt az emberek démonok erejével rendelkeznek.
És maga a Halál csupán egy illúzió."
Stephen King, a neves horror író már a '80-as évek közepén látta a műfaj jövőjét. Kingnek mindig is jó orra volt az ilyesmihez, így amikor annak idején - valamikor a '90-es évek első felében - megláttam egy egy könyv borítóján az ő személyes ajánlását (ami persze lehet, hogy csak kamu reklámszöveg volt, nem is mondott olyat, vagy nem úgy), gondolkodás nélkül nyúltam is a játékteremre félretett zsebpénzemért. Olvasni azért jobban szerettem, mint a Mortal Kombat-tal Goro-t gyilkolni, bár az sem volt utolsó. Azért mentségemre szolgáljon, hogy először mindig a könyves standot néztem meg. Aztán persze így is úgyis üres zsebbel tértem haza: vagy könyv volt nálam, vagy a legújabb 'kombo' és 'finish him' technikai tudásának büszkén megszerzett érzete. Akárhogyan nézzük, kétségkívül gazdagodtam, hiszen a tudás hatalom, azt pedig mindkettő maradéktalanul képviselte.
De hogy ne térjek el a tárgyalt témámtól, az egyik ilyen szokásos 'tripem' alkalmával rábukkantam egy könyvre, melyen ott virított az idézet akkori csalhatatlan kedvencemtől, ami természetesen azóta már szállóigévé vált, teljes egészében pedig így szólt: "Már látom a horror jövőjét... Úgy hívják, Clive Barker". Több se kellett, azonnal a zsebembe nyúltam, és mondtam a lepukkant, látszólag alig kis ideje megtisztult "technocol gyermeknek", hogy mire is vágyom. Készséggel átnyújtotta a könyvet, és én boldogan - mint Micimackó a hóesésben - caplattam haza legújabb kincsemmel, Clive Barker Kárhozat című regényével. Mellékesen Stephen King ezt a kommentjét eredetileg nem ide szánta. Ám a Barker addigi novelláit összefoglaló antológiájának, a Books of Blood című kötetnek az első amerikai kiadásához szignózott igazán piacképes ajánló bejárta Barker könyveivel együtt a világot, így került a Kárhozat hazai kiadásának is a hátlapjára. Persze ezzel nem volt semmi gond, mert ez a modern fausti horror erősen megérdemelte, hogy így reklámozzák.
Annak idején kicsit ugyan erős olvasmány volt számomra, persze pont ez okozott benne örömet. Ezért úgy döntöttem, hogy visszamegyek a társadalmi nyomásnak behódolt kései hippi árushoz, és rávezetem valamilyen egyetemes nyelvezettel, hogy még ilyet! Így bukkantam rá a Pokolkeltőre, ahonnan pedig már nem volt nehéz eljutni Barker mozgóképes munkásságáig. A Hellraiser sorozat kultikus pozícióban díszelgő Cenobitái méltán váltak a horror zsánerének legújabb szintű megtestesítőivé. A gyönyörök és a fájdalom között húzódó laza határvonal mezsgyéjén várakozó pokol démonok új távlatokat nyitottak. Barker dekadens nézete a halálról és annak természetéről, a valóság és képzelet ambivalenciájáról mind - több kevesebb sikerrel - benne tükröződnek filmjeiben is, melyek többségét ő maga írta és rendezte, vagy legalábbis producerként ott bábáskodott felettük. Ahogyan ő maga az írója és rendezője a szintén a halál természetét taglaló 1995-ös filmjének, a Lord of Illusions-nek.
Harry D'Amour mangánnyomozást folytat Los Angelesben, ahol hamarosan egy furcsa, misztikus bűntény közepébe csöppen. A híres illuzionista, Philip Swann legújabb mutatványa közben meghal, ám a körülmények azt mutatják, hogy halála körül bonyolultabb összefüggések munkálnak. Nyomozónk Swann özvegyével együtt ássa bele magát az illuzionisták sötét világába, ahol hamarosan rádöbben, hogy semmi sem az, aminek látszik. A szálak egy őrült szekta sötét mágiával hatalmat szerzett fejéhez vezetnek, akivel azonban annyi kis probléma akad, hogy már 13 éve halott. Hősünknek pedig lassan szembesülnie kell azzal a szörnyű ténnyel, hogy a halál is csupán illúzió.
A sztori tipikusan Barker. A halál természetét taglaló történeteinek egyik középszerű tálalása a Lord of Illusions. A film fölött egyeduralkodó Barker ügyesen járja körbe az utat, amit univerzumában már megszokhattunk. A sztori aránylag jól teljesít, pedig a néhol szimpla krimibe átcsapó mozi nem mentes a hibáktól. A Sherlock Holmes féle cselekmény szerkesztéssel dolgozó, misztikus mázzal nyakon öntött történet nem tartogat katartikus pillanatokat. Nem is ez a célja. Sokkal inkább a létünk mélyebb rétegeiben megbúvó filozófiai gondolatokra fekteti a hangsúlyt. Persze a halál csak illúzió, illetve a minden illúzió elmélet gyökere nem barkeri találmány. Akár magát a görög gondolkodót, Platónt is megkérhették volna, hogy dobjon össze egy scriptet nagy hirtelen, hiszen az alapgondolat maga egészen addig bátran vezethető vissza. Mégis nekem a fülemben csengenek (vagy inkább a szemem előtt lebegnek) a 20. század egyik nagy horror moguljának, H.P.Lovecraft-nak a szavai, ami valahogy így szólt: "Nem halott az, mi fekszik örökkön, a halál sem ér át végtelen időkön." Tehát megvannak a sztori ősképei, így aki tisztában van ezekkel az adalékokkal, már nem az újdonság erejével várja a téma kifejtését. A Hellraiser borult, erős perverzióval fűtött világa itt csak nyomokban található meg, és ez nagy csalódást jelent számomra. Megtekintése közben folyton ott munkált bennem a kérdés, hogy mért nem a aduász Hellraiser széria fölött bábáskodott inkább, hiszen az első három rész után a legenda a mai napig csak árnyéka önmagának. Persze ezzel mégsem azt akarom mondani, hogy a Lord of Illusions rossz film lenne.
Ami igazán sokat dob a mozin, az a kellemesnek mondható szereposztás, mely nem nélkülöz kategóriájában neves, mégis megfizethető színészeket. Olyan nevek adnak pluszt az élvezeti faktorhoz, mint Scott Bakula, aki egy kiváló mellékszerep barbár akár még napjainkban is. Korrekt alakítás, szerethető megvalósítás, helyenként Mickey Rourke akkori jobb pillanatait idézve (gondolok itt akár a korábbi Angyalszívre). De ott van az illuzionista szerepében Kevin J. O'Connor, aki szintén tapasztalt akár B-szerepkörben, akár a műfaj szövevényes területein. De nem szabad kihagynom Famke Janssen nevét sem, aki amellett, hogy igen szemrevaló, látszólag még öregedni is elfelejt. Nevét gyakorlatilag a tavaly előtt kiadott 100 Feet című mozi kapcsán is megtalálhatjuk, ami szintén nem váltott világot, viszont felhívta a figyelmet arra nem titkolt tényre, hogy a filmiparban másképp telik az idő. Magyarán színésznőnk ugyanolyan bájos 15 évvel a Lord of Illusions leforgatása után is, mint ahogyan azt anno Barker mozijában elégedetten nyugtázhattuk. Így a színészek ügyében panasszal nem élnék, talán csak a szakadt szektaszökevények halál idegesítőek, akik az aktuális direktori instrukciók mellett leginkább lelkes ám megszeppent diákszínpadosoknak tűnnek csak. Az őrület színészi manifesztuma nálam Jack Nicholson Jack Torrencénél kezdődik.
A látvány hitvány. Na jó nem igaz, ennyire nem sarkítok, de az akkori számítógéppel generált effektek megjelenésének nem is olyan kevés pénzből legyártott hírnökei helyenként igen mókásra sikeredtek. Egyedül a Hellraisert idéző különleges halálnemek illetve elemek computert abszolút nélkülöző jelenetei szolgálhatnak kellemes pillanatokkal (Persze dolgoztak is rajta egy páran). Szerencsére ebből ugyanúgy akad bőven a film majd két órájában, amik az elégedettségemet jogszerűen növelték. Mégis én inkább a helyszínek kiválóan eltalált atmoszféráját emelném ki húzóerőként, ami persze megint csak tipikusan barkeri, de gore és egyéb horror mutatók mellett az abszolút főszerep zászlóvivője. Gondolok itt a bűvészházban játszódó jelenetre, vagy Swann búvóhelyére, nem beszélve az egyéb helyszínekről (jósda, szekta otthon, színház stb.). Egyszóval a környezet és az atmoszféra viszi a prímet, de az aztán magasan.
Hogy a tapasztalat mondatja velem, vagy csak egyszerű intuitív megérzésről van szó: én úgy gondolom, hogy Barker is ugyanabban a cipőben jár, mint Stephen King. Legalábbis ami a műveinek filmre álmodását jelenti. Jómagam láttam már pár filmjét a Cenobiták atyjának, mégsem tudom azt mondani, hogy feltétel nélkül kezelem őket. A megvalósítás filmes vonatkozásait figyelembe véve jórészt középszerű látvánnyal lettem csak megörvendeztetve. Sajnos ez pedig a mai napig jellemzi írónk vászonra vitt alkotásait. Hogy ez mennyire Barker hibája - hiszen valamilyen formában ott bábáskodik mellettük - azt nem tudom, de tény, hogy én nem vagyok elragadtatva. Sem a Lord of Illusions-tól, sem (Hellraiseren vagy a Candyman első vérengzésén kívül, ami meg mondjuk nem kevés Rémálom az Elm Utcában áthallással rendelkezik) más mozgóképes alkotásaitól (hangsúlyozom mozgókép, nem történetről beszélünk). Az erős koncepcionális háttér, a mély értelmezés, a gondolati síkra terelt horror sokkal inkább egy könyv lapjain jelentenek fizikai borzongást, mint egy - helyenként - elcsépelt vizuális megvalósításban. Talán a zseni pont ebben mutatkozik meg. Hiszen ahogyan King, úgy akár a klasszikus rémtörténet XX. századi úttörője, H. P. Lovecraft sem ért még meg túl sok épkézláb scriptet vagy filmet. Kivételek persze mindig vannak, én mégis inkább olvasásra ajánlom ezeket a műveket, hiszen aki a lényegre kíváncsi... na az ami néha (jobb ha) láthatatlan marad.
Azért ITT bele lehet kukkantani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése